Kilépett a templom falai közül Böjte Csaba. A ferences
rendi erdélyi szerzetes Ózd színháztermében „telt házas
elõadáson” hirdette töretlen optimizmusát.
-----------------------------------
Önt sokszor erdélyi gyermekek megmentõjeként
emlegetik. Nevéhez szegény, elhagyott, utcára került magyar
anyanyelvû gyermekek felkarolása fûzõdik. Jelenleg hol tart az
ügy?
Most hatvanöt településen több mint 2300 gyermeket gondozunk,
de ezek csak számok. Többször beszéltem sikeres vállalkozókkal,
akik kifejtették, hogy számukra a legnagyobb feladat a megbízható
kollégák kiválasztása. Ezért érzem fontosnak, hogy a térség
gazdasági helyzetének talpra állításába jól képzett,
megbízható fiatalokat vonjunk be. Ezért ruházzuk fel õket
hittel, reménnyel, bizalommal és jó keresztény erkölccsel.
Mindehhez megkapják tõlünk a biztatást, hogy segítsenek
társadalmunk megfeneklett szekerét kihúzni a kátyúból.
Utóbbi mondat inkább lakóhelyére, Erdélyre érvényes,
vagy Magyarországra? Tudjuk, hogy sok a közös gondunk.
Erdélyrõl beszélek, mert az ottani helyzetet jobban ismerem.
Tudom, hogy sokkal több a lehetõségünk, mint amennyit meglátunk,
hiszen erõnkön felüli feladatot nem rótt ránk Isten. Ezért
szeretnék bátorítani mindenkit.
A 90-es évek elején 10-15 gyermeket vett magához. Azóta
egy tiszteletre méltó oktatási-nevelési intézményrendszert
épített ki. Kik támogatták az elképzelését?
A román állam nagyon ügyes gyermekvédelmi rendszert épített
ki, ahol mindenki román nyelven tanul, és így a keresztény magyar
gyermekek elveszítik identitásukat. Ezért álltam neki egy
alternatív rendszer kiépítésének, amit ma már a román
szakintézmények is támogatnak. Szent Ferencnek van egy nagyon szép
mondata, miszerint ha a becsületes munkátokat nem fizetik meg,
járuljatok az Úr terített asztalához, azaz kolduljatok. Nem
szégyellem, hogy elfogadok adományokat, mert azokból jön össze a
mûködésünkhöz szükséges összeg jelentõs része.
Áruljon el valami titkot a rendszer mûködésérõl.
A gyermekek állami óvodába és iskolába járnak, tehát
oktatási intézményt nem mûködtetünk. A lakóotthonokban 8-10
fõs lakrészeket alakítottunk ki, ahol egy „kotló mamával”
együtt laknak a gyermekek. A nevelõnõk reggelente puszival
engedik iskolába a rájuk bízottakat, nekem pedig az a feladatom,
hogy a mindennapokhoz szükséges anyagi feltételeket elõteremtsem.
Karolt már fel gyermeket vasútállomásról,
nyomorteleptõl, szemétteleprõl, de esetenként maguk a szülõk
kérik a segítségét. Egy ilyen aszociális környezetbõl érkezõ
tanuló milyen eredményeket produkálhat az iskolában?
Többször hangoztattam már, hogy Isten selejtet nem teremtett,
mindenkit egyforma anyagból gyúrtak. Minden gyerek egy kis csoda,
csak sok-sok türelem kell a végeredmény eléréséhez, hogy
hasznos tagja lehessen a társadalomnak. Ha elszegényedett családok
keresnek meg, segítünk, hogy együtt maradjanak, és jól mûködjön
az a kötelék. Ha ez botladozik, napközi otthonokat hozunk létre,
amelyek különböznek a magyarországi napköziktõl. Mi nem az
iskolát visszük át a délutáni foglalkozásra, hanem a család
bizonyos funkcióit vállaljuk át. A gyerek tanulhat, játszhat és
vannak szabadidõprogramok, de megtanítjuk õket tisztálkodni és
háztáji munkák végzésére is. Este hazamehetnek, de ha már
nincs hova, akkor bennlakó otthonba helyezzük el õket. Nálunk 80
százalékban elégséges a napközis rendszer, ami megmenti a
családot a széthullástól, miközben a gyermek is fejlõdik.
Mintegy húsz év tapasztalata alapján mennyire ítéli
sikeresnek saját, illetve kollégái munkáját?
Ezelõtt pár évvel büszke voltam arra, hogy a gyerekek 30-40
százaléka eljutott a felsõfokú oktatásba. Egykori
tanítványaink közül kerültek ki mérnökök, orvosok és más
diplomások, és büszke lehetek rájuk, mert idáig egyikõjük sem
jött koldulni hozzám. Dévai irodánkban például olyan lány
dolgozik, aki nálunk kezdte az elsõ osztályt, majd leérettségizett
és diplomát szerzett. A 65 házunk között olyan is van, amit
egykori tanítványunk vezet.
Azt mondta, sikerült megmenteni a gyermekeket az
elrománosítástól, de mennyire lesznek magyar érzelmûek?
Jelenleg csak magyar származásúak kerülhetnek hozzánk, de
vannak vegyes házasságban születettek, akik anyanyelvüket nálunk
tanulják meg. Ha viszont valaki két kultúrában él, az számára
inkább elõnyt, mint gondot jelent. Jó lenne, ha a mai magyarság
sem szakadna különféle pártokra, miközben egymást ócsárolja,
hanem nagycsaládként, szeretetben élnének.
Elõadása során csupán pozitív dolgokat érintett és
azt sugallta, hogy minden rosszra van jó megoldás. Honnan ez a
töretlen optimizmus?
Mindig kicsiben játszottam, de idáig bejött. Láttam, hogy a
szeretet, a jóság eredményre vezet. Legyen példa az akácfa, amit
öntöz az esõ, melegít a tavaszi nap és ezt virágzással,
nektárterméssel hálálja meg. Nagyon sok ember vágyik arra, hogy
jót, szépet teremjen, ezért legyünk egymás számára napos,
tavaszi idõ.
Munkásságának elismerését számos kitüntetés - a
Magyar Köztársaság Érdemrend középkeresztje, Európai Polgári
Díj, Mindszenthy-díj stb. - fémjelzi. Amit ön végez, arra
Magyarország határain belül is szükség lenne, hiszen a
statisztika szerint növekszik az analfabéták száma és sok ezer
fiatal nem végzi el a nyolc általánost, így esélytelenné
válnak. Ha mégis megkeresnék hazai oktatáspolitikusok,
milyen tanácsokkal tudná ellátni õket?
Jó kérdés, mert hogy jövök én ahhoz, hogy komoly, érett
testületeknek tanácsokat adjak?
Felépített valamit, ami jól mûködik, és ezt akár
érdemes lenne adoptálni, közkinccsé tenni. Nem akarja elárulni a
titkot?
Nagy titok nincs körülöttem. Azt gondolom, hogy elsõsorban
nagyon kell szeretni a gyermekeket. A pedagógus legyen az imént
említett jó meleg tavaszi esõ, legyen áldott napfény, ami
átöleli õket. Kiparancsolni, kikövetelni semmit nem lehet, arra
nincs szükség. A felnõtt úgy álljon a gyerek mellé, mint edzõ
a bajnokjelölthöz, és az meghozza majd a várt eredményt.
2011. szeptember 29.
Szerzõ:
Kovács István, Miskolc
