Az Istenre hagyatkozó emberek hét jellemzõje

• Elfogadják a szenvedést

A mennyei ember c. könyv beszéli el egy üldözött kínai keresztény, Jün testvér történetét. Heteken át kínozták, elektrosokkolták, éheztették, verték, körmei alá tût szúrtak, végül egy akkora cellába kényszerítették, amelynek mérete alig haladta meg egy koporsóét. Másnap indítást érzett, hogy egy Szentírásért imádkozzék. Furcsa gondolat, hiszen sokan éppen azért voltak börtönben, mert bibliát találtak náluk – de azért elkezdett imádkozni. Másnap reggel az õr bedobott hozzá egy bibliát. „Térdre borulva zokogtam. A foglyoknak semmilyen keresztény könyvet nem engedélyeztek, Isten mégis küldött nekem egy Szentírást! Az Úr megmutatta, hogy az emberi gonoszság ellenére sem feledkezett meg rólam, és kezében tartja a sorsomat” – írja.

Sokan bizony másként ítélnénk meg ezt a helyzetet. A bibliás esetet talán nem is tekintenénk imameghallgatásnak, hiszen a leghõbb vágy, hogy elmúljék a testi szenvedés, nem teljesült. Jün testvér és a hozzá hasonlók azonban nagyon világosan látják, hogy nem a szenvedés a legnagyobb rossz, hanem a bûn. Nem keresik a szenvedést, olykor imádkoznak is a szenvedés enyhüléséért, de sokkal fontosabbnak tartják, hogy ne vétkezzenek, mint azt, hogy ne szenvedjenek. Legfõbb céljuk, hogy maguk és mások is a mennybe jussanak.   

• Elfogadják a halált

Az Istenre hagyatkozó emberek élete a mennyországra irányul. Nem naptári években, hanem az örökkévalóságban gondolkodnak. Nem az a céljuk, hogy földi életük minél hosszabb legyen, hanem az, hogy a mennyországba jussanak és minél többeknek segítsenek oda jutni. S ha ezt Isten az életük megrövidítése által tudja legjobban elérni, azt is elfogadják.  

Gereon Goldmann ferences atya Szárnyai árnyékában címû könyvében lélegzetelállítóan írja le, hogyan menekült meg a haláltól a második világháborúban. Csodás megmenekülése felveti a kérdést: „és mi van azokkal, akik nem menekültek meg?” Goldmann atya bizonyára azt felelné: nem az volt az igazi ajándék, hogy Isten megmentette a haláltól – hiszen elõbb-utóbb mindenkinek meg kell halnia –, hanem az, hogy így a nácik között folytathatta az evangelizálást. Késõbb Japánban szolgált, ott érte a halál, amelyet – noha  sok tennivalója lett volna még – bizonyára elfogadott, bízva benne, hogy Isten jót fog kihozni belõle.

• Mindennap keresik a találkozást Istennel

Nincs mélységes békével az Úrra hagyatkozó ember, aki ne szánna mindennap idõt az imádságra. Az ilyen emberek naponta legalább néhány percet, de ha a körülmények engedik, akár egy-két órát is imádságba merülten töltenek, mégpedig általában reggel, mielõtt bármibe belekezdenének.

• Az imádságban inkább hallgatnak, mint beszélnek

Megdöbbentõ tapasztalat, hogy az igazán szentéletû emberek imái gyakrabban találnak meghallgatásra, mint másokéi. Amikor az ember azt hallja, hogy valaki valami egészen konkrét dologért imádkozott, és megkapta, elgondolkodik, hogy az illetõ talán különleges képességekkel bír, vagy netán Isten jobban szereti õt, mint másokat. Valójában azonban a legfõbb ok az, hogy ezek az emberek a Szentlélektõl kapják az indítást, hogy miért imádkozzanak, hiszen állandóan Isten akaratát keresik.   

Ismert történet például, hogy Angelica anya, a ma már világszerte fogható mûholdas és internetes Eternal Word Television Network (EWTN) alapítója, amikor ki kellett fizetnie az elsõ parabolaantenna horribilis árát, a kápolnában imádkozva kérte Isten segítségét. Hamarosan megszólalt a telefon, és egy ismeretlen pontosan a szükséges összeget ajánlotta fel adományként. Angelica nõvér imája nem azért talált meghallgatásra, mert nagyon szeretett volna egy tévécsatornát, hanem mert helyesen ismerte fel Isten akaratát, aki azt kívánta tõle, hogy aznap elindítsa a televíziót.

(Folytatjuk)

Jennifer Fulwiler írása nyomán; www.conversiondiary.com

Ménesi Krisztina/Magyar Kurír