Áldott szép pünkösdnek gyönyörű ideje... - Kóka Rozália írása (FOLKMAGAZIN)

„Áldott szép pünkösdnek gyönyörű ideje...”

Félmillió zarándok Csíksomlyón, magyar iskolaalapítás Moldvában

Olvasgatva az Ószövetség lapjait, gyakran akadhatunk olyasféle történetekre, hogy Isten megszánja sokat szenvedett, hitehagyott, önmagával is meghasonlott, önnön testvérei ellen fordult, kétségbeesetten bukdácsoló népét. Prófétákat támaszt és üzen általuk, jeleket küld, hogy reményt adjon, vezéreket támaszt közülük, hogy megszabadítsa őket a rabságból, máskor csodákat tesz, hogy megmeneküljenek a biztos pusztulástól. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy most, 2005 pünkösdjén olyan események történtek Csíksomlyón, Gyimesben, Moldvában, amelyeket joggal tekinthetünk mi is JELEK-nek. A Kis-Somlyó nyergében végigtekintve a megszentelt zászlók alatt, ünnepi ruhában és ünnepi szívvel a világból összesereglett sokaságon, éreztem, Isten most ránk mosolyog. Egybeölel minket, szétszórt magyarokat, szívünket betölti, az öröm és a remény.

                Ez volt a négyszázharmincnyolcadik csíksomlyói búcsú. IV. Jenő pápa 1444-ben kiadott bullájában már búcsújáróhelyként említi, de a kegyhely tisztelete sokkal korábbi.

                „Az első magyar századokban a Kis- és Nagysomlyó hegye istenasszonyuknak, égi édesanyjuknak áldozatot bemutató Napot, Holdat tisztelő magyarok szent helye volt. A pogánykori kultuszt, Közép-Európában szinte egyedülálló módon, ősi alapokra épülő Mária- kultusz váltotta fel... Csíksomlyó legfőbb nevezetessége a templom, legértékesebb ereklyéje a csíksomlyói Szűzanya kegyszobra. A csodatévő Könnyező Madonna, a „Napbaöltözött Asszony” festett, közel fél évezredes hársfaszobra a XVI. század eleji egyházművészet remeke reneszánsz stílusban készült. Alkotója ismeretlen. A hársfából faragott, gipsszel borított, többször átfestett Madonna a világon ismert kegyszobrok közül a legnagyobb, magassága 2,27 méter. A zarándokok, miután a kegyszobor előtt Máriához, Isten Anyjához könyörögtek, „érintőznek” vagy megsimogatják a kegyszobor lábát, hozzáérintik ruhájukat és kegytárgyaikat, így óhajtják kiesdeni a maguk számára az Istenanya áldását. A századok folyamán a kegyszoborral sok csoda történt, sok ima meghallgatásra talált.” (Cs. Varga István)

                Az ötvenes években a búcsúk megtartását betiltották, s csak az 1989-es romániai változások után tarthatták meg újra. Azóta évről évre többen, vallási hovatartozástól függetlenül százezrek zarándokolnak ide pünkösd szombatján. Miként évszázadok óta, most is, gyalogosan, templomi zászlók alatt, „keresztaljákban” jönnek a moldvai csángómagyarok, a gyimesiek, s a régi rend szerint, felvonul a székelyföldi falvak népe.

                Az idén, sok kötöttségtől megnyűgözve, azt gondoltam, hogy semmiképpen nem juthatok el Csíksomlyóra. Áprilisban aztán megkaptam Böjte Csaba, dévai ferences atya levelét, s akkor engem már semmivel sem lehetett volna visszatartani. „Szeretettel várunk Moldva földjére, erre a földre, mely a kisebbségi lét ezernyi nehézsége, gondja ellenére is megtartotta gyermekeit, áldott, termékeny lankáin. Arra szeretnélek bíztatni, hogy ne csillogást, kényelmet, drága dolgokat keresve gyertek Rekecsény község határában lévő telkünkre, melyre iskolát álmodunk, hanem alázattal és akkora szeretettel, mellyel az itt lakó, sok-sok megalázáson, nehézségen keresztülment emberek várnak benneteket. A moldvai csángók és az erdélyi székelyek közti kapcsolatot a csíksomlyói Szűzanya jelentette, jeleníti meg, hiszen a pünkösdi búcsú az egyetlen alkalom, ahol tömegesen visszatérő szabályszerűséggel találkozhatunk. Arra gondoltunk, hogy ez év pünkösd napján hazakísérnénk Moldvába csángó testvéreinket. Ahogyan évszázadokon keresztül a moldvai csángók, mi is utunkat megszakíthatnánk a Gyimesi szorosban, s délelőtt 10 órától egy szentmisét mutatnánk be Gyimesfelsőlokon, a Berszán Lajos atya által épített iskola udvarán. A Szentlélek által beragyogott, Napbaöltözött Anyánkat, Máriát kérnénk, hogy segítsen, Rekecsin határában ne csak egy iskola épüljön fel, hanem találjunk egymásra a szeretetben, mi határoktól szétszabdalt magyarok.”

                Éjszakai vonattal indultam Csíkba, hogy reggel csatlakozzam a barátaimhoz, akik egy mikrobusszal már a hét közepén elutaztak.

Hajnalban kedves székely köszöntésre ébredtünk. Székely népviseletes lányok, legények „istenhoztával”, pálinkával és kicsi kürtőskalácsokkal kopogtattak be a fülkékbe. Így érkeztünk Csíkszeredába.

                Boldog felkiál­tá­sok, zsivaj, s aztán sorra felberregtek az autóbuszok, mikrobuszok, autók, eloszlott a tömeg. Én is megtaláltam a barátaimat.

                A Jakabos Ödön Házhoz hajtattunk, reggeliztünk, majd kisétáltam a kegytemplomhoz. Megálltam egy pár percre Domokos Pál Péter szobra előtt. Már több, mint egy évtizede elment, s mégis, mintha velünk lenne. Még mindig nem barátkoztam meg a gondolattal, hogy ő, akit oly jól ismertem, sokszor láttam életében, most merev szoborként magasodik fel előttem. A csángómagyarok évtizedeken át egyetlen szószólója vajon mit szólna a mostani eseményekhez?

                A kegytemplom előtt nagy sürgés-forgás volt. Sátrakat állítottak a könyvárusok, a búcsúra külön gazdag, színes képekkel illusztrált kiadvány készült a kegyhely történetével, az ünnepi események programjával. Fiatalka harisnyás legények zöldágakkal díszítették a kerítést. A templom már kora reggel zsúfolásig tele volt. A szentély jobb oldalán sorban vonultak a zarándokok a kegyszoborhoz. Megfáradt öregek, szépreményű fiatalok, családapák karjukon kisgyermekekkel, tolókocsiban ülők haladtak átszellemült arccal, szemüket a segítő Szűzanyára emelve. Két népviseletes kislány az általuk hozott zsebkendőket, ruhadarabokat, játékokat a Mária szobor lábához érintette, majd visszaadta. A megszentelt tárgyakat magukhoz ölelve, komolyan lépkedtek le a lépcsőkön. Csak az Isten tudja, mennyi bánatot, fájdalmat, kérést helyeztek a Segítő Mária lábai elé. Közben szakadatlanul zengett az ének.

                Tizenegy óra tájban sorra érkeztek a „keresztalják”. Sokan énekelve jöttek, mások csendesen beszélgetve vonultak. A menetek élén táblák a felirattal, hogy honnan jöttek. Az erdélyi menetek élén a csengettyűsök szakadatlanul rázták fényes hangú csengőiket,a több százéves, mélyvörös, nehézselyem templomi zászlóikat lobogtatta a szél. Magyarországi települések zarándokai csatlakoztak hozzájuk. Lengtek a magyar zászlók. Az érkezőket hangosbemondón köszöntötték, bemondták, hogy honnan és hányan jöttek. Boldog felkiáltások. Ki-kiugrott valaki a menetből, s átölelt valakit, akit talán nagyon régen nem látott.

                Több száz udvarias rendőr ügyelte a rendet, de ez nem volt bántó. Rendbontás sem volt, pedig déltájban már többszázezren vonultak énekelve, imádkozva, méltóságteljesen a Kissomlyón felállított hármashalom alakú oltár felé. Lassan megteltek a dombok. A mérhetetlen tömegben is kitűntek a népviseletes gyimesiek és a moldvai csángó keresztalják. Közeledett a szentmise ideje. Az oltár előtti díszemelvényre felvonultak a rangos vendégek, a lovagrendek küldöttei, a papság, végül megérkezett a „kordon” a miséző papokkal.

                A szentmise főmisézője Hajdó István főesperes, gyergyószentmiklósi plébános volt. Az aprócska termetű, székely tájszólásban beszélő pap megrázó, irodalmi idézetekkel, bibliai példázatokkal, a mai életből vett példákkal átszőtt prédikációja – szinte fizikai erővel – megrázta a lelkünket. Így kérte a Szűzanyát: „Segíts, Napbaöltözött Asszony, hogy nemzetünk ébredjen és a megoldott kévét, amíg nem késő, együtt gyűjtsük össze.”

                Akárhogy kerülgetem a dolgot, ki kell mondanom, hogy az egész csodálatos ünnep felett ott lebegett a 2004. december 5-én zajlott népszavazás „NEM”-jének árnyéka és a dacé is, hogy IGEN! Az esperes felidézte a sokat szenvedett Márton Áron püspök szavait: „Isten magyarnak teremtett, népemnek sorsa, sorsának alakulása iránt nem lehetek közömbös.” S így folytatta: „Nem adjuk fel! Az oldott kévét gyűjtsük össze, még akkor is, ha minden esztendőben megrendezik 2004. december 5-ét, amikor a nemzetet két részre szakították.”

                Már a beszéde bevezetőjében felidézte a csángó magyarokkal való találkozásait, s a Szűzanya oltalmába ajánlotta haldokló anyanyelvüket. „A magyarság minden vezetőjének testvéri szeretettel mondom: Eljön az idő, amikor Isten előtt számot adunk. Miért kellett éppen egy finn asszonynak felemelnie a szavát az Európa Tanácsban a 250 000 csángó-magyar testvérünk jogaiért?”

                Jakubinyi György, a gyulafehérvári Főegyházmegye érseke kijelentette, hogy minden támogatást megad a tervezett moldvai magyar iskolaközpont létrehozásához. Majd felszentelte ifjú Farkas Titus, magyarországi harangöntő által a Béke Királynője Moldvai Csángómagyar Iskolaközpontnak adományozott harangját.

                Estefelé, a Péter-Pál templom előtt csángó misére gyülekeztünk. Csillogó szemű, hímes inges csángó fiúk, lányok várakoztak a templom udvarán. Sok magyarországi zarándok itt találkozott először „fogadott keresztgyermekével”, akit majd tanulmányaiban támogat egy szerény összeggel.

                Kezdődött az immár hagyományos „csángó mise”. A moldvai magyarok napjainkban is csak ilyenkor hallgathatnak anyanyelvükön szentmisét. Itt elénekelhetik megindítóan gyönyörű Mária énekeiket magyarul. Begyúródtam az elképzelhetetlenül zsúfolt templomba. Nagy megrökönyödésemre a prédikáló pap, egy csángó származású, középkorú ember, a csángóföldi magyar oktatás és egyáltalán az iskolaközpont létrehozása ellen beszélt. Természetesen burkoltan. Beszédének lényege az volt, hogy jó a csángóságnak úgy, ahogy van, abban az „igénytelenségben”, amiben élnek, mert így maradhatnak meg jó kereszténynek. Az óvoda, az érettségi a nyugati romlottság beáramlásához vezet. Gyorsan, hadarva beszélt, az emberek figyelmét mintha elzsongították volna szenvedélyes szavai. Néztek maguk elé, ahogy a templomban kell! A szavak értelme nem jutott el a tudatukig. Utólag se hallottam, hogy valakinek kifogása lett volna a prédikáció ellen.

                Vasárnap délelőtt vagy ezren Gyimesfelsőlokra vonultunk. Itt tartották meg a rekecsini magyar iskola alapító szentmiséjét. Mint megtudtam, a rekecsini pap nem engedélyezte, hogy templomában magyar nyelvű szentmise hangozzék el, ezért kellett Gyimesben megtartani.

                A ragyogó zöldben pompázó Gyimesi hegyek alján, az Árpádházi Szent Erzsébet Római Katolikus Gimnázium udvarán a mindössze tizenegy éve alapított intézmény növendékeinek énekeivel kezdődött a szentmise. Tiszta hangú székely, moldvai csángó és gyimesi fiúk, lányok zengték a Mária-énekeket, előadták az Aranymiatyánkot, az egyik legszebb archaikus népi imádságunkat. A kórust Antal Tibor, ifjú tanár vezette, akit egy jászberényi Csángó Fesztiválon, mint csodálatos hangú kisfiút ismertem meg, később felfedezte őt Szörényi Levente is, és szerepeltette az Attila című rockoperájában.

                A bevonuló papok sorában örömmel fedeztem fel Kállai Emil budapesti piarista atyát, akinek prédikációit oly lenyűgözve hallgattam egy évtizeden át a budapesti Szent Imre templomban. Ő olvasta fel az Apostolok cselekedeteiből az első pünkösd történéseit: „Mikor elérkezett pünkösd napja, mindnyájan együtt voltak ugyanazon a helyen. Hirtelen, mintha csak heves szélvész közeledett volna, zaj támadt az égből, és egészen betöltötte a házat, ahol összegyűltek. Majd pedig szétoszló, tüzes nyelvek lobbantak föl előttük és leereszkedtek mindegyikükre. Valamennyien elteltek Szentlélekkel és különféle nyelveken kezdtek beszélni.” Majd P. Böjte Csaba atya prédikált megindítóan, teljes hittel és szívvel. Az erdélyi árvák patrónusaként ismert szerzetes elbeszélte, hogyan született meg az iskola terve. „Január elején kaptam egy levelet a Csángó Szövetségtől, amiben azt írták, ők úgy érzik, Isten tőlük azt kéri, építsenek egy iskolát, s Csaba testvér, segíts ebben! Én mondtam, hogy ezt beszéljék meg többen, jobban, s összehívták a „csángó, nagygyűlést”, a népgyűlést. Bákóban kibéreltek egy kultúrházat, s minden faluból képviselőket hívtak, hogy szóljanak, hozza (így mondta, hozza!), együtt beszélgessenek. Több mint százötven ember összegyűlt, s megbeszélték a dolgokat. Úgy döntöttek, hogy tőlük Isten azt kéri, építsenek egy iskolát Rekecsinben. Ott legyen óvoda és iskola és kollégium! Igazából az én feladatom nem más, mint a mikrofoné, amelyik felerősíti ezt a hangot. Az ő nevükben elmentem én Budapestre, Győrbe, Szombathelyre, Kecskemétre, Esztergomba, Sopronba és érdeklődtem, hogy mit szólnak a testvérek. Olyan jó volt hallani, hogy mindenütt, mindenki Isten akaratának érezte ezt a vágyat, ami az ő szívükben megfogant. Az, hogy ilyen sokan eljöttetek, egyet bizonyít, hogy igenis a magyar nemzet magáénak érzi Isten akaratát, és úgy érzi, segítenünk kell csángó testvéreinket a megmaradásban.” Itt Csaba atya szava elakadt, a sírás folytogatta, valamennyien elérzékenyültünk. Sejtettük, sok mindenről tudtunk is, hogy ez a bátor, csodálatos pap, aki magát szerényen csak a mikrofonhoz hasonlította, micsoda küzdelmet folytatott azért, hogy ez az alapító szentmise, s a délutáni alapkőletétel megvalósulhasson.

                Végezetül Berszán Lajos címzetes kanonok visszaemlékezett az ő iskolaépítésének nehézségeire itt, Erdély és Moldva határán. Az első harminc gyermeket egyre többen követték, ma már közel négyszáz tanulója van az iskolának. Továbbadta az áldást, melyet annak idején az ezeréves pannonhalmi bencés iskola képviseletében jelenlévő apáttól kapott: érjen meg az építendő magyar iskola is ezer évet!

                Csordultig telt szívvel, boldogan indultunk a százötven kilométernyire lévő Rekecsinbe, hogy részt vegyünk a Béke Királynője Csángómagyar Iskolaközpont alapkőletételén. Gyimesközéplokon megkértem útitársaimat, hogy ugorjunk be Antalok-patakára, itt van kétszáz méterre, s adjunk be egy csomagot régi kedves ismerőseimnek. Be is ugrottunk. Egyenesen a patak menti felázott talajra, ahol mindjárt tengelyig merültek mikrobuszunk kerekei a sárban. Kétórányi kínlódás után egy helyi traktoros fiú vontatott ki bennünket az útra. Útitársaim, néma szemrehányással tekintetükben, magukban kárhoztattak, amiért lemaradunk a nagy eseményről. Még Bilibók Berta néni ünnepi fánkjai és savanyú bora se tudta megvigasztalni őket.

                Az ünnepség végére érkeztünk Rekecsinbe. Az út mentén végig elegáns rendőrök álldogáltak, az alapkőletétel helyén meg egyenesen egy egész regement. Jelenlétüket természetesnek tartottam. Úgy gondoltam, hogy indokolt, ahol annyi magyarországi és romániai vezető politikus megjelent. Csak később tudtam meg, hogy egy kisebb, feldühödött csoport meg akarta zavarni az ünnepséget, de végül eltávolították őket. A tömegben megpillantom Németh Zsoltot, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnökét, Dávid Ibolyát, az MDF elnökét, de jelen volt Vizi E. Szilveszter, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke is. Itt volt Kallós Zoltán, aki annyit szenvedett a csángómagyarok felemeléséért. De megjelentek a magyarság más hazai és külföldi jelesei, írók, művészek, orvosok, néprajzosok is szép számmal.

                A hivatalos ceremónia már lezajlott, az erdő aljában ácsolt hatalmas színpadon még folyt a műsor. A pusztinai óvónő, Nyisztor Ilona készítette fel a szereplőket a jeles alkalomra. Csaba atyát újságírók, tévériporterek hada vette körül. Petrás Marika perdült elém kerpásan, katrincásan és felszólított, hogy azonnal üljek át a kocsijába, mert haza kell mennie Diószénbe. Éppen csak egy pillantást vethettem a „Béke Királynője” című, 190 centiméter átmérőjű domborművére, amelyet erre az alkalomra készített. Még megpillantottam a csángó asszonyok karéjában Mádl Dalma asszonyt, szép hímes, ujjatlan csángó bundát, úgynevezett tyeptárt viselt, s aztán elhajtottunk a Szeret túlsó partjára. Hamarosan magas rangú vendégek jöttek a házhoz, akiket Mária szülei finom moldvai ételekkel, csorbával, csomboros galuskával, kaláccsal vendégeltek meg.

                Estefelé kocsiba ültünk és visszatértünk az erdővel övezett zabtáblához, ahol néhány órája, a csángóság életében mindenképpen, a történelmi esemény lezajlott. Az alapkövet fakerettel körbevett földdarabba helyezték. Ott volt néhányszáz kisebb, nagyobb kő, némelyik keskeny nemzetiszínű szalaggal átkötve, amelyeket a résztvevők hoztak lakóhelyükről. Hosszasan nézegettem őket, elolvastam a feliratokat, üzeneteket. Egy gyönyörű öreg építőkőre bukkantam, a feliratból kiderült, hogy a kő ezer éves és Mádl Dalma asszony jelképes ajándéka. Esztergomból hozta magával, a Szent István által alapított Szent Adalbert székesegyházból. Én is letettem a kövecskéimet a halomba. Egyet Érdről, s egyet az Olimposzról vittem.

                Miközben a feliratokat böngésztem, Mária bőségesen kommentálva, olykor méltatlankodva elbeszélte az ünnepség lefolyását. Később aztán a hivatalos változatot is megismertem. Csaba atya elmondása szerint a rekecsini polgármester, Vasile Ichim az első pillanattól kezdve nagy lelkesedéssel támogatta az iskolaépítés gondolatát. Elsőként ő lépett színpadra, hogy házigazdaként köszöntse a megjelent rangos vendégeket. Beszédében, mint leendő szociális létesítményt tüntette fel a majd, magyarországi közadakozásból felépülő iskolát, amelyben szegény magyar és román gyerekek fognak tanulni. Gabriel Berca, Bákó megye prefektusa szerint, bár voltak és vannak ellenzői a csángóknak, románok és magyarok ugyanannak az Európai Uniónak lesznek a tagjai, ezért szemléletet kellett váltaniuk. Végül, sokak megdöbbenésére, egy cifra fordulattal zárta beszédét: „Mindannyian románok vagyunk, függetlenül attól, hogy hol élünk és milyen kultúrában nőttünk fel.” Takács Csaba, az RMDSZ ügyvezető elnöke ironikusan megjegyezte, hogy tíz ével ezelőtt kapával és vasvillával fogadták ezen a tájon, most polgármesteri és prefektusi köszöntővel, ami azt jelenti, hogy Románia sokat lépett előre. Mádl Dalma asszony meleg szavakkal szólt az egybegyűltekhez, s ígéretet tett, hogy szerető figyelemmel fogja kísérni a csángó iskola működését.

                Az ünnepségen dr. Madaras Ágnes olvasta fel Tytti Isohookana-Asunma, egykori Európa Tanács képviselő üdvözlő levelét. Ő volt az a finn asszony, aki előterjesztette és elfogadtatta 2001-ben az Európa Tanácsban a csángókra vonatkozó 1521-es ajánlást. Tulajdonképpen neki köszönhető, hogy ma már a moldvai iskolákban közel ezer csángó gyermek tanulhat, heti egy-két órában magyar nyelven. A kezdeti hatalmas ellenállás talán lassan megtörik, a fakultatív magyar órákon csűrök és udvarok helyett tantermekben is tarthatják majd az „önkéntes” magyar tanárok, akiknek szerény tiszteletdíját egy ideig a magyar állam fedezte. Amikor elfogyott az erre szánt összeg, akkor a Dévai Szent Ferenc Alapítvány vállalta ezeket a költségeket is, hogy a tanárok el ne széledjenek. Ahogy a csángók emlegetik, Tytti asszony nem jöhetett el az ünnepségre, de sorain átsütött a szeretet, amelyet a csángóság iránt érez.

                „Hogy-hogy nem tudtunk mi Európában rólatok korábban? Ti kértetek és erőt adtatok ahhoz, hogy elkezdjem az Európa Tanácsban azt a munkát, aminek az eredményét szeretném most itt ünnepelni veletek. Ma már Európában mindenki tud a csángókról, mindenki ismeri a csángó kultúrának legalább egy pici szeletét. Hallottak már népművészetetekről, a táncaitokról, balladáitokról. És ti mindannyian tudjátok, hogy Európa odafigyel rátok. Ti, megérdemlitek ezt, azért a csodálatos munkáért, amivel őriztétek a mai napig kultúrátokat.”

                Végezetül Böjte Csaba atya, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány elnöke szólt az összesereglett néphez. „Minden nap azért imádkozunk Istenhez a Miatyánkban, hogy jöjjön el az Ő országa. Hiszem, hogy ma ezen az úton sikerült egy lépést tennünk.”

                Az ünnepség végén Böjte Csaba és Vladimír Peterca, a jászvásári püspök küldötte megszentelték a vendégek által hozott köveket, majd megszólalt a Csíksomlyón megszentelt 60 kilogrammos harang.

                Diószénben töltöttük az éjszakát Petrás Marika szüleinél, kora reggel indultunk vissza Budapestre. Diószén poros utcáin mezítlábas kisfiúk, kislányok terelgették az apró, soványka teheneket. A felduzzasztott Szeret folyó hídján lassan gördült át a kocsink. Néztem a szürke vizet. Itt-ott hatalmas beton műtárgyak meredeztek ki belőle. A folyó szinte halottnak tűnt. A partján nem volt sem egy fa, sem egy bokor, tán még egy szál fű sem nőtt, állítólag halak azért vannak benne. A kertekben virágpompában bólogattak az almafák, hangosan csattogtak a madarak. Úgy mondta Petrás bácsi, hogy Moldvában mindig egy kicsit később tavaszodik.

Kóka Rozália