„Indulj és menj, hirdesd szavam,
népemhez küldelek én!
Tövis és gaz, vér és panasz,
meddig hallgassam még én?”
Az idei ferences biciklitúránk mottója
Indulj és menj! volt.
Elindultunk, és csak mentünk, tekertünk, bicikliztünk, haladtunk, néhol
gyalogoltunk, másztunk, taszítottuk a kerékpárokat. Dávidok és
Dávidocskák lettünk külön és együtt is. Nem volt egyszerű, nehéz volt,
mivel arra törekedtünk, hogy még közelebb kerüljünk Istenhez. Ennek
érdekében még a világ tetejére is felmásztunk, illetve feltekertünk.
Mintegy keret, az eső nyitotta és zárta a túránkat. A nulladik napi
megpróbáltatásunk esővel kívánt jó napot, és az utolsó nap megkoronázása
egy késő délutáni zápor volt. Amíg tekertünk, az Urunk vigyázott arra,
hogy szárazon maradhassunk, kellemes szellővel borzolta a hajunk egy-egy
lejtőn, fenyőágak böktek oldalba, amikor kissé lankadt a kedvünk,
amikor már-már elhagytuk magunk egy oldal megmászása közben. De senki
sem maradt le, senki sem keseredett el, hanem csak arra
összpontosítottunk, hogy mi magunk vagyunk azok a Dávidocskák, akik
legyőzik a saját Góliátjaikat, sőt, egyszer-egyszer még a nagy bicikliző
csapatunk Góliátjait is.
A
világ tetején álltunk többször is, ahol nem volt gond, csend volt és
napsütés, csak a társaink és a biciklik, amik néha maguktól gurultak.
Illetve nem is maguktól, hanem a mi jóságos Istenünk tekert kilencven
személy helyett. Felmentünk Vele a Nyerges-tetőre, ami 895 méter
magasságban fekszik Csíkkozmás közelében, a Pongrác-tetőre, ami 1255
méter magasságával védi a Gyilkos-tó környékét, és a Szellő-tető 1493
méter magasságára is, a Csíki-havasok legmagasabb pontjára.
„Küldelek én, s megáldlak én,
csak menj és hirdesd szavam.”
Egymást szeretve, Dávidokként indultunk útnak, és úgy is érkeztünk
Csíksomlyóra. A hangulat nem volt felhőtlen, néhány esés, sérülés
elhozta azt a kedvet, amit együttérzésnek vagy sajnálatnak nevezünk.
Akik épen, kötések és horzsolások nélkül tértek haza, mind azokat
pátyolgatták és segítették, akiknek egy kő az útjukba állt. Voltak
izomgörcsök, de volt olyan személy, akit az Isten azért küldött, hogy
ezeket a görcsöket elűzze. Voltak zúzódások-húzódások, de erre is került
az égi orvosi rendelőből valaki, aki segített. Voltak meredek dombok,
de utánuk mindig a lejtő következett, voltak köves, zötyögős erdei utak,
amelyek megrázták a tagjainkat, felébresztették szunnyadó izmainkat, de
minden nap vége egyenes úton ért véget, pihenés gyanánt.
Minden napunk valami újat hozott. Egy új barátságot, egy másik mosolyt,
egy kedves szót és egy kicsi esőcseppet. Barátaink lettek a fák, a Nap
mosolygott ránk, a szél kedvesen súgott a fülünkbe bátorító, biztató
szavakat és a zápor az arcunkra ejtett egy-egy cseppet, ami üdített.
Jóságos Istenünk figyelt ránk. Kevés esővel lehűtötte az utat, amíg
ettünk, szépen, egyenletesen esett az eső (nem kis ijedségünkre), de
mire elmondtuk az étkezés utáni imánkat, már csak az emléke volt az
esőnek.
Ezért
a néhány napért köszönettel tartozunk egymásnak. A szervezők,
forgalomirányítók, zenészek, kamionosok mindannyian a jókedvünket és
biztonságunkat szolgálták. Sokat segített az, hogy nem kellett a saját
csomagjainkat a hátunkon cipelnünk, hanem utánunk hozták, eközben is
biztatva mosolyogtak ránk a ferences testvérek, akik ezzel segítettek
bennünket.
Megköszönöm Istenünknek azt, hogy szép időt adott nekünk a tekeréshez,
hogy társaink voltak, akikkel együtt biciklizhettünk, akik ránk
mosolyogtak és biztattak a kellő pillanatokban. Megköszönöm
Bonaventurának, hogy újra eggyé kovácsolt egy csapatot. Megköszönöm a
Szentléleknek, hogy fehér galambszárnyának szellőjével simogatott
mindannyiunkat minden nap.
„Tüzessé teszem ajkaidat,
gyémánttá homlokodat.
Népemnek őrévé rendellek én,
Lelkemet adom melléd.”Bodó Réka Kata
