Így kell éljünk, ahogy lehet... - Krebsz János riportsorozata - Romániai Magyar Szó

Így kell éljünk, ahogy lehet (1.)
Lujzikalagor – Erdô száraz nélkül nincsen

Erôs elhatározásom volt, hogy ebbe a furcsa nevű faluba eljutok. Most itt vagyok, sétálunk a vasárnapi utcán a kollégával meg a felnôtt, érettségi elôtt álló leányával. Vasárnap, nagymise ideje, kihaltak az utcák. Egy tízévesforma fiút megszólítunk magyarul, bemenekül elôlünk a kapun, mintha az ördög nyelvén szólaltunk volna meg. Benézek egy kocsma- bodegába, van forgalom, a vasárnap gyönyörűsége: családapák gyermekkel, egyiknek sör, másiknak fagylalt az ünnep. Itt is csak román szót hallok. Még nem tudom, most találkozom az elsô megnyilvánulással, késôbb, több hasonló eset után általánosítok: a kisgyermekek jelenléte a felnôttekbôl reflexszerűen kiváltja a románul beszélést. Egy embercsoport úgy döntött, nem akar kisebbség lenni. Nem jó a kisebbségnek.

Végre két asszonyt látunk a templom közelében, elôzôleg beszereztünk egy „nevet", akit keresünk a faluban, az illetônek „magyar" a ragadványneve, hozzá kopognak be a magyar ügyekben érkezôk, így jutottunk mi is a nevéhez, azt is tudjuk, a „gödörben" lakik, de itt, a templom magasában minden irány gödörbe vezet, szerintünk. Ismerik, mondják az asszonyok, s már kapcsolom is be a kismagnót, olyan pergô nyelvvel, friss szavakkal írják le közös ismerôsünket, akit mi még sose láttunk. Kicsit bizalmatlanok, sűrűn néznek egymásra, mielôtt válaszolnának, amikor nevetnek, a szájuk elé kapják a kezüket, nem illik egy asszonynak szélesen vigyorognia. Kollégám a gombák után érdeklôdik, kiviláglik egybôl a szakértelem meg a rokonlélek, oldódnak.

Néhány részletet ideírok a beszélgetésbôl, igyekszem olyan betűkkel visszaadni beszédüket, ahogy ôk mondták, kár, hogy beszédük dallamát nem tudom idejegyezni, mert nem rontotta el iskola.

- Kell dolgozzál, hogy lejen. Ha nem dolgozol, ki ad Istenébe?

- Koldus azért van a faluban?

- Vannak. Erdô száraz nélkül nisen.

- Járnak házról házra, vagy állnak az utcán?

- Nem. Mennek napszámba. Kérnek munkát.

- Aki dolgozik, szerintem nem koldus.

- Kódus – az odateszi, viszi oda a kódussághoz az embert, senki nem jön le Istenébe kódusnak. (Azt hiszem, a koldus az ô nyelvükben szegény embert jelent, ezért nem értjük egymást.)

- Mivel foglalkoznak itt az emberek? Földdel?

- Fôdvel. Állatokval. Ifjúság, amelyik el van menvel idegeny országba...

- Hova mennek?

- Itáliába. Elmennek s küdnek haza parákot (pénzt), itthon vesznek. Csálnak házakat. Az új faluba milyen szép világ van! Felmennek, fennecskébb...

- Na azt megnézzük.

- Aha, milyen szép faluk vannak! Küdik haza tátáiknak, mámáiknak, keresik itt, melyik ismeri a meszeriásokat, s villákat építnek.

- Tata, mama itthon marad az unokákkal?

- Valamikor, valamikor jába nem sánják, mind sak haza hoznak. Itáliba familiével mennek. Ungáriába is járnak, jônek gyakreskábban haza, mert közel van. Ninsenek éppen ott a familiékvel.

- Itt mindenki katolikus?

- Nálunk igen. Lenne valami, amelyik nem katolik (a tanító?), vagyon a manasztírea, a Szent Antalé, még vagyon egy ottanba... A faluba nisen ortodox.

- És hány pap van?

- Mikor hat, mikor hét. Nagy es a parókiánk. Most kenik ki a templomot. Csálják, javíjják, ujitják meg.

- Látom, a tetô is új.

- Meg van fejérítve küjel, de most pekelôdnek belül. Kínlódnak, sánják...

- Engem az érdekel, hogyan mondják erre a gombákat. Milyen gombát szednek, hogyan készítik...

- Még ninsenek gombák. Valamikor, mikor kijön. Galamb, siperke, hilib, bircsók, rókagomba, keserűgomba...

- Mondja, miért kacagott? Szokott ezekbôl szedni?

- Olyan sáré? Rosszul sálódik, mint régebben sálódott.

- Hogy szokták megkészíteni?

- Ki hogy szereti. Én pergelten, fokhajmával, tejföllel. Tyúkmájjal. (Nem tyúkmáj, szól közbe a másik, tojás!)

- És ôsszel milyen gomba van?

- Ôszvel? Opintyik, ôszi hilib, szenkereszti hilib.

- Szentkereszti hilibnek mondják? El is teszik télire?

- Igen, tevôdik. Zákuszkának. Ha nem sóba.

- Ez az opintyik fán szokott lenni...

- Igen, törzsökön.... Nyugszunk.

- Az is kell, vasárnap van. Mennének valahová? Kellene dolgozni?

- Most, vasárnap? Nem lehet. Kell nyugonni. Eleget járok héten által.

- Szoktak eladni is gombát, amikor sokat találnak?

- Nálunk ninsenek ujanok. Hol vagyon, amerre az a sok gomba van? Opintyik? Emerrefelé, hegyrefelé? (A másik segít: Lonkába?) Lonkába, ott árulják. Ott csánódik inkább, ulyan a teren.

- A maguk neve? Megmondanák?

- Nem tudom.

- Cum se numeste?

- Érti ô! Elviszi nevünket oda?! Én nem jártam soha Ungáréba!

- Hányban született?

- Én? Hatvankettôbe. - Én ötvenbe.

- Volt itt az ötvenes években magyar iskola...

- Az én mamám járt. Itt volt, né! A parókia – mellette. Lebontották. A mamámnak a húga is járt oda. Volt dzserek, hogy mondjam, utána kiment Tirgu Muresbe. Itt tanulta prima data a faluban magyarul. Hallottam az öregektôl, kideszfincálták, s akkor elmentek még ott magyar iskolába.

- Most nem tanítja senki a gyerekeket magyarul? Nincs valami olyan iskola?

- Ninsen. A dzserekek mind oláhul beszélnek itt. Értnek, amit tanásolunk a házba az öregeknek.

- Köszönjük meg a segítségüket. Egy ilyen könyvbe belekerülne a nevük, ha megmondanák... (Kollégám egy tábla csokoládét kotor elô a táskából, köszönetképpen átnyújtja.)

- Mondjuk: Isten fizesse? Maga megvette s ideadta nekünk?

- Vagy loptam... (nevetünk)

- Nem ulyan!

- De nem mondták még meg a nevüket..

- Az enyém Vorbuc Maria.

- És magyarul?

- Ez a magyar. - Mondjam én is? Oláhul mondjam?

- Így is, úgy is.

- Cata Tereza. Kata Teri magyarul. Lánynevem Compó. Apám Compó Anti.

Még megkeressük az ismerôsünket, a férj már hazaért a templomból, a feleségére várni kell. Szervezkednek, két hét múlva lesz a csíksomlyói búcsú. Buszt fogadnak, azzal mennek, nem úgy, mint régen. Kikérdezzük, mivel foglalkoznak, hogyan élnek. Gazdálkodnak. Gyümölcs nem terem, a szilva lefolyik a fáról, a közeli vegyi gyárat okolják. Gyermekük Magyarországon él, családja, jó munkája van, ôk lehetnek magyarok. Közben jönnek a templomból az emberek, az idôsebbek viseletben, magyarul társalogva, a fiatalok divatosan öltözve, románul váltva a szót. Így csinálódott.

KREBSZ JÁNOS

Gyimesbükkön szállunk meg, a Deáky-fogadóban, s hiába vagyunk április és május fordulóján, nagyon hideg van. A faházakban nincs fűtés, a hosszú télben kihűltek a falak. Kint sincs meleg, bent meg barátságtalan. Hálózsákban alszunk, társasági életet úgy lehet művelni, ha esténként elmegyünk valakihez, akinél van fűtés.

Antalné Tankó Mária magánmúzeumot, tájházat üzemeltet, szezonban szép számmal jönnek is a turisták. Úgy kezdôdött, meséli, hogy Kallós Zoltán könyvét olvasta, s Gyimesbükkrôl nagyon kevés szó esett benne, s akkor elkezdte egy füzetbe irkálni a gondolatait, emlékeit, véleményét, s egyszer csak szerkesztôk, kiadók jártak erre, fölfedezték, már egész sor könyve jelent meg (Gyimesvölgyi népi gyógyászat, A Gyimesek völgyében élô csángó magyarok hitvilága, 1100 Gyimes-völgyi hímes tojás). Most min dolgozik, kérdezzük. A Csángó Szövetségnek volt egy felhívása, pályázata, arra írta meg az emlékeit a tanítóképzôs évekrôl Bákóban, hamarosan meg is fog jelenni a Moldvai Magyarság című csángó újságban. (Azóta megjelent az elsô rész – szerk. megj.)

Ez engem is nagyon érdekel, bekapcsolom a kismagnót.

- Ezek szerint magyar nyelvű tanítóképzô működött Bákóban. A Groza-években volt ez?

- Igen, 1953-tól ’57-ig működött.

- És honnan kerültek diákok? Hogyan lett magyar tanítóképzô abban a színromán városban?

- A Magyar Népi Szövetség érte el, hogy létrehozták ezt a tanítóképzést. 153 községben volt magyartanítás Bákó megyében, és Erdélybôl kellett hozzanak tanítókat. Ugye, Moldvában szükség volt tanítókra, sokan voltak, akik odamentek, megnézték a körülményeket, a helyzetet, elég kezdetleges volt akkor, néhányan megmaradtak, sokan nem vállalták. S akkor elhatározták, nem volt akkor arra kilátás, hogy nagyon hamar megszűnik a magyartanítás, hogy tovább lehessen folytatni. Akkor már Tölgyes és Gyimesbükk át volt csatolva Bákó megyéhez, és sok tanuló volt ebbôl a két helységbôl.

- Önálló intézmény volt?

- Nem, a román tanítóképzônek egy tagozata. Egy osztálynyi.

- Honnan voltak tanárok?

- Erdélybôl hoztak. Nem kellett olyan sok, az orosz meg a román nyelvet például helybéliek oktatták.

- Hányan voltak diákok?

- Egy osztály indult elôttünk, abban, azt hiszem, huszonhaton vagy mennyien voltak. Lujzikalagorban volt hétosztályos iskola, a falvakban négyosztályos iskolák voltak. Ha valaki magyarul akarta elvégezni a hét osztályt, annyi volt kötelezô, Lujzikalagorban volt bentlakásos iskola a csángóknak. Bodnár Endrének hívták az igazgatót, nagybaconi volt, nemrég halt meg.

- Hetedik után volt ezeknek a gyerekeknek gimnázium vagy továbbtanulási lehetôség?

- Ott nem. Románul tanultak.

- Arról nem tud, hogy miért pont ’53-ban történt ez a tanítóképzô- indítás?

- Akkor érett meg rá a helyzet, szükségét érezték annak, hogy a megye maga lássa el tanítóval a magyar iskoláit.

- A két háború között, ugye, nem volt a megyében magyar iskola?

- Nem. ’48-ban indították a magyar nyelvű tanítást.

- Az önök évfolyamában mennyi volt az igazi bákói csángó?

- Mi tizennégyen végeztünk... De voltak olyanok is közöttünk, akik elôtte a hét osztályt román nyelven végezték. Mi segítettük egymást. A beszédük is egész más volt. A beszédüket is próbáltuk szépen javítani, hogy helyesen beszéljenek magyarul. A mi osztályunkban voltunk négyen gyimesiek, Mihály Viktória nagybaconi volt, volt kettô tölgyesi, a többi moldvai csángó.

- Mondjuk, fele... A végzéskor is ez maradt az arány?

- Ez a vége. S a legtöbbre az a sors várt, hogy soha nem tudtak magyarul tanítani.

- A tanítóképzô meddig működött?

- Mi ’57-ben végeztünk, s akkor a képzô is megszűnt.

- És mikor szüntették meg a falvakban a magyar nyelvű tanítást?

- ’58-’59-ben. Azt hiszem, ’58 ôszén még kezdôdött egy tanév magyarul, aztán teljesen megszüntették. Párthatározat volt. Mi gyermekfejjel nem tudtuk, hol és kik döntötték ezt el.

- Mégis, mit szóltak ahhoz, hogy magyar tanítók lettek, azzal a hivatástudattal, hogy saját népüket, fajtájukat fogják tanítani, aztán eltörölték a csángók magyar iskoláit?

- Nem volt nekünk annyi eszünk... Kihelyeztek mindenkit. Ha nincs magyar iskola, akkor mentek román iskolába. Engem egy Bursinesti nevű helységbe helyeztek, sose jártam ott. Hazajöttem, megtudtam, hogy itthon van hely... A romántanárunk tanfelügyelô lett, írtam neki egy levelet, hogy segítsen, ha már úgysem taníthatok magyarul Moldvában, akkor kerüljek haza. Akkor kerültem ide.

- Gondolom, az egykor végzettek kíváncsiak egymásra. Tartják-e a kapcsolatot? Voltak-e találkozók?

- Mi találkoztunk húsz év után. Korábban találkoztam egy Gyurka László nevű évfolyamtársammal Onesti-ben, csángó volt, s azt mondja nekem: „Ce mai faci?" (Hogy vagy? – szerk. megj.). Nem akart magyarul tudni. S akkor már Gyurkusu Vasile volt. Valamilyen pártfunkciója volt, és így lehetett haladnia. A magyar tagozaton végzett tanítók, ha román tagozaton is kellett tanítaniuk, mind éltanítók voltak.

- Akkoriban, a képzôs években, lehetett magyarnak lenni Bákóban?

- Beszélhettél magyarul. Nem voltak indulatok. Jöttek be a környezô falvakból tejjel, zöldséggel, gyümölccsel a csángók, és egymás között magyarul beszéltek, és voltak olyan magyarok, akiknek olyan végzettségük volt, hogy Bákóban kaptak helyet.

Fél évszázad telt el azóta. Százötvenhárom falu volt akkor, ahol a hatalom is úgy ítélte meg, hogy magyar nyelvű iskolára van szükség. Van-e most Bákó megyében száz helység, ahol megértik a magyar szót? A Sztálin halálát követô olvadás alig pár évig tartott, azután visszafagyott a világ a hidegháború jegébe. Itt szocializmus meg kommunizmus fedônevek alatt nacionalista diktatúrát valósítottak meg, amely az egyenlôség jegyében egyformára gyúrta az embereket. Eltelt negyven év, és már hiába jött a forradalmi változás, itt eltűnt, föloldódott egy megyényi magyarság. Hitüket megtartották.

KREBSZ JÁNOS

------------------------------ 

Így kell éljünk, ahogy lehet (3.)
Nyámjaink

Lészped.

Ortodox húsvét, a katolikus faluban csak vasárnap. Késô délután, a település szinte minden lakosa nagy népsűrűségben kint a fôutcán, süt a nap, a gyerekek bicikliznek, a férfiak kezében sörösüveg, az asszonyok nagyobb csoportokba összeverôdve beszélgetnek. Mindenki ünneplôsen, vasárnaposan, ez az elsô igazán meleg ünnep idén. Csak fülelünk: magyar a szó, ismerôs a dallam, a hangosan rikoltozó gyermekek viszont románul kurjongatnak egymásnak. A templom elôtt, a téren parkolunk le, magas ponton áll az Isten háza, monumentális nagyságú, modern katedrális. Itt csend van. Közel a falu széle, néhány kis utca vezet még fölfelé, gombászati céljainkat is szem elôtt tartva, erre indulunk. Két asszonyra is ráköszönünk, csángáló idegenek vagyunk, a gombák érdekelnek bennünket, elôjöttek- e már, szoktak-e szedni, hogyan készítik... És amikor megvan a közös érdeklôdés (errefelé mindenki gombaszakértô), akkor nyugodtan el lehet terelni a beszélgetést általánosabb kérdések irányába, hogy magyar-e a pap a faluban, s hogy van az, hogy a gyerekek csak románul tudnak?

- A pap csángó, tud is magyarul, de nem beszélget (Romániában vagyunk. Úgy kell hallgassunk. Van itt egy vikár, az úgy tud magyarul, jobban, mint mink. Mink törjük, mikor románul, mikor csángóul.). A gyermekekhez a szülôk csak románul beszélnek attól fogva, hogy a szeme kimeredett, mikor érti, amit mondanak neki, mind úgy tanítsák ôköt. Hogy amikor iskolába mennek, tudjanak, mert ha nem tudnak, baj. Tanulja az írást es, s tanulja a nyelvet es, erôst nehez egy ilyen kicsikének. Akkor mindenki, amikor kipókálódott, akkor rományul beszélgetnek vele mind. Így kell éljünk, ahogy lehet.

Egy tudatos, tervszerű, elhatározott nyelvcsere működik itt kollektív elszántsággal. A felnôtt generációk kétnyelvűek, és a kisgyermekes családok a gyermek érdekében száműzik életükbôl a magyar nyelvet. Tapasztalat, megfontolás van a döntés mögött: az iskolai sikeresség hatással van az egész életútra. Nem engedheti meg magának a csángó, hogy rosszabbul tudja a nemzetállam hivatalos nyelvét, mint a született román. Az iskolai helytállás, különösen az alapozó elsô évek sikeressége azon múlik, hogy a gyermek mennyire érti és használja a köznyelvnek nevezett kódot. Ezt igazolják a különbözô szociolingvisztikai kutatások: a tehetség és az intelligencia nagyjából egyforma mértékben szóródik a társadalmi osztályok között, az értelmiségi gyermekek kezdeti elônye és késôbbi nagyobb sikeressége abból származik, hogy ugyanazt a kódot (nyelvet) beszélik a családban, amit az iskola is használ. És hogy a kezdeti siker vagy sikertelenség mennyire meghatározó, azt tudjuk ezer példából. Egy szóbeliségben megragadt, írásbeliség nélküli, csupán családi használatra alkalmazott nyelv nem lehet versenytársa a hivatalos nyelvnek. Tartózkodjunk az értékítéletektôl: ez olyan típusú modernizációs felfedezés, mint az, hogy fridzsider kell a lakásba. Azelôtt nem kellett, s akad, aki ma is elvan nélküle, de hol és mikor élünk...

Azt is természetesnek találja mindenki, hogy késôbb a nagyobb gyerekektôl, egymástól csak megtanulnak magyarul. De hatéves korig, iskolába menésig szigorúan egynyelvűek a gyerekek irányában. A két nyelv helyet cserélt a fontossági sorrendben, a közösség egyelôre kétnyelvű. Hogy ez okoz-e identitásproblémákat, kiszorítja-e idôvel teljesen a magyar nyelvet, nem tudom. A modernizáció, a média, a külföldi munkavállalás, a megélhetési kényszer mind azon dolgozik, hogy az elzárt faluközösségek, kis nyelvek, nyelvjárások beleolvadjanak a nagy egészbe.

Egy faluvégi házhoz irányítanak, ott lakik János druszám, ô a gombák elismert szakértôje, ôt keressük meg. Cigányos „rendezettségű" porta, huszonhét éves új ismerôsünk egy pillantással megsaccol bennünket, egybôl fölajánlja, hogy fölkísér az erdô aljáig, és garantálja, hogy lelünk gombát. Kételkedünk, a falubeliek azt mondták, még elô sem jöttek a kalaposok. Ô tegnap szedett annyit, hogy még el is adott belôle, odamehetünk ahhoz a házhoz, ahol igazolják. Kapaszkodunk a domboldalon, kérdezgetünk, mi is, ô is. Egyszer csak közli a feltételeket: „filmeázáról" szó sem lehet, sôt, „pozát" (fényképet) sem készíthetünk róla. Valami nagyon rossz román-magyar keveréket beszél, mi értjük, leginkább akkor bizonytalanodik el, amikor magyar kifejezést használ, és tudja, sejti, mi nem úgy mondjuk. Dolgozott már „magyarban" is, innen a keserves tapasztalat. Kicsit nagyokat mond: Brailán és Konstancán dolgozik „konsztrukciján" (építkezésen), „fajancát" meg ilyeneket, de ô nem dolgozik, csak irányít, vezetô. Talán a falunak, a rokonságnak is ezt adja be. Gyűrött, fáradt, az éjjel lakodalomban volt egy „nyámnál" (neam – rokon), délelôtt aludta ki a mámort. A szokásokról kérdezgetem: pénzt kell adni meg ajándékot, minél közelebbi rokon valaki, annál többet. Egy „milion" a legkevesebb, ami adható, neki kettôt kellett adni, hiába, nyám.

Utolérünk két gombászó nôt, a keresett helyen kotorásszák ágakkal az avart, kiderül: Jánosunk testvére és felesége, egy másik úton elénk vágtak. A Szent György-gomba megbújik a levelek alatt, szakértelem és helyismeret kell a megtalálásához. Természetesen nem találunk. János asszonya román, a kommunikáció hármójuk között ezen a nyelven zajlik, de el- elcsípek egy-egy magyar mondatfoszlányt, amikor a testvérek egymáshoz szólnak.

Lefelé jövet még kikérdezem, mivel fűtenek. Fával, itt az erdô a fejük felett. A falué az erdô? – kérdezem naivan. Nem, az egyházé, és ôrzik erôsen. Ki kell figyelni a kerülôt, amikor erre megy, akkor mi arról hozzuk a fát. És ha megfog valakit? Akkor más nevet kell bemondani. Miért nem futnak el? Mert puskája van a facsôsznek, sóval töltve, és odapörköl. Nagyon tud fájni – simítja meg az egyik lábikráját.

Egy család piknikel kinn a természetben, pokrócot terítettek le, férj, feleség, két óvodáskorú leányka. Találtak pár darab gombát, errefelé szilvagombának mondják. Nagyon érdekel bennünket a lelet, odamegyünk, és közben belehallgathatok a család nyelvi működésébe. A két fiatal szülô sokkal jobban beszél magyarul, mint alkalmi kalauzunk, szívesen is nyilatkoznak arról, milyen gombákat ismernek, mikor szokták szedni, hogyan nevezik a helyiek. Közben-közben szólnak a gyermekekhez, akik virágot szednek, mindig románul. Nem tévesztik el egyszer sem. Egymáshoz, a jelenlétünkben, magyarul. Esteledik, ôk is szedelôzködnek, mind a négyen cipelnek egy-egy akkora faágat, amekkorát kényelmesen elbírnak. Vasárnap nem jár a csôsz.

Jánost megajándékozzuk egy tábla csokoládéval fáradozása jutalmául, hogy adja oda a gyerekeinek. Visszatérünk az autóhoz. Érkezik a nép a templomba, jellemzôen az idôsebb korosztály nagyobb számban, és szépen magyarul beszélnek egymás között. Benézünk a templomba, negyedórával a misekezdés elôtt vagyunk, meg fog telni a templom. A bennlévôk készülnek lélekben, egy hangosan csengô gyermekhang mondja a könyörgést, a többiek dörmögve, közösen az ismétlôdô formulát, románul. Keresem az elôimádkozót, megtalálom, az utolsó pad mögött áll, 7-8 éves apró leányka, elôtte papír, de bele se néz, kivárja a zümmögô-zsongó könyörgés utolsó visszhangját is, s amikor fogható a csend, elmondja a következô verset. Pont annyira ereszti ki a hangját, hogy a templom minden szegletében tisztán érthetô legyen minden szava. Profi.

Már hajtanánk el az autóval, amikor futva érkezik János, maroknyi gombával a kezében, az asszonyok mégis találtak pár apró szemet, s azt elhozta nekünk.

KREBSZ JÁNOS

Így kell éljünk, ahogy lehet (4.)
Sára Ferenc – A világ kíváncsi lenne erre

Sötétpatak: kitáblázva nincs, a műúton kell érdeklôdni, hol forduljunk el. Sáros, nagyon rossz út. Szekéren szembejövôket kérdezünk, végig ilyen rossz az út? Dehogy, lesz egy nagy „gajter", utána már egészen jó. Ha nem mondják, én észre nem veszem. Itt a patak vége felé lakik egy magyar, aki – a tendenciákkal ellentétes irányban – az anyaországból jött át, itt telepedett meg. Kíváncsiak vagyunk rá.

Faház a patak mellett, olyan, mint a többi errefelé, nagy tornác, a végében deszkából épített szauna. Benn a lakásban a modern és az archaikus békés kényelemben: búbos kemence, gáztűzhely, szagelszívó, szôttesek, csergék, faxkészülék...

- Egy kis élettörténettel körítve: hogyan kerültek ide?

– Én táncos voltam, amatôr is, meg hivatásos is. A Bartók Együttesben, a Kodály Kamara Táncegyüttesben, ezen kívül nagyon sok alkalmi összeállásban, késôbb elkezdtem koreografálni meg tanítani. Nemcsak gyimesit, hanem mindenfélét.

- A gyimesi valami kötôdést jelent, vagy csak megtetszett?

- A hetvenes években láttam elôször, megtetszett. Nem az eredeti volt, magyarországi zenészek adták elô. Akkor megkerestem a térképen, és eljöttem. ’78 óta jártam ide, s mikor jött ez a demokrácia, akkor úgy döntöttem, idejövök lakni. Röviden ennyi a történet.

- A tánc, úgy tudom, valami olyan, mint a sport, egy idô után abba szokták hagyni.

- Az aktív táncolást egy idô után abba kell hagyni, mert fölösleges erôlködni. Én nem elhatároztam, hogy abbahagyom, hanem automatikusan jött. A tanítást hamar elkezdtem, legalább 20-25 éve csinálom, 18 évesen már együttest vezettem Egerben. De a táncot nem hagytam abba. Ha megyünk az öregekkel, gyimesiekkel, hagyományôrzôkkel, akkor én is beállok. Ahogy az öregfiúk fociznak.

- Kinézték ezt a helyet?

- Mindenki erre kíváncsi. Errôl nem is tudok, meg nem is akarok beszélni. Csak azt mondom mindenkinek: nézz körül. Engem nem csak a tánc érdekel, hanem a folklór, a teljes egész. Sosem voltam beilleszkedô típus, ebben a táncmozgalomban is renitens voltam. Vannak olyan dolgok, amiket nem is szeretek. Például olyan szavak, mint gyűjtés... Van, aztán kész. Itt élünk, én nem rakhatok ki kalotaszegit. Ezek itt természetes dolgok.

(Cseng a telefon, faxot vár Magyarországról, hallom, ahogy bemutatkozik, kis csönd, majd azt mondja: Maga kapja bé! – és lecsapja. Helyi népszokás, különösen a fiatalabbak körében terjedt el, hogy a „bocsánat, téves" kifejezést azzal helyettesítik: Akkor kapja bé!)

- Ez mennyire életforma itt?

- Itt élek, és kész. Benne vagyok, ugyanúgy élek... Nem ugyanúgy, ez hülyeség! De ötven százaléknál több az, hogy úgy élek, mint ôk. Fát gyűjtök télire, a tavaszi munkák most kezdôdnek, szántás, veteményezés... Van néhány állat, apróságok, szárnyasok. Tartottunk disznót is, de két éve volt egy fertôzés, akkor megdöglött három disznónk, azóta szellôztetem az ólat. Az alapvetô dolgokat úgy csináljuk, mint az itteniek. Tehát ’95-ben ide kijöttünk, 2000-ig albérletben laktunk, s akkor építkeztünk. Ez egy üres terület volt, amikor megvettem.

- Könnyen el lehetett intézni, hogy egy magyar állampolgárnak itt tulajdona, ingatlana lehessen? Volt akadékoskodás?

- Egyelôre jogilag itt lehetünk. Adtunk be Bukarestbe egy kérést, és kaptunk tartózkodási engedélyt. Házunk lehet, de földünk nem. A terület egyik barátom nevén van. Meg kell indokolni, mért vagy itt. Feleségem, Zsuzsi, gyerekeket tanít, én pedig a felnôttekkel foglalkozom. Magyarul: karitatív munkát végzünk, ezért pénzt nem kapunk, és ezt engedélyezték.

- Ez egy amatôrmozgalom?

- Nem. Ôk a legprofibbak.

- Nem minôsítésnek használtam a fogalmat. Profi az, aki ebbôl él, az amatôr pedig áldoz rá.

- Itt fogalomzavarok vannak. De nem ez az egyetlen szempont. Színvonalban is beszélünk amatôrrôl meg profiról. Na, az itteni embereknél egyiket sem lehet használni. Ôk a forrás. Aki ezzel foglalkozik, az innen gyűjt. Ezeknek az embereknek az életformája a tánc. Tôlük tanulunk mi, akik lehetünk amatôrök vagy profik. Ki van találva rá a „hagyományôrzôk" fogalom, de ez se jó szó. Ez sokfélét jelent, mintha valami megmaradt volna, s azt két-három embernek ôriznie kell másoktól... Itt születik egy gyerek, az abban a pillanatban hagyományôrzô.

- Tehát itt élô még az ôsi életforma?

- A hatvan fölöttiek még ebben élnek, ôket visszük mindenhova megmutatni. Ahogy a világ halad, úgy tűnik el itt is a hagyományos. Itt is már olyan a helyzet, mint Magyarországon a táncházas mozgalommal. Aki fiatal és szereti, az már választja ezt. Most már be lehet menni a városba, diszkóba, külföldre.

- Megbomlott az ôsi életforma?

- Pontosan így van. Aki messzirôl jön ide, az úgy látja, mintha még meglenne. A fiatal ugyanúgy vágyik modern lakásra, autóra, Coca-Colára, McDonaldsra, ahogy a világon mindenütt.

- Mibôl élnek itt?

- Ebbôl. Ezek olyan dolgok, amirôl az ember vagy beszél ôszintén, vagy nem. Én ôszintén beszélek, csak senki nem hiszi el. Ennek a folklór-mozgalomnak Magyarországon nincs anyagi bázisa. Piaca lenne... De ameddig Magyarországon a televízió... Gyôzike show meg Klaudia show... ez a ... szóval ez bűncselekmény! Ha én a boltban ellopok egy csokit, azért megfog a rendôr, és megbüntetnek. Ezt nem büntetik?! Ezt lehet? Hogy megbarmítják az embereket. Itt is például megáll az élet, amikor egy brazil sorozat megy. Az emberek nem mennek ki. És itt van a csángó kultúra, ami táncban, nyelvben, viselkedésben a legrégebbi, és nekem folyton azért kell könyörögni, tarhálni, hogy ezeknek az embereknek szállásuk, útiköltségük legyen! Ez nevetséges! Ez emberiség ellen elkövetett bűn. Hitler, Sztálin, akik kiirtották az emberiség egy részét... Ez pontosan ugyanaz! Csak nem puskával, nem láthatóan, nem fizikailag, hanem szellemileg ölnek meg. Kiirtják belôled az embert. Ha elviszek Budapestre egy csángót, akkor lerománozzák. Ez jó? Csak nekünk nincs olyan lehetôségünk, hogy egy tévécsatornát működtessünk. A világ kíváncsi lenne erre is. Milliárdok mennek a minôsíthetetlen tévéműsorokra. Nekünk a tizede, százada elég lenne.

- Mit lehet tenni?

- Igenis van erre igény! És mindenhol jönnek, hogy ezt miért nem látni a televízióban? Mindig azt mondom minden embernek: gyere el ide. Mikor eljön, azt mondja, hoppá, én ezt rosszul tudtam. A világon élnek hatmilliárdan, abból ide tud jönni tíz. Csak az arány miatt mondom. Halálra ítélik a világ archaikus kultúráit, utána beviszik a múzeumba... Itt mi kell az élethez? Az autóhoz kell pénz, hogy elmehess valahová. Ha nem lenne autónk, akkor nagyon minimális pénzbôl kijönnénk. Enni van mit. Itt még él a cserekereskedelem. Nekem van deszkám, és kapok érte, amire szükségem van. Például a románok is jönnek ide csereberélni. Semmi gond nincs velük. A politika keveri a dolgokat, az emberek segítenek egymáson.

- Gyôzikét nézik hárommillióan, a színházba meg bemegy jó esetben 5-600 ember...

- Nem ezzel van nekem a nagy bajom. Nézem én is, és röhögök rajta. A baj az alapműveltséggel van. A minimális alapműveltség nincs meg Magyarországon. Például idejönnek az anyaországiak, és mind úgy gondolja, hogy neki itt mindent szabad. Az itteni, ha véletlenül átmegy oda... Hol kezdôdik? A határnál, nem a román határnál. Kinyitja a határôr az útlevelet, és oda van írva magyarul: Blága György vagy Tankó Károly – és lerománozza ôket, az nagyon cudar tud lenni. Elsô pofon. Netántán éjjel érkezünk meg, netántán fölkopogunk valakit... Vagy kijön vagy nem. Vagy fogad vagy nem. Általában, nagyon sok ilyen tapasztalatom van, anélkül, hogy általánosítanék. De ha ô idejön, ôt fogadni kell. Ôk összemocskolják a lakásodat, berúgnak, összehánynak mindent – ezt neked el kell viselned. Az itteni ember toleráns. Az ottani odáig nem jut el, hogy fogadjon, pedig elôtte egy héttel nálad volt. Szóval nem oda-vissza alapon működnek a kapcsolatok. Műveletlennek, primitívnek, elmaradottnak tekintik az itteni embert. Nem mondják, de ezek érzik.

- Ráadásnak ez a szerencsétlen népszavazás...

- Feljött ide a 86 éves szomszédom, csak akkor szokott jönni, amikor valami történik, nem nagyon járunk össze. Megjárta az orosz frontot magyar katonaként, s azt mondja: idáig szerettem a magyarországiakat, de most már nem szeretem. Amikor idejönnek a vendégei, Ferike, meg vagyunk futamodva, borjút vágunk, kenyeret sütünk... Most meg azt mondják, hogy nem kellünk nekik. És azok szavaznak a kérdésrôl, akik térképen se tudják megmutatni, hol van Erdély!

KREBSZ JÁNOS