Árpád-házi Szent Lászlót, vitéz királyunkat ünnepeljük

Idvezlégy kegyelmes Szent László kerály!
Magyarországnak édes oltalma,
Szent kerályok közt drágalátus gyöngy,
Csillagok között fényességes csillag.

Szentháromságnak vagy te szolgája,
Jézus Krisztusnak nyomdoka követi;
Te Szentléleknek tiszta edénye,
Szíz Máriának választott vitéze.

„Csillagok között fényességes csillag” – e szavakkal üdvözli a régi magyar énekszerzõ I. László, vitéz királyunkat, a legnépszerûbb magyar szentet. Középkori hazai mondák és legendák annyira egyetlen szentünket sem magasztalták, mint László királyt. A László név a szláv Vladislav 'úrfi, uralkodó fia' származéka – szerepel Bálint Sándor Ünnepi kalendáriumában. A nevet minden bizonnyal lengyel édesanyja választotta.

Árpád-házi Szent László 1040 körül született Lengyelországban. Nagyapját, a pogány Vazult (Vászolyt) István király vakíttatta meg. Apja, Béla testvéreivel együtt István haragja elõl menekült el az országból, s mégis László lett az, aki István életmûvét folytatta. 1077-ben került trónra. Szigorú, de igazságos törvényalkotó volt; uralkodása idején Magyarország – fennállása óta elõször – képes volt a hódításra. A trónviszályoktól s külsõ támadásoktól zaklatott országban nyugalmat és rendet teremtett szigorú törvényeivel. A mélyen hívõ király uralkodása alatt avatták az elsõ magyarországi szenteket: Gellért püspököt, I. István királyt, Szent Imre herceget, András és Benedek remetéket.

A magyar lovagkirály, a gyengék védelmezõjének emlékét legendák õrzik. Sokáig élt az a hit, hogy a szent király kijön a sírjából, ha nagy veszély fenyegeti a magyarokat, és gyõzelemre segíti népét. 1354 nyarán, amikor a székelyek élethalálharcukat vívták a tatárokkal, öreg tatárok mesélték, hogy „nagy lovag járt elõttük, magas paripán ült, fején arany korona, kezében csatabárd, mely hatalmas csapásokkal és vágásokkal pusztította mindnyájukat” – szerepel a névtelen minorita krónikájában. A legenda szerint õ döntötte el az ütközetet a magyarok javára; s a csata után László király bebalzsamozott testét verejtékesen találták Váradon. „S rõt fegyvert viselõ lovas királyunk, / Hõs, ki bárdot emelsz a jobb kezedben / – Márvány oszlopokon pihenve egykor / Bõ nektárt veritékezett tested – / Útunkban, te nemes lovag, segíts meg. / Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk...” (Janus Pannonius: Búcsú Váradtól)

László 49 éves volt, amikor az unokaöccsével, Kálmánnal folyó viszálykodás közepette, 1095. július 29-én meghalt Nyitrán. Elõször az általa 1091-ben felszentelt somogyvári Szent Egyed bencés monostorban temették el, majd a nagyváradi monostor elkészülte után vitték át a testét Váradra 1116-ban, s helyezték örök nyugalomra az általa alapított székesegyházban. A források szerint a váradi sírnál csodás gyógyulások történtek, így hamar zarándokhellyé vált a „lovagkirály” nyughelye.

„Az kegyes Szent László királ teljes minden lelki jószággal, szentséggel és Úristennek malasztjával múlék ki ez gyarló világból, menvén az mennyei halhatatlan örök királi dicsõséges életnek társaságában õ birodalmának tizenkilencedik esztendeiben. Azt látván és hallván, nemcsak Magyarországban, de mind egész keresztyénségben nagy siralom és bánat támada ilyen kegyes királnak halálán, és három esztendeig ez országban szép öltözet, táncjárás és fény, vigasságtétel sem láttaték, sem hallattaték.” (Karthauzi Névtelen: Nagy siralom és bánat)

Halálát követõen kultusza gyorsan terjedt. Sírja csodatévõ zarándokhely lett, mondák és legendák fonták körül alakját. Szenttéavatását azonban csak száz év múlva kezdeményezte III. Béla. Kérésére III. Celesztin pápa két bíborost küldött, hogy a király nagyváradi sírjánál történt csodákat felülvizsgálják. Miután több csodás gyógyulás szemtanúi lehettek, egy égi jel végképp meggyõzte az olasz csodaszakértõket. 1192. június 27-én déltájban a váradi székesegyház fölött fényes csillag gyúlt ki, s ott lebegett a magasban két órán át. Árpád-házi Szent László napját a szokástól eltérõen azóta sem halála, „égi születésnapja” évfordulóján, hanem június 27-én, a csillagjelenés napján ünnepeljük.

A szenttéavatásakor felnyitották László király sírját, s a hajdani uralkodó fejét leválasztották a testérõl, majd egy mellszobor alakú ereklyetartóban (hermában) a sír fölött helyezték el. A sírra helyezték Szent László kürtjét s csatabárdját, ám ezek elvesztek a középkorban. 1406-ban, amikor leégett a nagyváradi székesegyház, a fából készült herma elpusztult, a koponya azonban épen maradt. Késõbb készült el a ma látható herma. A Báthori család kincstárába került, innen Naprághy Demeter a fejedelem kancellárja, késõbbi veszprémi, majd gyõri püspök vitte el, aki Prágában restauráltatta; a török kiûzéséig az ausztriai Borostyánkõ várában õrizték, innen került Gyõrbe. A nagyváradi székesegyház 1775-ben kapott a nyakszirtcsontból egy darabot, ami ott szintén egy díszes ereklyetartóba került.

(gj)