A világtól elvágva

Zsebtükör

Tegnapelőtt este a gyerek hazaért Jobbágytelkéről, a tánctáborból, ahová évek óta jár. Normális esetben ilyen mondattal nem kezdődhet egy tárca, de Romániában most korántsem normális a helyzet. Volt olyan nap, mikor a lapok azt írták, hogy az ország háromnegyedét víz borítja, a tévében láttuk a hömpölygő áradást, a fuldokló házakat, a mentőcsónakokat meg a síró embereket, akik jó esetben csak életük tárgyait és nem a hozzátartozóik életét siratták. Az internetes meteorológiai szolgálatok nemhogy a közeli Marosvásárhelyt, de Romániát sem igen ismerik, a mobil használhatatlan, az SMS-ekre nincs válasz. Nem cifrázom, volt az apjával együtt két kegyetlen napunk, de most itthon a gyerek, és meséli, hogy feléjük nem volt árvíz, hírét sem is igen hallották, mert ha az ember énekel, táncol (a magyar, lengyel, orosz meg még ki tudja, hány helyről érkezett fiúk, lányok), akkor nem néz tévét, nem hallgat rádiót.

Akkor rendült meg, mikor itthon olvasta és látta, mi történt a csángókkal Moldvában. Merthogy az én tizenhat éves fiam az augusztus egy részét viszont Somoskában szokta tölteni. Nem messze a Szeret folyótól, ahol most átszakadt a gát, a víz embereket, házakat sodort el, állatokat ölt meg, a bomló tetemek járványt bűzölögnek. - Pont ők! - mondta a fiam, és szerintem csak azért nem sírt, mert fiúknak nem illik sírni, de azért tudom, mit jelent ez a "pont ők". Nemcsak a végtelen szegénységet jelenti, a lassú nyelvi identitásvesztést és beolvadást, hanem egy ősi, szépséges kultúra belesodródását is a körülötte régóta hömpölygő "modernitásba". Mindazt, amit az én korszerűtlen fiam annyira szeretett, annyiszor lerajzolt, lefényképezett - hátha jövőre nem létezik már.

Sokáig azt hittem, hogy ez a gyerek tényleg rosszkor és rossz helyre született. Hogy valami baja van. Mi az, hogy egy erős, okos, egészséges srác nem gördeszkázik, nem komputerezik, nem mobilozik, nem diszkózik. Nem kér márkás cipőt, ruhát, viszont régi, gót betűs könyvekért nyaggat, a zsebpénzét öreg, egyszerű tárgyakra, öreg, egyszerű zenék, mesék cédéire költi, öreg, egyszerű emberek fotóira. Már az indiános korszaka se volt normális a sok néprajzi könyvvel, maga készítette fejdísszel, ruhával, aztán jött a cigányok máig tartó ideje. Kusturica-filmek a Star Wars helyett, a szigorúan autentikus roma zenék és táncok, cigány barátok, újabban a lovári nyelvtanulás. Nem mintha mindezzel bármi bajom volna, de azért ha egy gyerek nem akar Amszterdamba jönni (ahová annyira vágyom), mert "az is csak egy város", viszont bármikor elindulna hátizsákkal egy mongóliai jurtába, akkor.

Akkor az ember elkezd gondolkozni. Nem túl hamar, nem túl könnyen. Kell hozzá egy amerikai 9/11, egy madridi, egy londoni terrortámadás is, hogy észrevegye: mintha valami itt csöndben, észrevétlenül történni kezdene. Valami, ami leginkább egy nem történésre hasonlít. Semmi forradalom, csinnadratta, zászlóbontás, lázadás. Semmi izmus, politika, virággyerek-infantilizmus, punkagresszivitás, mondhatnám, semmi fiatalosan előremutató. De az most már világos, hogy az én fura fiam nincsen egyedül. Fura, csöndes fiatalok kerülnek elő körülötte, akiket azelőtt sose láttam, és nélküle ma se látnék. Nem alkotnak egyesületeket, pártokat; nem akarnak feltűnni, kitűnni; nem építenek karriert, és nem "pörögnek"; nem rontanak sorsot, se a sajátjukat, se a másét, mert anélkül, hogy meghirdették volna, kiépítettek maguknak egy másik világot. Egy számunkra érthetetlent és számukra élhetőt. Amelynek esetleg jövője van (mindegyik mással szemben), és ha igen, akkor nem kell harcolni többé se a békéért, se a Gonosz tengelye ellen, miáltal egyszerre védeni se kellene semmit.

Ezeket gondoltam most, hogy a fiam hazajött, és vidám Nyárád menti táncrendre tanít, és fáj neki, hogy nem mehet a barátaihoz, a szeretett öregjeihez Moldvába.

R. Székely Julianna főmunkatárs