A ma elõállított nukleáris energia
hulladéka, a kiszuperált fûtõelemek százezer év múlva lesznek
ártalmatlanok. Mit kezdünk velük addig? Egyáltalán fel tudjuk-e fogni a
százezer évet? Egy dán rendezõ megkísérelte.
500 méter mélységben finn mérnökök és munkások 4 kilométeres lyukat vájnak a földbe. A lyuk temetõnek készül: Onkalo
– Rejtekhely – néven földalatti folyosóhálózatot építenek, amelyben
elhasznált nukleáris fûtõelemeket tárolnak majd – százezer évig. Ennyi
idõ alatt válik ártalmatlanná a nukleáris hulladék, amelybõl a huszadik
század második felétõl kezdve olcsó villanyáramot állítunk elõ.
Michael Madsen dokumentumfilm-rendezõ. | Fotók: Szabó Tünde
A romániai energiatermelés húsz százalékát biztosítja a cernavodai
atomerõmû két reaktora. Franciaország vagy Japán ennél sokkal nagyobb
arányban hasznosít nukleáris energiaforrásokat. Ellenezni lehet az
atomerõmûveket, lehet a sínekre feküdni, ha nukleáris hulladékot
szállító szerelvényt szeretnénk feltartóztatni, de a hulladék attól még
velünk marad.
Százezer évig.
Mit kezdünk vele? Az örökkévalóságnak épített középkori katedrálisok
négy-ötszáz, az egyiptomi piramisok négy-ötezer évesek. Szándékosan
látványosnak, mondhatni égbekiáltónak építették õket vallási
megfontolásokból. (A 17 éve felfedezett Chauvet-barlang rajzai 30 ezer évesek, ezekrõl Werner Herzog forgatott nemrég 3D filmet.)
Ehhez képest a korántsem vallásos kontextusban épülõ Onkalónak a finn
atomerõmûvek hulladékát százezer évig kellene úgy tárolnia, hogy a
létesítmény emberi beavatkozás nélkül mûködõképes maradjon – vezette be Into Eternity (Az örökkévalóságnak) címû dokumentumfilmjét Michael Madsen
dán rendezõ a vasárnapi sajtótájékoztatón, amikor még nem láthattuk a
filmet. Elmondta, a film egyik kritikusa azt írta róla, hogy
ez az elsõ poszthumán építmény.
A kivitelezõ vállalat bemutatófilmje
Madsen filmje szerint jelenleg körülbelül 250 ezer tonnára tehetõ a nukleáris hulladék mennyisége a világban,
de a pontos adatot a szakértõk sem ismerik. A finnországi temetõ
négyezer tonnát fog tudni tárolni, ami a jelenlegi finn atomerõmûvek
termelte hulladék, plusz amit a következõ száz évben fognak termelni.
2100 körül ugyanis lezárják a létesítményt, vastagon bebetonozzák a
kijáratot, és visszaerdõsítik a területet fölötte.
Optimista
becslések szerint a finn hulladék a világ hulladékának egy százaléka
lesz, pesszimista becslések szerint 0,2 százaléka, árulta el a rendezõ a
filmet követõ beszélgetésen. Azaz ha állandó megoldást szeretnénk, és
nem találunk jobbat, 500 Onkalót kellene felépíteni, megtölteni, lezárni és elfelejteni.
Nemhiába Rejtekhely a neve, mert nemcsak a sugárzást kell elrejtenie,
hanem magát is. Mert attól függetlenül biztonságosnak kell lennie, hogy
sikerül-e százezer évig betartani azt a finn törvényt, amely elõírja,
hogy tájékoztatni kell a következõ generációkat a létesítményrõl. (Ennek
érdekében archívumot hoznak majd létre, abban a kétkedõ hitben, hogy az
ott tárolt információk több tízezer év múlva is érthetõk és
közvetíthetõk lesznek.)
Az igazán izgalmas kérdések
Három generáció óta fedeztük fel és használjuk az atomenergiát,
amelynek eltemetendõ hulladékáról háromezer generációt kell meggyõzni,
hogy felejtkezzen el. És folyton emlékeztetni, hogy felejtkezzen el róla
– fogalmazott a rendezõ. Egyáltalán figyelmeztessünk-e háromezer
generációt, hogy saját biztonságuk érdekében elástunk elõlük valamit?
A film sokkal inkább ezeket a kérdéseket feszegeti, mint a megépítés és
a tájékoztatás technológiai kérdéseit. A rendezõ biztosra veszi, hogy a
százezer év során az általunk ismert civilizáció megszûnik. Jöhetnek új
civilizációk, és megeshet, hogy ezek nem ismerik majd a nukleáris
energiát és hulladékot, valamint ezek hatásait. Figyelmeztethetjük-e a
jövõt, amely nem ismerheti az építményt, hogy mi is az? Meg lehet-e
egyáltalán érteni, mit jelent a százezer év?
Michael Madsen úgy véli, figyelmeztetni kell: filmjében üzenet formába
csomagolta az információkat Onkalóról. (Azzal együtt, hogy nem
tudhatjuk, digitális hordozón lévõ filmjét le tudják-e majd játszani pár
ezer év múlva.) A finn építõk szerint nem kellene üzenni a jövõnek,
milyen halálos veszélyt dugtunk el az utókor elõl. Úgy vélik, ha valakik
le tudnak ásni a sziklába 500 méter mélyre, akkor ismerniük kell az
atomtechnológiát. Viszont a bányászok a villanyáram és dinamit elõtti
korban is leástak pár száz méterre – válaszolja a film.
Ellentmondásosan bár, de a filmben végül az építõk is bevallják, hogy
egy százezer évre tervezett építmény esetében nem is a technológia a
legfontosabb kihívás, hanem az, hogyan védjék meg az emberi kíváncsiságtól. Ez az igazi nukleáris probléma, ami bennünk rejlik – vallja a rendezõ is.
Madsen szerint a nukleáris hulladék kérdését azért nem tárgyalták az
'50-'60-as években (a hidegháborús indokon kívül), mert hatalmas volt a
hit a haladásban. Hittek a tudományban, a technológiában: ha nem holnap,
akkor holnapután tudományos megoldást találnak a hulladékkezelésre. A
filmben megszólaló egyik szakértõ szerint újra lehetne hasznosítani az
atomerõmûvek hulladékát, de politikai okokból nem teszik: nehogy hasadó
anyag kerüljön ki az erõmûvek szigorúan ellenõrzött rendszerébõl.
A mérnökökkel egyébként azért volt nehéz beszélgetni, mesélte a
rendezõ, mert kérdései más téren tevõdtek fel, mint a maga a konkrét
tudományos gondolkodás, amely szerint minél jobban megismerjük a
természetet, annál jobban meg tudunk oldalni minden problémát. De ez is
csak egy ideológia – véli a rendezõ, aki szerint a százezer év elképzelésével eljutunk a megértés határáig, a tudósnak pedig nehéz elfogadni, hogy van valami a megértésen túl.
Madsent pedig pont az érdekli, mit mond el ez a helyzet – hogy százezer
évre szemetelünk, és a szõnyeg alá söpörjük – jelenlegi
civilizációnkról, társadalmunkról.
A legszebb öngyilkosság,
amit valaha láttam – hangzott a rendezõ szerint az eddigi legjobb
kommentár, amit egy másik fesztiválon fûztek a filmjéhez. Az elsõ
finnországi vetítéskor pedig az egyik nézõ szégyenkezett amiatt, hogy
finn, mert az állam nem tájékoztatta õt errõl a projektrõl. A manna.ro
kérdésére Madsen elmondta, a finnországi atomerõmûveket építésüktõl
kezdve törvény kötelezi, hogy gondoskodjanak az atomhulladék végleges
tárolásáról, és ezért a finnek egy külön adót is fizetnek. Onkalót tehát
a finn állampolgárok is finanszírozzák.
„Minél több nézõ
gondolkodik el a filmen, annál jobb a film, és minden nézõ legalább
olyan okos, mint én” – válaszolta a rendezõ a reakciókat firtató
kérdésre. Nagyon sok dokumentumfilm is szenved egy vagy több
propagandisztikus elemtõl, ahol a rendezõ ujjal mutogat – válaszolt
Madsen az obligát propaganda-kérdésre.
„Számomra a dokfilm egy
módja annak, ahogy a valóságról gondolkodom. Onkalóról mint jelenségrõl
prekoncepciók nélkül kívántam gondolkodni. Az Into Eternity nem ökofilm,
nem a környezetrõl szól, hanem a civilizációról, arról, hogyan
gondolkodunk a jelenrõl. Persze van öko-oldala is. De nagyon sok zöld
dokfilm legalább olyan fundamentalista, mint az álláspont, amit bírál” –
fejtegette Madsen.
És mit szólt a filmhez az Onkalót építõ
vállalat vezetõsége? – kérdeztük. Azt, hogy vannak benne nagy pillanatok
– osztotta meg a tömör választ a rendezõ. A finn vállalat nyitott volt a
három éves forgatás elején, mesélte a rendezõm nert azzal kereste meg
õket, hogy nem aktivista filmet készít, hanem érdekli, mit és hogyan
csinálnak, mivel kétségtelenül pionír tevékenységrõl van szó. Ennek a
vállalatvezetõk is tudatában vannak, még ha néha azt hangoztatják, hogy
csupán egy nagy gödröt ásnak.
Az építés helyszínén egyébként csak azok tartózkodnak, akik építik, és
õk egyedül felelnek érte. A finn sajtó nem igazán tematizálta a kérdést,
nincsenek véleményvezérek, álláspont-ütköztetések a témában – mesélte a
rendezõ.
„Amikor a vállalat vezetõi rájöttek, hogy a film
tényleg elkészül, a kapcsolatunk annyira megromlott, hogy már nem is
akarták, hogy elkészüljön a film. De enyém a legjobb dán producer, és
kilenc hónapnyi tárgyalás után meggyõztük õket, hogy ha nem engednek
filmezni, azt kell higgyjük, tényleg rejtegetnek valamit. Pedig nem
feltétlenül gondoljuk így” – avatott be zsarolási technikájukba Madsen.
Korántsem hencegni akar, de nagyon-nagyon nehéz volt elkészíteni a
filmet – mondta a rendezõ hozzátéve, mindössze három héttel a vágás
tervezett befejezése elõtt kezdett elõször hasonlítani a film arra, amit
elképzelt. „Ez az elsõ egészestés filmem, gondok akadtak a
tapasztalatlanságom miatt. Mivel a nagyon távoli jövõrõl csak
nagyon absztraktan lehet beszélni, az igazi kihívás az volt, hogyan
lehet ezt képileg megfoghatóvá tenni” – és ezzel a rendezõ ránk bízta, döntsük el, sikerült-e.
Aggódjunk?
A TIFF-szervezõk június 5-re, a Környezet Nemzetközi Napjára idõzítették a vetítést, és EcoTIFF
néven zöld napot kerítettek köréje. Beszélgetni hívták a rendezõt, a
cernavodai atomerõmûvet mûködtetõ Nuclearelectrica vállalat
atombiztonságért felelõ vezetõjét, Adrian Jelevet, Ion Nãstãsescut, a
Radioaktív Hulladékot Kezelõ Ügynökség elnökét, Ioana Ciuta civil
aktivistát és az Academia Caþavencu két újságíróját.
A beszélgetés kevéssé érintette a filmet, nagyon gyorsan hazai témákra terelõdött. Ciuta elmondta, Romániában elképzelés sincs a nukleáris hulladék hosszú távú kezelésére, évek óta azért küzdenek, hogy a kezelésrõl legalább törvény szülessen.
Ioana Ciuta
Az
illetékes román bácsik ezt kvázi megerõsítették: valahova a cernavodai
atomerõmû környékére terveznek egy tárolót Salina néven, de egyáltalán
nem ásnak majd olyan mélyre, mint a finnek. A sugárzó anyagok relatív
kis mélységben is biztonságban tárolhatók. A jelenlegi gyakorlat: hat
évig víz alatt tárolják az elhasznált fûtõelemeket (világszerte
elterjedt gyakorlat, mert a víz hatékony pajzs), majd ötven évig
szárazon, és közben reménykednek, hátha kitalálnak valamit a végleges
tárolás megoldására.
Madsen kitartó kérdezésére, hogy szerintük
biztonságos-e a föld alá temetni a magas kockázatú radioaktív anyagokat,
nem igazán tudtak megnyugtató választ adni, mindössze azt hajtogatták,
hogy jelenleg ez a legbiztonságosabb.
Az illetékes román bácsik
Óhatatlanul felmerült az is, mennyibe kerül a „temetés”: Madsen egyrészt elmondta, hogy három billió euróra becsülik Onkalo teljes felépítésének költségeit,
a finn állam viszont felvállalta az archívum létrehozását, amit
százezer évig kellene mûködtetni, így ennek költségét nem igazán lehet
felbecsülni. Másrészt hangsúlyozta, túl kell tekinteni a jelenlegi
gazdasági kérdéseken, hogy megéri-e, nem éri meg, ha a háromezer
generációs problémát akarjuk megérteni.
„Amitõl igazán félnek
az építtetõk, az az emberi kíváncsiság. A következõ százezer évben pedig
egészen biztosan jön egy jégkorszak, ami egyrészt eltávolít bármilyen
emberi civilizációt arról a területrõl, másrészt olyan nyomást jelent
majd arra geológiai rétegre, amelybe Onkalót építik, hogy tovább
növekednek a már most létezõ repedések” – osztotta meg teljesen
tárgyilagos hangon Madsen azt az információt, ami a filmbe már nem fért
bele.
Elpletykálta azt is, amit az egyik tudós
magánbeszélgetésen mondott neki: végleges és egészen biztosan nem
kivitelezendõ megoldás lenne az is, ha úgy száz év múlva, amikor
várhatóan elfogy a Föld hasadóanyag-készlete, a felgyûlt hulladékot
egyszerûen felrobbantanánk. Legalább az a generáció viselné az
atomhulladék következményeit, amely még használt atomenergiát, és nem
testálná át a következõ háromezerre. Ha egyáltalán lenne utána
következõ.