A ma előállított nukleáris energia
hulladéka, a kiszuperált fűtőelemek százezer év múlva lesznek
ártalmatlanok. Mit kezdünk velük addig? Egyáltalán fel tudjuk-e fogni a
százezer évet? Egy dán rendező megkísérelte.
500 méter mélységben finn mérnökök és munkások 4 kilométeres lyukat vájnak a földbe. A lyuk temetőnek készül: Onkalo
– Rejtekhely – néven földalatti folyosóhálózatot építenek, amelyben
elhasznált nukleáris fűtőelemeket tárolnak majd – százezer évig. Ennyi
idő alatt válik ártalmatlanná a nukleáris hulladék, amelyből a huszadik
század második felétől kezdve olcsó villanyáramot állítunk elő.
Michael Madsen dokumentumfilm-rendező. | Fotók: Szabó Tünde
A romániai energiatermelés húsz százalékát biztosítja a cernavodai
atomerőmű két reaktora. Franciaország vagy Japán ennél sokkal nagyobb
arányban hasznosít nukleáris energiaforrásokat. Ellenezni lehet az
atomerőműveket, lehet a sínekre feküdni, ha nukleáris hulladékot
szállító szerelvényt szeretnénk feltartóztatni, de a hulladék attól még
velünk marad.
Százezer évig.
Mit kezdünk vele? Az örökkévalóságnak épített középkori katedrálisok
négy-ötszáz, az egyiptomi piramisok négy-ötezer évesek. Szándékosan
látványosnak, mondhatni égbekiáltónak építették őket vallási
megfontolásokból. (A 17 éve felfedezett Chauvet-barlang rajzai 30 ezer évesek, ezekről Werner Herzog forgatott nemrég 3D filmet.)
Ehhez képest a korántsem vallásos kontextusban épülő Onkalónak a finn
atomerőművek hulladékát százezer évig kellene úgy tárolnia, hogy a
létesítmény emberi beavatkozás nélkül működőképes maradjon – vezette be Into Eternity (Az örökkévalóságnak) című dokumentumfilmjét Michael Madsen
dán rendező a vasárnapi sajtótájékoztatón, amikor még nem láthattuk a
filmet. Elmondta, a film egyik kritikusa azt írta róla, hogy
ez az első poszthumán építmény.
A kivitelező vállalat bemutatófilmje
Madsen filmje szerint jelenleg körülbelül 250 ezer tonnára tehető a nukleáris hulladék mennyisége a világban,
de a pontos adatot a szakértők sem ismerik. A finnországi temető
négyezer tonnát fog tudni tárolni, ami a jelenlegi finn atomerőművek
termelte hulladék, plusz amit a következő száz évben fognak termelni.
2100 körül ugyanis lezárják a létesítményt, vastagon bebetonozzák a
kijáratot, és visszaerdősítik a területet fölötte.
Optimista
becslések szerint a finn hulladék a világ hulladékának egy százaléka
lesz, pesszimista becslések szerint 0,2 százaléka, árulta el a rendező a
filmet követő beszélgetésen. Azaz ha állandó megoldást szeretnénk, és
nem találunk jobbat, 500 Onkalót kellene felépíteni, megtölteni, lezárni és elfelejteni.
Nemhiába Rejtekhely a neve, mert nemcsak a sugárzást kell elrejtenie,
hanem magát is. Mert attól függetlenül biztonságosnak kell lennie, hogy
sikerül-e százezer évig betartani azt a finn törvényt, amely előírja,
hogy tájékoztatni kell a következő generációkat a létesítményről. (Ennek
érdekében archívumot hoznak majd létre, abban a kétkedő hitben, hogy az
ott tárolt információk több tízezer év múlva is érthetők és
közvetíthetők lesznek.)
Az igazán izgalmas kérdések
Három generáció óta fedeztük fel és használjuk az atomenergiát,
amelynek eltemetendő hulladékáról háromezer generációt kell meggyőzni,
hogy felejtkezzen el. És folyton emlékeztetni, hogy felejtkezzen el róla
– fogalmazott a rendező. Egyáltalán figyelmeztessünk-e háromezer
generációt, hogy saját biztonságuk érdekében elástunk előlük valamit?
A film sokkal inkább ezeket a kérdéseket feszegeti, mint a megépítés és
a tájékoztatás technológiai kérdéseit. A rendező biztosra veszi, hogy a
százezer év során az általunk ismert civilizáció megszűnik. Jöhetnek új
civilizációk, és megeshet, hogy ezek nem ismerik majd a nukleáris
energiát és hulladékot, valamint ezek hatásait. Figyelmeztethetjük-e a
jövőt, amely nem ismerheti az építményt, hogy mi is az? Meg lehet-e
egyáltalán érteni, mit jelent a százezer év?
Michael Madsen úgy véli, figyelmeztetni kell: filmjében üzenet formába
csomagolta az információkat Onkalóról. (Azzal együtt, hogy nem
tudhatjuk, digitális hordozón lévő filmjét le tudják-e majd játszani pár
ezer év múlva.) A finn építők szerint nem kellene üzenni a jövőnek,
milyen halálos veszélyt dugtunk el az utókor elől. Úgy vélik, ha valakik
le tudnak ásni a sziklába 500 méter mélyre, akkor ismerniük kell az
atomtechnológiát. Viszont a bányászok a villanyáram és dinamit előtti
korban is leástak pár száz méterre – válaszolja a film.
Ellentmondásosan bár, de a filmben végül az építők is bevallják, hogy
egy százezer évre tervezett építmény esetében nem is a technológia a
legfontosabb kihívás, hanem az, hogyan védjék meg az emberi kíváncsiságtól. Ez az igazi nukleáris probléma, ami bennünk rejlik – vallja a rendező is.
Madsen szerint a nukleáris hulladék kérdését azért nem tárgyalták az
'50-'60-as években (a hidegháborús indokon kívül), mert hatalmas volt a
hit a haladásban. Hittek a tudományban, a technológiában: ha nem holnap,
akkor holnapután tudományos megoldást találnak a hulladékkezelésre. A
filmben megszólaló egyik szakértő szerint újra lehetne hasznosítani az
atomerőművek hulladékát, de politikai okokból nem teszik: nehogy hasadó
anyag kerüljön ki az erőművek szigorúan ellenőrzött rendszeréből.
A mérnökökkel egyébként azért volt nehéz beszélgetni, mesélte a
rendező, mert kérdései más téren tevődtek fel, mint a maga a konkrét
tudományos gondolkodás, amely szerint minél jobban megismerjük a
természetet, annál jobban meg tudunk oldalni minden problémát. De ez is
csak egy ideológia – véli a rendező, aki szerint a százezer év elképzelésével eljutunk a megértés határáig, a tudósnak pedig nehéz elfogadni, hogy van valami a megértésen túl.
Madsent pedig pont az érdekli, mit mond el ez a helyzet – hogy százezer
évre szemetelünk, és a szőnyeg alá söpörjük – jelenlegi
civilizációnkról, társadalmunkról.
A legszebb öngyilkosság,
amit valaha láttam – hangzott a rendező szerint az eddigi legjobb
kommentár, amit egy másik fesztiválon fűztek a filmjéhez. Az első
finnországi vetítéskor pedig az egyik néző szégyenkezett amiatt, hogy
finn, mert az állam nem tájékoztatta őt erről a projektről. A manna.ro
kérdésére Madsen elmondta, a finnországi atomerőműveket építésüktől
kezdve törvény kötelezi, hogy gondoskodjanak az atomhulladék végleges
tárolásáról, és ezért a finnek egy külön adót is fizetnek. Onkalót tehát
a finn állampolgárok is finanszírozzák.
„Minél több néző
gondolkodik el a filmen, annál jobb a film, és minden néző legalább
olyan okos, mint én” – válaszolta a rendező a reakciókat firtató
kérdésre. Nagyon sok dokumentumfilm is szenved egy vagy több
propagandisztikus elemtől, ahol a rendező ujjal mutogat – válaszolt
Madsen az obligát propaganda-kérdésre.
„Számomra a dokfilm egy
módja annak, ahogy a valóságról gondolkodom. Onkalóról mint jelenségről
prekoncepciók nélkül kívántam gondolkodni. Az Into Eternity nem ökofilm,
nem a környezetről szól, hanem a civilizációról, arról, hogyan
gondolkodunk a jelenről. Persze van öko-oldala is. De nagyon sok zöld
dokfilm legalább olyan fundamentalista, mint az álláspont, amit bírál” –
fejtegette Madsen.
És mit szólt a filmhez az Onkalót építő
vállalat vezetősége? – kérdeztük. Azt, hogy vannak benne nagy pillanatok
– osztotta meg a tömör választ a rendező. A finn vállalat nyitott volt a
három éves forgatás elején, mesélte a rendezőm nert azzal kereste meg
őket, hogy nem aktivista filmet készít, hanem érdekli, mit és hogyan
csinálnak, mivel kétségtelenül pionír tevékenységről van szó. Ennek a
vállalatvezetők is tudatában vannak, még ha néha azt hangoztatják, hogy
csupán egy nagy gödröt ásnak.
Az építés helyszínén egyébként csak azok tartózkodnak, akik építik, és
ők egyedül felelnek érte. A finn sajtó nem igazán tematizálta a kérdést,
nincsenek véleményvezérek, álláspont-ütköztetések a témában – mesélte a
rendező.
„Amikor a vállalat vezetői rájöttek, hogy a film
tényleg elkészül, a kapcsolatunk annyira megromlott, hogy már nem is
akarták, hogy elkészüljön a film. De enyém a legjobb dán producer, és
kilenc hónapnyi tárgyalás után meggyőztük őket, hogy ha nem engednek
filmezni, azt kell higgyjük, tényleg rejtegetnek valamit. Pedig nem
feltétlenül gondoljuk így” – avatott be zsarolási technikájukba Madsen.
Korántsem hencegni akar, de nagyon-nagyon nehéz volt elkészíteni a
filmet – mondta a rendező hozzátéve, mindössze három héttel a vágás
tervezett befejezése előtt kezdett először hasonlítani a film arra, amit
elképzelt. „Ez az első egészestés filmem, gondok akadtak a
tapasztalatlanságom miatt. Mivel a nagyon távoli jövőről csak
nagyon absztraktan lehet beszélni, az igazi kihívás az volt, hogyan
lehet ezt képileg megfoghatóvá tenni” – és ezzel a rendező ránk bízta, döntsük el, sikerült-e.
Aggódjunk?
A TIFF-szervezők június 5-re, a Környezet Nemzetközi Napjára időzítették a vetítést, és EcoTIFF
néven zöld napot kerítettek köréje. Beszélgetni hívták a rendezőt, a
cernavodai atomerőművet működtető Nuclearelectrica vállalat
atombiztonságért felelő vezetőjét, Adrian Jelevet, Ion Năstăsescut, a
Radioaktív Hulladékot Kezelő Ügynökség elnökét, Ioana Ciuta civil
aktivistát és az Academia Caţavencu két újságíróját.
A beszélgetés kevéssé érintette a filmet, nagyon gyorsan hazai témákra terelődött. Ciuta elmondta, Romániában elképzelés sincs a nukleáris hulladék hosszú távú kezelésére, évek óta azért küzdenek, hogy a kezelésről legalább törvény szülessen.
Ioana Ciuta
Az
illetékes román bácsik ezt kvázi megerősítették: valahova a cernavodai
atomerőmű környékére terveznek egy tárolót Salina néven, de egyáltalán
nem ásnak majd olyan mélyre, mint a finnek. A sugárzó anyagok relatív
kis mélységben is biztonságban tárolhatók. A jelenlegi gyakorlat: hat
évig víz alatt tárolják az elhasznált fűtőelemeket (világszerte
elterjedt gyakorlat, mert a víz hatékony pajzs), majd ötven évig
szárazon, és közben reménykednek, hátha kitalálnak valamit a végleges
tárolás megoldására.
Madsen kitartó kérdezésére, hogy szerintük
biztonságos-e a föld alá temetni a magas kockázatú radioaktív anyagokat,
nem igazán tudtak megnyugtató választ adni, mindössze azt hajtogatták,
hogy jelenleg ez a legbiztonságosabb.
Az illetékes román bácsik
Óhatatlanul felmerült az is, mennyibe kerül a „temetés”: Madsen egyrészt elmondta, hogy három billió euróra becsülik Onkalo teljes felépítésének költségeit,
a finn állam viszont felvállalta az archívum létrehozását, amit
százezer évig kellene működtetni, így ennek költségét nem igazán lehet
felbecsülni. Másrészt hangsúlyozta, túl kell tekinteni a jelenlegi
gazdasági kérdéseken, hogy megéri-e, nem éri meg, ha a háromezer
generációs problémát akarjuk megérteni.
„Amitől igazán félnek
az építtetők, az az emberi kíváncsiság. A következő százezer évben pedig
egészen biztosan jön egy jégkorszak, ami egyrészt eltávolít bármilyen
emberi civilizációt arról a területről, másrészt olyan nyomást jelent
majd arra geológiai rétegre, amelybe Onkalót építik, hogy tovább
növekednek a már most létező repedések” – osztotta meg teljesen
tárgyilagos hangon Madsen azt az információt, ami a filmbe már nem fért
bele.
Elpletykálta azt is, amit az egyik tudós
magánbeszélgetésen mondott neki: végleges és egészen biztosan nem
kivitelezendő megoldás lenne az is, ha úgy száz év múlva, amikor
várhatóan elfogy a Föld hasadóanyag-készlete, a felgyűlt hulladékot
egyszerűen felrobbantanánk. Legalább az a generáció viselné az
atomhulladék következményeit, amely még használt atomenergiát, és nem
testálná át a következő háromezerre. Ha egyáltalán lenne utána
következő.
