A Csángóföld – ismét Európában (1. rész)
Beke György
Utoljára Bandinus érsek idejében számított a moldvai Csángóföld Európához, vagyis a nyugati kereszténység világához tartozónak. A horvát származású ferences 1646-ban a moldvai római katolikusok püspöke lett, e minőségében összeírta híveit, és felmérései alapján megszerkesztette a máig emlegetett Bandinus-kódexet. Ez az összeírás a legrégibb hiteles emlék a moldvai magyarokról, vagyis a csángókról. Bákó városánál megjegyzi: „Az oláhok kisebb számban vannak. A magyarok száma olyan nagy volt régebben, hogy 12 barátra bízták gondozásukat.” Kitűnik a kódexben szereplő missziós főnökök jelentéseiből, hogy mind nyilvánvalóbban érződik a románosítási törekvés. Bandinus művének pontosságára és teljességére jellemző, hogy a mű függelékeként közreadja az 1646-ban élt csángók névsorát.
Ezt a kódexet, amely több másolatban maradt fenn, a tudományos kutatás a felvilágosodás óta használja, forrásmunkaként idézi. Nem nélkülözhetik a román tudósok sem, mivel számos hiteles néprajzi leírást is tartalmaz a magyarok és románok mindennapi életéről, szokásairól. Soha egyetlen érdemes kutató sem kérdőjelezte meg Bandinus érsek adatait. Nem sütötték rá a „magyar elfogultság” bélyegét: nevetséges is lett volna egy horvát nemzetiségű, 17. századi papi személyt vádolni ezzel. Ellenben román kutatók is alapműnek tekintették a kódexet, így például Radu Rosetti akadémikus, történész és író (1853–1926) A moldvai magyarokról és katolikus püspökségekről című, 1905-ös kötetében.
De Bandinus érsektől kezdve, pontosabban: azóta, amióta a román állami hatóságok „felfedezték” maguknak a csángókat, és statisztikáikban feltüntették jelenlétüket, vagy éppenséggel teljesen letagadták őket, nincs megbízható adat a moldvai magyarok pontos lélekszámáról. Még egy hajdani moldvai vajda, a tudósként Európa-hírű Dimitrie Cantemir, a berlini akadémia tagja 1716-os munkájában, a német akadémia kérésére írt Moldva leírásában is csak a csángók létét említi, noha az ország uraként bizonyára módja lett volna a lélekszámukat is közölni. Igaz, néhány sorban döntő fontosságú megállapítást tesz: „A magyarok, akik a római vallást követik, ehhez és ősi nyelvökhöz ragaszkodóbbnak bizonyultak, de mindnyájan ismerik a moldvai nyelvet is”. (Akkoriban a románt még „moldvai nyelvként” emlegették.) Még szavahihető magyar krónikások is bizonytalankodnak a moldvai csángók lélekszámának megítélésében. Oroszhegyi Józsa orvos, ’48-as emigráns, egykori pesti lapszerkesztő – a Jelenkor szerkesztőségében Jókai Mór elődje –, aki az 1860-as években az első magyar monográfiát írta meg az akkori, immár Moldvát és Havasalföldet egybefoglaló Romániáról (a tudományos összegezés csak 1942-ben jelent meg Kolozsvárott, az Erdélyi Ritkaságok sorozatában) csupán 50 ezerre becsüli a moldvai csángó-magyarok lélekszámát. Feltűnő, hogy Bákó városa környékén meg sem említi a csángók falvait, vagyis a „déli csángókat”, noha nemcsak akkor, de ma is ezek a legszívósabb magyar szigetek, megőrzött magyar nyelvvel és csökevényes magyar tudattal (Klézse, Bogdánfalva, Lujzi Kalagor stb.). Pedig Oroszhegyi Józsa igazán nem vádolható nemzeti közönnyel! A Bukuresti Magyar Közlöny szerkesztőjeként 1860-as beköszöntőjében erőteljesen hangsúlyozta a csángókért viselt magyar felelősség eszméjét. Lapja a Kárpátokon kívül élő egész magyarság szellemi táplálékáról kívánt gondoskodni. „Ilyen főleg azon töredék, melynek kebelében maga a szerkesztőség él (vagyis a bukaresti magyarság), ilyen Moldvában élő testvéreink nagyobb tömege, a csángó-magyarok, kiket szinte képviselni s javukra munkálkodni föladatunkul tűztük ki.” A hiányos csángó adatok a Romániát bemutató Oroszhegyi-monográfiában annak tulajdoníthatók, hogy a szerző nem személyes tapasztalataiból ismerte meg a moldvai csángókat, hanem az akkori román újságok közleményeiből, amelyek ellentmondásosak, zavarosak voltak.
Mindezek alapján jóleső meglepetésként hatott reám annak a jelentésnek a teljessége és megbízhatósága, amelyet 2001-ben Tytti Ischookana-Asunmaa, az Európa Tanács finn raportőre terjesztett az Európa Tanács parlamenti közgyűlése elé Isztambulban. A csángók múltját, nyelvi és vallásgyakorlási állapotát, magyar kulturális életét nem a hivatalos román kiadványok sugalmazása vagy éppen a román hatóságok követelése alapján mutatta be, hanem tényleges valóságukban. Honnan ez a mély ismeretanyag, amely a csángók nyelvi követeléseit megindokolja, a mai európai jogszemlélet alapján? A finn képviselőnő honnan tud olyan tényekről, mozzanatokról, gyakorlatról, amelyeket a román hatóságok – függetlenül a rendszer jellegétől – mindig titkolni igyekeztek, és legtöbbször sikeresen el is fedték a világ elől? Újsághírekből tudjuk, hogy személyesen bejárta a moldvai csángó vidéket, de azt is, hogy Potyemkin-világ vette körül ezen a látogatásán.
Megvan ehhez Romániában a jól bevált gyakorlat. Hadd idézzem fel ennek egyik emlékezetes példáját. Valamilyen nyugati küldöttség érkezett, még a Ceaułescu-diktatúra idején –, hogy a helyszínen győződjön meg a magyar kisebbségi sérelmekről. Látogatást kívántak tenni az egyik marosvásárhelyi magyar szerkesztőségben. Hogyne, bólintottak a helyi vezetők, románok mind egy szálig. Másnap reggel szívesen látják a küldöttséget abban a szerkesztőségben, ahová kívánkoztak. A lap munkatársai alaposan meglepődtek másnap, hogy estétől reggelig mennyivel megnövekedett a munkatársak száma. Vagy tízen is érkeztek, olyan „szerkesztők”, akiknek addig színét se látták soha. Sejtették, hogy honnan érkeztek. Azonnal átvették az irányítást. Közölték, hogy románul fog folyni a társalgás a nyugatiakkal, és ők majd válaszolnak a „kényes kérdésekre” is, mivel nekik szélesebb áttekintésük van a romániai társadalmi valóságról, a magyarok helyzetéről, a nemzetiségi kérdés megoldásáról. Honnan tudhatták volna a nyugati küldöttek, hogy aki éppen válaszol nekik, az nem magyar szerkesztő, hanem román titkosrendőr? Így aztán elégedetten köszöntek el, meggyőződve arról, hogy a magyar sérelem, ami idehozta őket, vaklárma csupán. Hiszen maguk a „magyar szerkesztők” cáfolták meg a rágalmakat!
Tytti Isohookana-Asunmaát is hasonló „előzékenységgel” fogadták a moldvai Csángóföldön, jelesül Klézse községben, nem Ceaułescu diktatúrájában, hanem Emil Constantinescu „demokráciájában”. Népes csapat várakozott rá a polgármesteri hivatalban; jelen voltak számosan a helyi és a megyei hivatalosságok közül. Csak éppen a csángók képviselői hiányoztak. Őket ugyanis erőszakkal akadályozták meg abban, hogy találkozhassanak a finn képviselőnővel. Elképzelem a diplomata asszony belső mosolygását, mikor a „csángóság képviselőjének” beszámolóját hallgatta arról, hogy a falu lakói nem csángók, hanem románok, egyáltalán, az egész moldvai csángóság román eredetű, erdélyi származású, azért menekültek onnan Moldvába, mert a magyar királyság elnyomta őket, tiltotta nyelvüket, vallásukat és szokásaikat. Kézenfekvő lett volna a replika, hogy akkor miért beszélnek – századok múltán is – magyarul, és vajon ki hinné el, hogy a katolikus bécsi császárok katolikus vallásuk miatt üldözték az erdélyi románokat, kikből a csángók lettek? Leckeszerűen mondták fel a dilettáns történész, Dumitru Mártinał érveit, amelyek immár kötelezőek Moldvában, hátha hatással lesznek a finn képviselőnőre… Tytii Ischookana-Asunmaa nem árulta el, hogy ő mindezen „ismereteknél” jóval többet tud a csángókról, mégpedig honfitársa, a kiváló nyelvész, Yrjö Wichmann kutatásai nyomán, aki 1906-ban és 1907-ben fél évet töltött itt, Csángóföldön, elsősorban Szabófalván, az északi csángók körében.
A finn raportőrnő olyan mélységben ismerte a csángók sorsát, a romániai közállapotokat, hogy a csángóföldi népszámlálások módszeres meghamisítását is szóvá tette, és a határozatba belekerült a tanács: „Különös figyelmet kell szentelni a csángó kisebbség korrekt összeírására a következő népszámlálás alkalmával.” A népszámlálások során elkövetett, sorozatos törvénysértés egyik fájó sérelme a csángóknak, ugyanis ezeknek az összeírásoknak az alapján „bizonyítják” belföldön és még inkább külföldön azt, hogy Moldvában nem élnek magyarok, tehát nincs, kiknek jogot, iskolát, szabad nyelvhasználatot biztosítani. Egészen pontosan: háromezernyi magyart feltüntetnek Bákó megyében, de ezek nem moldvai, hanem gyimesi csángók, akiknek a magyarságát nem lehet letagadni. A megyehatár ugyanis Hargita és Bákó között nem a történelmi vonalon fut, nem a Keleti-Kárpátok gerincén, mivel az 1950-es évek elején bukaresti parancsra a három gyimesi magyar település egyikét, Bükköt „átcsatolták” Bákóhoz. Tették ezt igen magas helyről, a pártközpontból érkezett parancsra, azzal a magyarázattal, hogy a megyehatárok nem eshetnek egybe a történelmi Magyarország határával. Így húztak „határt” Gyimesközéplok és Gyimesbükk között, amelyek pedig annyira összenőttek, hogy egy patakocska választja el őket egymástól. Mennyi keserűséget okoz ez a patakhatár! Elegendő egyet említenem. Hargita megyében, általában Erdélyben – még a Monarchia korától – telekkönyvekbe írják be az ingatlanok tulajdonosait, illetve ezek változását. Moldvában, egyáltalán, Óromániában nem volt telekkönyv. Ha két bükki között pereskedés támad, azt a legközelebbi moldvai bíróság tárgyalja Cománełtiben, a hajdani Kománfalván. (A kunok neve románul cuman.) A peres felek kénytelenek a tárgyalás előtti napon beutazni Csíkszeredára, Hargita megyébe, hogy kiváltsák a telekkönyvi kivonatot. A telekkönyveket ugyanis Szeredában őrzik. Bükk a római katolikus egyházszervezésben Hargita megyénél maradt, így a községben magyarul misézik, gyóntat a pap, de magyar iskolát a diktatúra idején nem engedélyeztek. Ezeket a gyimesbükki csángó-magyarokat a felmérésekben nem lehet elrománosítani, nekik megengedik, hogy magyarok legyenek. De csak nekik Bákó megyében!
…folytatása következik…
Moldvahon Archívum http://www.moldvahon.hu/
