Gárdony - Miniszteri dicséretet kapott a minap Bakos István. Az
elmúlt 15 év munkáját, az ifjúsági kapcsolatok és a hátrányos helyzetû
gyerekek érdekében végzett tevékenységét ismerték így el.
- Szakmai díj ez, amelyre nagyon büszke vagyok, mert a
kollégák ajánlásai alapján született - kommentálta az eseményt Bakos
István.
- Mikor fertõzõdött meg szociális érzékenységgel?
- Két fontos
esemény történt velem 1999-ben, hiszen akkor ismertem meg Böjte Csabát,
másrészt egy uniós pályázattal foglalkoztam, amelynek célja az iskolán
kívüli oktatás támogatása volt. Fõként a hátrányos helyzetû fiatalokat
karolta fel az a projekt. Sorsfordító volt az az év, Böjte atya dévai
árváinak szerveztünk tábort, majd Libanonba kerültem tanulmányútra. A
mai napig a pályán tartottak azok az élmények. Öt évig gyermekotthonos
fiatalokkal foglalkoztam, s úgy alakult az életem, hogy az önkéntes
munka okán adódott a lehetõségem a megélhetésre is.
Réthelyi Miklós, a Nemzeti Erõforrások
Minisztériumának minisztere (balról), Soltész Miklós államtitkár és a
kitüntetett gárdonyi Bakos István (Fotó: Nemzeti Erõforrás
Minisztérium)
- Ezt, hogy csinálta?
- Például rájöttünk arra, hogy rengeteg
az olyan fiatal, aki bár nem hátrányos helyzetû, de vannak iskolai
problémái. Barátaimmal korrepetáló tanfolyamokat szerveztünk.
- Nyilván azért nem mehet ez szervezeti háttér nélkül.
- Elsõsorban
amolyan önjáró civil vagyok, de dolgozom a Diagonal ifjúságsegítõ
szervezetnél, a Bástya Gyermekszolgálatnál. Van közöttünk bíró és
drámapedagógus is. De a Mobilitásnak külsõs trénere vagyok. Lényegében
ez az a szervezet, amely az aktuális minisztériumnál ifjúságüggyel
foglalkozik. Hátrányos helyzetû térségekben rendezünk táborokat és más
programokat a Velencei-tó partján. Amikor Böjte atya a csángó magyarokra
hívta fel a figyelmet, nekik is szerveztünk tábort.
- Mit mondanak, mi az ön szakmája tulajdonképpen?
- Ez olyan,
mintha szociális munkás, vagy tanár lennék, de nincs kiépített rendszer
hozzá. A szociális munkást felveszi a családsegítõ, a tanárt az iskola,
mi vagy civil szervezeteknél dolgozunk, vagy esetleg önkormányzatoknál
ifjúsági ügyek referenseként. Bár ilyen már nem nagyon van... Mégis úgy
kétszázan tesszük a dolgunkat az országban, próbáljuk fenntartani ezt a
tevékenységet.
- Mondjon példákat, mit csinálnak a fiatalokért?
- Járjuk
a vidéket, és ha találunk valakit, aki helyi újságot akar kiadni,
tábort szeretne szervezni, vagy zenekart alapítana, megpróbáljuk úgy
irányítani, hogy egyre kevésbé segítünk, míg végül maga lépi át önállóan
az akadályokat.
- Egyre gyorsabban változik az ifjúság. Mi önnek a legfeltûnõbb példa errõl?
- Gyakori, hogy 25-30 évesen még nem tudják a maiak, hogy mi a munka, míg én például már 16 évesen dolgoztam.
- Merre jár munkája során?
- Elsõsorban a Velencei-tó
környékén és a gyermekotthonokban. De mivel a romák problémái az egyik
szakterületem, sokat megfordulok Észak-Magyarországon és Baranyában is.
- Minap Vona Gábor Fehérváron arról beszélt: már olyan helyeken is
robbanásközeli a magyarok és cigányok viszonya, ahol erre nem
gondolnánk. Például Fejérben.
- Teljesen igaz. Egy éve még mást
mondtam volna, de ma már nem. Naponta érzem, hogy pattanásig feszült a
helyzet Fejér megyében is. Erre nagyon erõsen oda kellene figyelniük a
döntéshozóknak. És nem csak a közoktatáson belül kell megoldásokat
keresni, hanem mindenhol, ahol közösségekkel foglalkoznak. Mert nem
szabad engedni, hogy kettészakadjon a társadalom. Minap jártam egy
Borsod megyei településen, ahol fizetésképtelenné vált az önkormányzat a
devizahitel miatt. Ott voltam az utcán a tiltakozó emberekkel, akik nem
kapták meg a közmunkáért a teljes bért. Hatalmas volt a feszültség.
Eközben a középosztály tagjainak többsége, akiknek vállán az ország
terheinek nagy része nyugszik, szintén eladósodott. Az a generáció,
amellyel mi is foglalkozunk, nem látja már a jövõjét.
