Kedves Kollégák!
"A
nevelés isteni jog, és olyan isteni parancs,
amit
az egyház soha, egyetlen hatalom kedvéért,
és
semmi elõny ellenében nem alkudott el."
Márton Áron
Nagyon
szomorú szívvel hallottam, hogy az idén sem iratkozott egyetlen
gyermekünk sem szakiskolába, akárcsak az elmúlt években. 2200
gyereket nevelünk, és én tudom, hogy szépen, ügyesen dolgoznak a
nevelõink, de azt is tudom, hogy nem minden gyerek képes egy napi
6-7-8 órai elméleti képzést adó líceum elvégzésére, és
utána egy boldog, eredményes értelmiségi életre
berendezkedni.
Annak
ellenére, hogy az idén az érettségi vizsgán több mint hatvan
százalékos volt a bukás arány, mégis
-
szomorúan látom, - az elmúlt évek meggondolatlan útján megyünk
tovább. A fogyó létszámú iskoláink fenntartása érdekében, és
a tanári állások megtartása miatt, a líceumok mindenkit beírnak
kilencedik osztályba, sajnos még azokat is, akikrõl eleve látszik,
hogy nem fogják megbírni ezen osztályok minimális elvárásait
sem. Így olyan fiatalokat kárhoztatnak a napi sokszor 7- 8 órás
elméleti oktatásra, kik erre nincsenek felkészülve, és akik
Isten adta talentumaik kamatoztatása céljából, szakmai képzést
nyújtó intézetekben kellene legyenek. Természetes, hogy ezek a
fiatalok szenvednek, nem képesek társaikkal lépést tartani a
tanulásban, és ezért sokszor más irányban keresik a
sikerélményt, a mindennapi örömöket.
A
virág a fényre hajlik, az emberi természet vágyik a sikerre,
elismerésre, és ha egy fiatalnak az órákon nem terem babér,
akkor próbál vicceket elsütni, sokszor az iskolából, tanárokból
tréfát ûzni, mert ilyenkor legalább a társaitól õ is kap
elismerést, hátba veregetést. Ahol kudarcok érik az embert, onnan
mindenki próbál eltûnni, távol maradni. Ez alól a diákjaink sem
kivételek, sajnos elkezdõdik a lógás, az óráktól való távol
maradás. Szomorú, hogy mindezt a tanárok, az iskolák eltûrik,
mert ugye tekintettel kell lenni az osztály létszámára, a
katedrájuk megmaradása érdekében mi mást is tehetnének. Pedig
ez a magatartás lassan oda vezet, hogy az oda nem való líceumi
diákok miatt, még az óra megtartása is, a tanároknak fárasztó,
sokszor szinte lehetetlen. Így sajnos a tehetséges, arra érdemes
diákok is lelassulnak, képességeikhez viszonyítva alul
teljesítenek.
A folyamat
legnagyobb kárát abban látom, hogy iskoláink nevelik az
élhetetlen értelmiségiek tömegét. Mert sajnos nagyon gyakran, az
ilyen éppen csak egyik évrõl a másik évre átevickélõ diák
még fõiskolára, egyetemre is beiratkozik, és ha türelmes és nem
adja fel, akkor elõbb - utóbb még diplomát is szerez. Erre minden
esélye megvan, mert a fõiskoláknak is meg az egyetemeknek is
nagyon fontos az oda járó diákok létszáma. Az értelmiségi
létet nagyra tartom, végül is én is gondolataimból, szellemi
értékeimbõl teremtek magam és környezetem számára megélhetést.
De azt is látom, hogy a kétkezi, egyszerû élettõl elszakított
és mindenféle engedmények által, érettségi vagy fõiskolai
diplomához eljuttatott fiatal, nagyon sokszor légüres térben
találja magát, képtelen elhelyezkedni. A reális, kétkezi
becsületes munkával elérhetõ sikerélményektõl elszakadt, és
az értelmiségi pálya kemény szellemi készségeket kérõ
magaslatára el nem jutott emberek tömegei, szaporítják a
munkanélküliek végtelen sorát. És ezért én a torz képzést,
az át nem gondolt iskolarendszert tartom leginkább felelõsnek.
A
Szent Ferenc Alapítvány gyermekneveléssel foglalkozik, a bajban
lévõ családoktól átvállaljuk az apai, anyai funkciókat részben
vagy egészen, ezért a gyerekek tõlünk járnak iskolába. A
fiatalok nevelésére vállalkozó családanyáink, nevelõink nagyon
nehéz helyzetbe kerültek az utóbbi években amiatt, hogy
megmérettetés nélkül mindenki megy a nyolc osztály elvégzése
után líceumba. A nevelõk feladata, ezeket a fiatalokat nap mind
nap felkészíteni a hihetetlenül szerteágazó elméleti tananyag
elsajátítására, és mivel ez több gyereknél nem lehetséges,
ezért gyakori a kudarcélmény.
Nekem
komoly erkölcsi kételyeim is vannak, mert akaratunk ellenére egy
olyan rendszert szolgálunk ki, mely népünket felmorzsolja.
Egyszerûen iskoláinkból nem kerül ki a tisztességes, becsületes
földmûves, kézmûves fiatalokból álló réteg. Aki ismeri az
erdélyi magyarság múltját, az tudja, hogy az elmúlt
rendszerekben a magyar mesterember becsülete, tisztességes kétkezi
munkája jelentette népünk gerincét. A tisztességes iparosok, a
földet, állatállományt szeretõ gazdálkodók, az erdõt, a fát
ismerõ mesteremberek voltak azok, akik megbecsülést, anyagi
jólétet teremtettek mindannyiunknak, az õk értékteremtõ
munkájuk tartotta el az iskolákat fenntartó államot is.
Megmaradásunk szempontjából is tudni kell, hogy leginkább ebbõl
a rétegbõl kerültek ki az egészséges, sokgyerekes családok.
Kedves kollégák, mi nem tudjuk a
tanügyi politikát megváltoztatni, de minden házvezetõt, nevelõt
szeretettel kérek, hogy kisebb testvéri alázattal kísérje
figyelemmel gyermekeink szellemi, lelki fejlõdését! Segítsük a
ránk bízott fiatalokat, hogy a túl szélesre tárt, jobbjára csak
elméleti oktatást felkínáló líceumok kapuin, ha már a saját
elhatározásuk alapján be is léptek, akkor haladjanak
eredményesen. Amennyiben úgy látjátok, hogy a fiatal nem képes
haladni, eredményeket elérni, - végül is ez kiviláglik az elért
jegyek, az óralátogatás alapján, - akkor kilencedik osztály
végén merjétek meghozni a döntést és mondjátok el, hogy a
líceumban való járáshoz tõlünk nem kap tovább ösztöndíjat.
Ettõl az évtõl tudjátok, csak kilenc osztály kötelezõ.
Természetesen az ilyen fiatalok számára szakmunkásképzõt kell
felkínálnunk. Mivel ilyen oktatási forma nem nagyon létezik,
ezért szeretettel kérek tanácsot, javaslatokat tõletek, ilyen
becsületes kétkezi munkára nevelõ szakosztályok létrehozásában,
segítséget adjatok. Az elõttünk álló év egyik nagy feladata,
ilyen irányban utat keresni. Ezen az úton akkor is el kell
indulnunk, ha az állami oktatás ebben nekünk jelenleg még nem
partner. Biztos vagyok benne, hogy csak idõ kérdése, és a felelõs
szinteken tevékenykedõk is mindezt be fogják látni, és kerüljön
bármibe, a szükséges döntéseket õk is megfogják
hozni!
Kisebb
testvéri szeretettel, Csaba t.
)
