Álláspont
Pulszky Ferenc, a jeles államférfi mondta egyszer, hogy sok dolog
optikai kérdés a Házban. A politikában valóban szinte minden
viszonyítás, méricskélés dolga. Könnyen elõfordulhat, hogy nézõpontok
között szlalomozunk, és az optikai szempont mondatja majd velünk, hogy
ennek a politikusnak tökéletesen igaza van, amaz meg úgy hazudik, mint a
vízfolyás.
Tegnap a Házban leginkább a jövõképrõl folyt a
beszéd. Minden mondat, minden felszólalás mögött ott tornyosult a
kérdések kérdése: miféle Magyarország felé tartunk? Az õszi ülésszak
legnagyobb kérdése, hogy a tapintható társadalmi feszültséget miként
kezeli a kormánytöbbség. Egyáltalán létezik-e valamifajta forgatókönyv
az elégedetlenség csillapítására? Valahogy olyan érzésünk támad, mintha
versenyt futnánk az idõvel. És mintha ebben a versenyfutásban egyre
kevésbé lennének fontosak a hangzatos jelszavak és nagy ívû ígéretek. Az
emberek mit sem értenek abból, hogy csökkent az államadósság, de azt
értik, ha a bank elveszi a házukat.
Versenyt futunk az idõvel, és
miután valljuk, hogy sok dolog optikai kérdés a Házban és a hazában,
hívjuk segítségül Mikszáth Kálmánt is, aki a jelek szerint nemcsak
írónak, de „optikusnak” sem utolsó: „Sok embert tartanak nagynak a
Házban, ki semmit sem ér. És sok embert tartanak kicsinynek a Házon
kívül, aki sokat ér.” Pontos látlelet 2011-ben is. Nekem Böjte Csaba jut
eszembe, és az õ újsütetû Szent István-terve. A részletek kifejtésére
sem idõm, sem helyem, akit érdekel, mai lapszámunkban is talál írást
errõl. Maradjunk annyiban, hogy ennél kerekebb, õszintébb, világosabb
nemzeti stratégiát Németh László óta magyar ember nem írt.
Én
Böjte Csaba írását olvasgatva türelmet, nyugalmat, derût javaslok a
magyarságnak. Aligha véletlen, hogy ebben az országban húsz éve nem
beszélünk a nevetés jogáról… Mi, mai magyarok a derût ostobaságnak, a
nevetést gyengeségnek látjuk. Így szoktattak, így „szocializáltak”
minket, és talán mi magunk is elfogadtuk, hogy magyarnak lenni egyet
jelent a sóhajtozó búskomorsággal.
Nekünk a régi, megszokott,
békaperspektivikus magyar világ kell. Teljesen elveszítettük azt a fajta
derût és bizakodást, amit eleink hosszú évszázadokon át hordoztak.
Pedig nekik – a mai békeidõktõl eltérõen – járványok, országos
pusztítás, éhezés, menekülés, hontalanság közepette kellett megõrizniük
hitüket, reménységüket.
Ennyire elpuhultunk, sajnos. A
dédszüleink túléltek két világégést, a nagyszüleink erõs karjaikkal
szavaztak az élet mellett, amikor a háború után újjáépítették a hazát.
1956-ban akadt még magyar a barikádokra, százával, ezrével – „emelkedõ
nemzet”, újra csak Németh László! –, és még 1989-et is átjárta az
általános bizakodás. A vérzivataros 20. század után mi, magyarok nemcsak
hogy élünk, de meg is maradtunk, és hallj csodát, miután mindent és
mindenkit kibekkeltünk, most – békeidõben – igyekszünk bejelenteni, hogy
erõnk elfogyott, nincs tovább, belehanyatlanánk a sírba, ha meg
tetszenek engedni.
Hát van tovább. Mindig van tovább.
Mi
már régen nem leszünk, de az utódaink magyarul beszélnek majd,
megtartják a földet, a népet, a hazát, a szakrálisban való létezésünk
magyar dialektusát. Mert gondolhatjuk azt, hogy sem a nyelv, sem a
nemzetiség nem fontos, és a világ kohója felolvasztja a különbségeket –
valójában azonban csak annyira vagyunk érdekesek, amennyire egyediek
vagyunk. Magyarnak születtünk, ezért magyarként kell megmaradnunk.
Akárhogyan is megy a sorsunk, akárhol is éljünk, csak magyar
jelképrendszerben létezhetünk. És ha ezt az elemi igazságot elfogadjuk a
magunk életében, a sorozatos kényszercselekvést, a másoktól átöröklött
siránkozást, gyengeséget, lehanyatlást végleg átadhatjuk a múltnak. Ha
végre felfogunk valamit az élet értelmébõl és rendeltetésébõl, ha
legalább egyszer végiggondoljuk, hogy az idõt, amely sajnos sokkal
rövidebb, mint fiatalon hittük, mire fordítjuk – talán majd a derû és
nem a félelem költözik a szívünkbe.
Csaba testvér éppen így
látja: „A tények sokszor elkeserítõek, a feladatok sokak szerint
meghaladják az erõnket, képességeinket, de mégse hagyhatjuk ernyedten,
hogy a folyamatosan pergõ hétköznapok szétmarják rendezett világunkat.
Tisztségünk, Isten adta feladatunk nem elgyászolni, passzívan elsiratni
lassan olvadó értékeinket, hanem megõrizni, alázattal továbbépíteni
társadalmunkat, mindazt, mi számunkra fontos, mit õseink ránk hagytak,
mi életünk részeként meghatároz bennünket.”
A legelsõ titok, a
legelsõ mágia a szó… Annak eredeti, õsi értelme. A szó maga a cselekvés,
annak legelsõ mozzanata. És aki a szavakat uralja, a lelkek felett is
hatalma van. Ezért ne panaszkodjunk. Mert ha csak a panasz dõl belõlünk,
megbénul a cselekvésünk is. És ha rossz szavakat mondunk, úgy leszünk
más, erõsebb akaratok rabszolgái, hogy tudomásunk sincs róla.
A
szabad ember nem fél a szótól, nem fél a cselekvéstõl. Kimondja az
igazságot, erõt ad a gyengébbnek, buzdít, lelkesít, példát mutat.
Éppen
itt az ideje, hogy a hosszan tartó sötétség után végre a fény felé
forduljunk, és megkezdjünk elsõ, botladozó lépéseinket. Lerongyolódva,
nehezen, sajgó lábbal – de a saját utunkat járva.
Szentesi Zöldi László
)
