Pap Zselyke: Utazás - Gondolatok az életrõl

Pap Zselyke, a csíksomlyói házunkban készül a XI. osztályba és közben ilyen szép gondolatokat fogalmaz meg. 

A jó Isten áldása kísérje életem minden napján, Szeretettel, Csaba t.

Utazás

Gondolatok az életrõl

Ragyogás… A kis levél mindenütt csak ragyogást látott bárhová nézett. A nap minden erejét összegyûjtve még egyszer, talán utoljára idén, beragyogta az egész földet. Az ezer meg ezer szín pedig hálásan dicsérte a napot. Õsz... “Nemsokára vége...” Gondolta a kis levél. Végignézett a társain és az jutott eszébe, hogy vajon mennyi idejük van meg hátra. Tegnap még sokkal többen voltak. De a szél belekarolt a hatalmas tölgyfába és kíméletlenül elvitt mindenkit, aki egy kicsit is gyöngébb volt. A kis levél harcolt. Minden erejét összegyûjtve harcolt a széllel. És túlélte. A nyár olyan gyorsan rohant el, hogy itt felejtette a melegét. Itt hagyta a ragyogását és a vidámságát is. Talán azért mert tudta, hogy hamarosan úgyis visszatér. Akkor meg minek cipelje magával? Lágy szellõ csiklandozta végig játékosan a tölgyfa lombját. A levelek vidáman zizegve nevettek rajta, volt amelyik kitért elõle a szellõ viszont visszatért, hogy mindegyiket megcirógassa. A nap mosolyogva nézte játékukat, öröme telt benne. Béke... A béke betöltötte az egész völgyet. A szél egyre gyorsabban cikázott a levelek között. Egyre gyorsabban és egyre erõsebben. A levelek már nem leltek örömüket ebben a játékban. Ekkor azonban egy másik szél is érkezett és egyesülve az elsõvel még vadabbul téptek a fa lombjába. Csak egy pillanat mûve volt. A kis levél csak egy pillanatig nem figyelt és a szél mar a hátára is kapta. És megkezdõdött a vágta Szabadság… ez a gondolat fogalmazódott meg a levélkében ahogy a szél forgatta, vitte egyre messzebb a fától, egyre magasabbra, egyre közelebb a naphoz. Amennyire félt attól, hogy a szél egy nap majd õt is elragadja, annyira tetszett neki az utazás most. Mar nem látta a völgyet. Eltûnt a szeme elõl a fa, amely életet adott neki és amely örökké az otthona volt. Már ismeretlen tájon utaztak valahol egy falu fölött. Lenézett a sok-sok házra, nézte az embereket. Mindenki sietett valahova. Rohanás és zaj…. mennyire más itt, mint a völgyben. „Az emberek nem ismerik a csend és a béke harmóniáját. De jó nekik ez az élet? Vagy csak nem ismernek mást?” A levelecskének furcsa volt látni, hogy létezik egy ilyen élet is. Az életet látta ami távol van a békétõl, azt az életet, ami a pénz utáni rohanásról szól. Mindenki gyûjtöget, de nem tudja miért de egyre többet és többet akar. A levél inkább nem nézett az emberekre. Nem akarta látni hogyan törik össze a természet idillikus nyugalmát. Sokszor hallott mar az emberekrõl, ismerte az életüket. A vén tölgy nyári estéken hosszú történeteket mesélt a leveleinek az emberekrõl. Arról, hogy építenek. Egyre nagyobb és egyre több gépeket, amik lefoglalják õket egész nap csakhogy ne kelljen gondolkodniuk. És lassan-lassan elfelejtették azt, hogy milyen is volt évszázadokkal ezelõtt. Milyen volt amikor nem erõveles hatalmas gépekkel vették el a természet kincseit, hanem az ajándékul adta önmagát nekik. Elveszett a harmónia. Az emberek élete pedig attól a perctõl fogva , hogy elszakadtak a természettõl harccá változott. A szél fáradni kezdett. Hosszú utat tett már meg. Mar csak elszórtan lehetett nehány házat látni, majdnem kiértek a faluból. A szél lassan egyre lennebb és lennebb engedte a levelet míg végül letette egy ház ablakpárkányára. A levél benézett az ablakon. A nap egy kis barátságos szobát világított meg. A szobában valaki aludt. A levelecske jobban megfigyelte és rájött, hogy egy fiatal nõ fekszik az ágyon. Arca sápadt volt és betegnek látszott, de mosolygott. Kezeit a hasán nyugtatta, amely látszólag egy új életnek adott biztonságos otthont. A levél elnéztea nõt és mosolyogva õ is elszenderedett. Várakozás... ez volt az utolsó gondolata mielõtt elaludt. Amíg a levél aludt a nap vigyázott az almára. Viszont az idõ telt és a nap át kellett adja helyét idõsebb nõvérének a holdnak. Rábízta a kis levelet és az egész földet a holdra, majd õ is nyugovóra tért, de elõbb meg tûzvörös lángok beborította a környezõ dombokat. Az éjszaka uralma alá hajtotta a világot. Mélyes hideg õszi csend borult a falura. Éjfél után azonban éles sikoltás hasított végig a csenden apródarabokra törve azt. A kis levél felébredt. Riadtan nézett körül. A szoba amelynek az ablakpárkányán elaludt már nem azt a képet mutatta, amit délután. Zsúfolásig telt emberrel, mindenki rohangált, mindenki körbeugrálta az ágyat. A gyermek megszületni készült. A várakozásnak vége... A kis levél izgatottan figyelte, hogy mi történik. Egy öreg nõ kiküldte az embereket a szobából. Csak négyen maradtak. A bába az ágy lábához térdelve, egy fiatal férfi az ágy mellett állva fogta a nõkezét, az anya és a gyermek akire már mindenki türelmetlenül várt. Újabb sikoltás hangzott fel. Küzdelem... Harc az életért. A legszebb harc, amit csak el lehet képzelni. Tûrni szenvedést, fájdalmat,azt a fájdalmat amit egy nõ eddig az óráig el sem tud képzelni. Harc egy új életért, amely oly sokak ét szebbé teheti majd. A következõ már nem az anya sikoltása. A gyermek erõteljes sírása. Mintha minden más zaj elhalkult volna, minden és mindenki némán hallgatta ahogy egy új élet találkozik a világgal és legelõször segítségért kiált. A kis levél nézte az apró emberkét. Nézte ahogy egy nagy fehér törölközõbe csavarják és az édesanyja karjaiba adják. A harcnak vége. És ezúttal gyõzelemmel zárult. Az anya arcán hihetetlen boldogság tükrözõdött, ugyanúgy, mint a férfién. A hold beküldött egy fénysugarat a kis szobába, egyenesen a gyermek arcára. Õ így köszöntötte a kis jövevényt. Sok idõ eltelt. Hajnalodott. A nap megújult erõvel ismét megmutatta magát az égen. Az élet elindult. A kis levél nézte, ahogy nehány koránkelõ már elindult dolgozni, majd még egyszer visszatekintett a szobába és amit látott felderítette. Nem volt sem több sem kevesebb, mint az Élet... A szél is felébredt. Újra hátára vette a levelet és az utazás újrakezdõdött. Bejártáka falut, benéztek minden ablakon, míg csak egyszer a levelecske harsány nevetéses sok-sok gyerek hangját hallotta. Egy óvoda fölött haladtak el. A szálletette a levelet, megígérte, hogy visszajön érte és továbbhaladt. Mennyivel másabbak voltak ezek a gyerekek, mint akit az éjszaka látott. Látott két kislányt akik a fûben ülve babáztak, tovább egy nagyobb csoport gyerek egy nagyfülû kiskutyát állt körbe. A homokvár is egyre nagyobb es szebb lett a szorgalmas kezek megállás nélkül dolgoztak rajta. A kis munkásoktól nem messze egy kisgyerek éppen a homokot kóstolgatta és hiába, hogy nem ízlett neki egyre többet és többet evett meg belõle. A kisemberek mind egytõl egyig tanultak. A levél egy nagyon apró kislányra lett figyelmes. A kislány élete elsõ lépéseit próbálta megtenni. Figyelmesen, bár esetlenül, apró léptekkel próbált eljutni az anyukájához, aki kitárt karokkal vártra. A kislány tett két apró lépést, megtántorodott és elesett. Kudarc... Élete elsõ kudarca. Az édesanyja azonban felállította és minden kezdõdött elölrõl. A levél még sehol sem látott ennyi vidámságot, ennyi piros, mosolygósarcot. A gondtalan gyermeklét öröme sugárzott vissza rá, bárhova is nézett. És ártatlanság... Azonban valaki hirtelen kinyitotta a kaput és a levél egyensúlyát vesztve leesett. Mielõtt elérte volna a földet a szél ott termett, felkapta és már repítette is a magasba. A következõ állomása rózsalugasvolt. A kis levél nem értette miért hozta a szél ponti de. A lugasban nem volt senki. A levél egy kézzel faragott fapadon heverve nézte a rózsákat. Szépség... „Nemsokára értük is eljön a tél.”-gondolta. Most még szépek. Erõteljes színekben pompáznak és hiúan mutogatják magukat. A rózsák rá sem néztek a kis, megsárgult, öreg levélre. Gõgösen elfordultak és az elõnyösebb oldalukat próbálták mutatni, hogy mindenki lássa mennyivel szebbek, mint a kis levél. Büszkeség...De lejár az idejük és néhány hónap múlva már senki sem fog emlékezni rájuk. A szerencséseket talán még a fagy elõtt leszakítják és egy lánynak adják, hogy azok gyönyörködhessenek benne. De az sem fog örökké tartani. Mindannyiuknak az a sorsa, hogy elhervadjon és lehulljon, mint ahogyan a kis levél is megsárgult és lehullt. Mulandóság... Gondolatait léptek szakították félbe, majd egy fiú leült a padra. Nem volt egyedül, egy fiatal lánnyal érkezett. Az ölébe ültette a lányt. Elsõ látásra lerítt róluk, hogy fülig szerelmesek egymásba. Az elsõ szerelem csodája megtöltötte a levegõt. A naiv szerelem, amely mindent elhisz, mindent eltûr és elvisel, de legfõképpen tele van reménnyel, hogy egy örökkévalóságon át fog tartani. A kis levél hallgatta a csókok és sóhajok között elhangzó szerelmi vallomást és rátört a magány. Milyen messze volt már õ az otthonától. Szerelem... a legérdekesebb érzés, ami csak létezik. Szomorú, de vidám, örök és mulandó egyszerre. A szél visszatért. Ideje volt távozni. Egyre távolodtak a rózsalugastól. A nap is ismét fáradtan araszolt le az égrõl. A levegõ percrõl percre egyre hûvösebb lett. Az esõ váratlanul és sûrûn esni kezdett. Zord éjszaka elõtt állt a falu. A csillagok nem látszottak. A hold is csak néha szabadult ki a vastag felhõtakaró alól. A szél egy templom elõtt elejtette a levelet és tovább tombolt a társaival. A villámok egyre gyakrabban cikáztak végig a koromfekete égbolton megvilágítva néhány pillanatra mindent. Sem az esõ, sem a szél, sem a felhõk, vagy a hold, senki és semmi nem vette észre, vagy ha észre is vette nem törõdött a templom elõtti kövezeten ülõ koldussal. A levél szánakozva nézte, ahogy a szegény ember próbák összébb húzódni, próbálja összehúzni magán szedett-vedett rongyos kabátját. A vihar elõl azonban nem volt menekvés. A szél többedmagával tért vissza. Kíméletlenül ostromolta a templomajtót, a kerítést, felkapta a levelet és kíméletlenül cibálta, tépte, vitte magával. Már messze jártak a templomtól, már a falut is maguk mögött hagyták. Sötét volt és hideg. Az esõ elállt de a szél még vadabbul cikázott végig a réteken. Az éjszaka egy örökkévalóságnak tûnt. Aztán a nap pislákoló fénye, mint a remény, hogy egyszer vége lesz a száguldásnak feltûnt egy hegy mögött. A szél egyenesen a sötét hegyek fele rohant. A nap halvány fénye erdõk körvonalát rajzolta ki a hegytetõkön. A vad utazás az erdõben ért véget. A szél letette a levelet egy kis faház ablakára és tovább fütyült a fák között. Szerény, egyszerû faházikó volt egyetlen szobával. A nap elsõ sugarai szegényes és egyszerû bútort világítottak meg. A ház lakójának egyetlen asztal, egy durván faragott faszék és ugyancsak kézzel faragott nagy faágy volt minden ingósága. A házikó lakója már az elsõ napsugarakra ébredezett. Hosszú, barna csuhát húzott magára és a derekán átkötötte egy fehér kötéllel. Nehézkesen és lassan mozgott. Hófehér haja alatt ráncokkal sûrûn barázdált arca nagyon-nagyon idõs korról árulkodott. Mankóra támaszkodva lassan kitipegett a házból, leült a ház elé és ragyogó szemekkel nézte a felkelõ napot. Olyan volt, mintha minden egyes ránca egy élmény emlékét õrizne. Az öreg arc, bár hallgatott, mégis mesélt. „Õ is volt gyermek. Õ is meg kellett tanuljon járni meg beszélni. Talán még szerelmes is volt. De más utat választott. Ahol a bölcsesség és a sziklaszilárd hittalálkozik ott egy ember Istennek szenteli az egész életét. Ez az ember egyszer szerzetes, majd remete lett. A kis levél elgondolkodva nézte a boldogságtól sugárzó nagyon öreg arcot. Egy tökéletes, beteljesedett élet példája tárult a szeme elé. Az öreg remete halkan imádkozott. Felállt és visszaindult a házba, viszont erõs köhögés rázta meg. Elgyengült. Visszaült a lépcsõre, szívére tette a kezét és nagyot sóhajtott. Hátradõlt, felnézett az égre és csak ennyit mondott: -Végre visszatérhetek hozzád Istenem! Becsukta a szemét és mosolygott. A mosoly elõször fájdalmas fintorrá változott, majd eltûnt az arcáról. Nem maradt más, csak végtelen nyugalom... az öregember szemei kinyíltak, de már csak nézte az eget és nem látta azt. Kezei fáradtan és élettelenül elengedték a mankót. Hazatért. A kis levél látott munkát, életet, békét, születést, kudarcot, tanulást, szerelmet, büszkeséget és nyomort, hogy végül utazása végén találkozhasson a halállal.

Pár héttel késõbb lehullt az elsõ hó. Beborított mindent. A levelet, a remetelakot, az erdõt, a hegyet, a falut, a völgyet, vastag takaró alá bújtatta a vén tölgyfát is. Nem tudott senki a kis levél nagy utazásáról, nem emlékezett meg senki róla. Nem írtak róla verset, nem zengenek ódákat. Csak egy jelentéktelen kis megsárgult levél volt, amely néhány napig utazott a széllel. És amit látott nem volt más mint mi magunk.