Egy
remete folyton arról panaszkodott, hogy neki mennyi sok dolga van.
Az emberek, akik hallották, szerfölött csodálkoztak, és meg is
kérdezték: „Mivel van ugyan egy remete elfoglalva?” Õ a
következõképpen válaszolt: „Minden egyes nap két sólymot kell
megszelidítenem, két karvalyt kell idomítanom, két nyulat kell
feltartóztatnom, egy kígyóra kell vigyáznom, egy öszvért kell
felpakolnom, és egy oroszlánt kell megfékeznem.”
„Hát
ez csakugyan nem egyszerû dolog” – mondták az emberek. „Ez
nagyon sok idõt vesz igénybe. De hol vannak az állatok, amelyekrõl
beszélsz? Hol tartod õket? Egyet se látunk itt...”
Erre
a remete olyan módon beszélt nekik az állatokról, hogy rögvest
megértették: ilyen állatok náluk is vannak.
Sõt,
ezek az állatok bennünk is megvannak.
A
két sólyom a két szemünk. Mindenre és mindenkire árgus szemmel
figyelnek. Istenem, milyen nehéz is õket néha megszelidíteni.
Pedig azért adta õket nekünk a Teremtõ, hogy gyönyörködjünk a
teremtett világban, és csak a szépet lássuk meg velük.
A
két karvaly a két kezünk. Amit egyszer megragadtak, azt nehezen
engedik el. Néha nem tudunk nekik parancsolni. Pedig simogatni,
nyugtatni, segíteni és elengedni teremtette õket nekünk az
Isten.
És
a két nyúl, melyeket fel kell tartóztatni olykor? A
lábunk.
Állandóan
nyugtalanul ide-oda visznek bennünket. Nem egyszer
girbe-gurba
útra. Pedig azért kaptuk õket a mennyei Atyától, hogy a jó utat
keressék és azon járjanak...
A
legnehezebb a kígyóra vigyáznunk: ez a nyelvünk. Harminckét õrt
állítunk elé, nem egyszer hiába. Nem hiába mondogatjuk néha:
„Egyszer a nyelv édesít, máskor meg döf, keserít.” Pedig
milyen más lenne bennünk és körülöttünk minden, ha csak az
igazat mondanánk vele, és azt is szépen...
Azután
az öszvért kell felpakolnunk. Ez a testünk. Istenem, mily gyakran
hasonlít erre az állatra. Túlterhelt, ki-kitör, nincs ereje
tovább, nem hajlandó, „makacs, mint az öszvér”, csak
kényelmét keresi. Pedig azért kaptuk a Teremtõtõl, hogy hordozza
lelkünket, annak nemes és méltó lakást biztosítson...
Végül
ott van az oroszlán: a szívünk. Milyen nehéz néha megfékezni.
Különösen ha gyûlölet és harag vesz erõt rajta. Pedig a
rendeltetése az, hogy a szeretet székhelye legyen...
Pár
nappal ezelõtt, Hamvazószerdán, elkezdõdött a Nagyböjt, a
bûnbánat s a magunkba nézés ideje. Fejünket egy külön
szertartás keretében hamu alá tartottuk. Magam is, mint minden
évben, homlokomra hamukeresztet rajzoltam. Mert úgy találom, hogy
ez a jelképes cselekedet mély mondanivalót hordoz számomra is.
Bennem is ott ólálkodik a bûn számtalan állata. Hányszor kapom
magam azon, hogy másoknak rosszat teszek, még azoknak is, akiket
szeretek, jóllehet nem akarom.
Szeretetlenségemmel
– sólymaimmal, karvalyaimmal, nyulaimmal, öszvéremmel,
oroszlánommal - másokat megbántok, ezért imával és böjttel
szelidítem õket, Jézus keresztjének jelével pedig megerõsítem
magam...
Ha
Te is engedted, hogy homlokodra hamukeresztet rajzoljon Isten
szolgája, akkor Te is elismerted, hogy benned is ott laknak ezek az
állatok. Ugyanakkor azt is kifejezted, hogy harcolni akarsz ellenük.
Tudatosan akarod megszelidíteni és a jóval legyõzni õket. Ellent
akarsz állni nekik.
És
csak ettõl lesz jobb a világ!
Ha
állandóan szelidítve tartjuk õket. Ha egy jó szentgyónás
keretében igyekszünk megszabadulni hatalmuk alól, akkor jobbak
leszünk mi, és jobb lesz körülöttünk a világ.
http://kaplonyibaratok.ro
