Húshagyó, régiesen húshagyat, szerte Vasban, Zalában húsajó, huszjó, húshajó, hushajó, hadifalviak ajkán húsagyó, húsagyat, északi csángókén húshagyás,* tréfás székely szóval csonthagyat, másként farsangháromnapok, háromnapok, farsang farka, Várgesztes, Vértessomló német népének ajkán heilige drei Faschingstag, Nagymányokon* viszont heilige Fasching: a farsangi idõszak három utolsó napja. Vigiliája a Lányi-kódex szerint a húshagyószombat. Lehetséges, hogy a szó a népnyelvben még ma is él, bár tudomásunk szerint nem jegyezték föl.
Elsõ nap tehát, a húshagyóvasárnap, másként farsangvasárnap, az egyházi nyelvben ötvenedvasárnap (Quinquagesima), a Lányi-kódexben hathagyóvasárnap, a Döbrentei kódexben kilencben hagyó harmad vasárnap.* A szakkutatás egyébként eddig még nem tudta a kilencbenhagyó, héthagyó; hathagyó összetételeket megmagyarázni. Középkori okleveleink keltezésében miséje lépcsõimádságának kezdõ szavai nyomán Esto mihi-vasárnap.
A népnyelvben más megnevezésekkel is találkozunk.
A moldvai, diósfalusi csángóknál piroskavasárnap a neve, mert az ünnepre különleges kalács, a piroska sült, amelynek kultikus jellegét – utalva a kövércsütörtök moldvai hagyományaira – ez az archaikus népszigetünk máig megõrizte. A vendég ugyanis így köszönte meg, amikor evett belõle: Iszten fizessze és Iszten juttassza magukért is, amikor meghalnak.*
A Székelyföldön, Csíkban csonthagyóvasárnap, sonkahagyóvasárnap, ha pedig farsangon esküdött újpár van a háznál: võvasárnap néven emlegetik. A szót Somogyban is így ismerik.*
A Zoborvidéken sardóvasárnap a neve: a legények sardóznak, vagyis szerencsét, bõséget mennek kívánni.*
Görögkatolikusoknál ez a vajhagyóvasárnap.
A hétfõnek húshagyóhétfõ, farsanghétfõ, a régi Erdélyben, Kolozsvárott böjtelõhétfõ,* a kedd pedig húshagyókedd, az északi csángók ajkán húshagyási kedd,* általánosan még farsangkedd a neve. Nagyváty baranyai faluban keserû humorral madzaghagyókedd néven is emlegetik, utalással, hogy a disznótori egyetmás nem lóg a madzagon, mert már elfogyott, vagy nem is volt rajta.
A magyar farsangolásról Temesvári Pelbárt húshagyóvasárnapi prédikációjában* így emlékezik meg: „óh jaj, ezekben a napokban hány keresztény ember fordul a kegyelem világosságából a sötétség cselekedeteihez, vagyis a torkossághoz, az iszákossághoz, a bujálkodáshoz. Az efféle emberek a farsangban istenüknek választják az ördögöt, akit álarcos mulatsággal és fajtalan énekekkel dicsõítenek megvetvén Krisztust… Az egész esztendõben nincs még egy ilyen nap, amikor az ördög annyi embert elragad és a bûn igájával a maga rabszolgaságába hajt, mint éppen ezekben a napokban, mikor az emberek eszem-iszommal, tánccal és fajtalansággal töltik idejüket…”
Szintén Dömötör Tekla idézi ugyanott Pelbárt egyik elrettentõ történetét: az Úr 1480. éve körül… a Kapos mellett egy falusi asszony több fiatalasszonnyal együtt férfiruhába és másfajta ruházatba öltözve, álarcos játékot ûzött. Egyszerre csak az asszony, aki leginkább buzdította õket erre, miközben egy falujabelinek házában a többiekkel együtt táncoltak, egy démon által a táncolók körébõl elragadtatott. (A démon) láthatatlan volt, úgy hogy nem tudták, hová jutott. De mikor észrevették, hogy a mulatság vezetõje nincs jelen, elkezdték keresgélni, hová tûnhetett el. Mikor nem találták, kimentek a házból, és ekkor az összes jelenlévõ férfiaknak és asszonyoknak füle hallatára ez az elrabolt asszony a Kapos mocsarai között gyászos hangon panaszkodva, elkezdett kiáltozni: jaj, jaj, jaj, stb. Erre a zajra mindnyájan megrémültek, de mivel ez késõn, sötétedés után történt, senki sem mert a mocsarak közé hajózni, hogy meglássa, mi történik, vagy hogy segítséget nyújtson neki. Mikor azonban már az egész falu felriadt a rettenetes kiáltozásra, egy bátor ember, aki ezzel az asszonnyal sógorságban volt, a jajgatás hatására együtt érezvén vele, csónakba szállt, hogy megsegítse. Mikor a parttól már bizonyos távolságra beljebb jutott, hirtelen heves forgószél és vihar támadt a levegõben, s a vízen úgy, hogy a hajó is veszélyben forgott. Így ez az ember észrevette, hogy démonok tömege van jelen, a hajót visszairányította a part felé, és alig volt képes kiszabadulni, hogy ne vesszen a vizekbe. Miután ez a szerencsétlen asszony még hosszabb ideig jajgatott nagy panaszkodással a démonok kínzása miatt, úgy elpusztult, hogy többé sem a testét nem találták, sem ruhái nem kerültek elõ. Így tehát nyilvánvaló, milyen szörnyû módon veszejti el az Isten az ilyeneket.”
Pelbárt története a méltatlan ünneplés hazai hagyományvilágának legrégibb emlékei közé tartozik.
Hallgassuk meg most, mire tanít* Bod Péter a húshagyóról: azt a nevezetet, fársáng, a magyarok vették a németektõl, akik a cantu circulatorum, a játékos tréfát, mocskot ûzõknek cselekedetekbõl formálták. Akik sokféle játékokat s bolondságokat indítottak ezen a napon, s ezidõben vendégeskedvén, nyargalódzván, s magukat mulatván. Deákul hívják: bachanalia a Bacchusról. Értetik pedig ez a nap egyenesebben, amely a nagyböjt napját megelõzi és utolsó húsevõ nap, melyet mondanak Carniprivium vagy Privicarnium néha az írásokban, melyen még a keresztyének között is sok rendeletlen, tréfás és vétkes dolgok mentenek véghez. Némelyek lárvákat vettenek, különbözõ nemnek ruhájában öltöztenek, sok vásottságot, feslettséget vittenek véghez. Némelyek sokféle figurás köntösöket vévén magokra, mutatták magokat pokolbul jött lelkeknek, melyre nézve helyesen mondották sokan ördögök innepének.
Honnan vették a keresztyének ezt a szokást?… Minthogy a következendõ negyven napokon szorosan szoktak böjtölni, megengedtetett nekik, hogy a böjtöt megelõzõ három napokon vígan legyenek és szabadon cselekedjenek, amit tetszik. Idõvel ez a szabadság nevekedett, úgyhogy minden külsõ-belsõ renden lévõk azokon a napokon szabadosan vendégeskednének, tombolnának és, illetlenül cselekedni illetlennek nem tartanák. Úgy is viselték magukat sokszor, nem mint keresztyének, hanem mint megtestesült ördögök…
Emlékezetre méltó beszédét írta fel Bussbékius egy török követnek, aki Bécsben a császár udvarában múlatván, látta a keresztyének fársánglásokat. Mikor hazament, azt jovallotta a török császárnak, ha valaha a keresztyének ellen hadat akarnak indítani, cselekedje azt fársángban, mert akkor harmadnapig mindnyájan meg szoktak bolondulni a keresztyének.*
Könyvünk célkitûzésénél fogva nem tárgyaljuk a farsang profán mulatságait, álarcos, bohókás felvonulásait, csak röviden utalunk rájuk. A tavasz a természet újjászületésének ideje, a megújult élet kezdete. Mágikus-szakrális elõkészítésével már találkoztunk a lucanapi, karácsonyesti, újévi szokásokban, továbbá a regölésnél és az aprószenteki vesszõzésnél. A tavasz közeledését a farsangi szokások különös színességgel hirdetik.
A tél és tavasz szimbolikus küzdelme, amely már az óév temetésével kezdõdik, a farsang farkán ér tetõpontjára. Ez a télkihordás, téltemetés. A telet jelképezõ bábot valami módon elpusztítják: vagy vízbe fojtják, vagy elégetik. Nem lehetetlen, hogy a báb jelképes megölése õsi emberáldozatnak csökevényes emléke, amelyet az égiek kegyének megnyerésére az élet érdekében ajánlottak fel. A szokástól több helyen Konc vajda és Cibere vajda, azaz a farsang és a böjt versengése, máshol pedig a böjt temetése lett. Ez utóbb módot a palóc kiszejárás tartotta fönn. Többfelé szokásos a bõgõtemetés is, vagyis a hangszerek tréfás búcsúztatása.
Konc vajda és Cibere vajda, vagyis Farsang és Böjt, Bacchus és Jeiunium vetélkedése az európai folklórnak középkori, Breughel híres bécsi képén is megörökített, goliard eredetû játékhagyományához tartozik.
A napjainkban már inkább csak szóbeszédien emlegetett harcot a húshagyói bohókás hagyományok, felvonulások során hajdan hazánkban is megelevenítették. A Nyárád mellékének székely faluiban két báb: Csontkirály és Cibre vajda hívei még a századfordulón is húshagyókedden tréfás háborút folytattak. A küzdelem Cibre gyõzelmével végzõdött. Végül mindkét bábot a mezõn elégették.* Erre már Szkhárosi Horvát András szatirikus versezete is utal:
Többet ezekrõl én mostan itt nem szólok,
Csak a csúf inneprõl, az farsangról szólok
Mennyi sok bolondság ott vagyon tudjátok,
Minden gonoszságra vagyon szabadságtok.
Senki ne féljen akkor részegségtül,
Gonosz gyilkosságtul, fertelmes élettül,
Csak böjtben, megszûnjék az gonosz étkektül,
Túrótul, tikmonytul, és az húsételtül.
Ütközet nagy lesz mindenkor a farsangban,
Mikor Czibere bán beszáll az Bánságban,
Kong vajda haragszik, dúl-fúl haragjában,
Mert nincs tisztessége az negyvenhat napban.
Oh mely szemérem ez a sós szalonnának,
Az disznó soldornak, hogy füstön hallgatnak,
De csak lencse, borsó tisztességben vagynak,
Az szegény kapások halat nem kaphatnak.*
A profán hagyomány európai összefüggéseirõl, továbbá hazai, fõleg székelyföldi, szatmári,* szegedi utóéletérõl könyvünk megszabott keretei között többet nem szólhatunk.
A farsangi jókedv, mulatság eredetileg a tavasz eljövetelén érzett örömnek volt archaikus kifejezése. A nagy evésekkel, dús lakomákkal mintegy a természetet is hasonló bõségre akarták ösztönözni.
A moldvai csángók farsangvégi mulatságának Szent István király napja, nagykirály napja* a neve. A görögkeleti egyház hagyományai szerint a nagyböjt nem hamvazószerdán, hanem már az elõtte egy héttel való hétfõn kezdõdik. Ezt a moldvai csángók mondával magyarázzák: Szent László a tatárok ellen harcolt, és nem ért haza a farsang végére: a szentséges pápa adta neki azt a két napot, hogy hagyjon õ is húst… Mikor hagyjuk a húst, akkor menen ki Szent László király kardokval a hegyekbe.* Más változat szerint István király magától az Istentõl kapta a farsang megnyújtását.*
Húshagyó hétfõn és kedden a csángó fiatalság kimegy a mezõre, a tavasszal következõ munka színhelyére és ott táncol, bármekkora is a hó. Általános egyébként a tánc, bálozás minden faluban.
A farsangi tánc régi kultikus jelentõségébõl egyet-mást a hétfalust csángók borica tánca, a moldvai csángók matahálák játéka, az erdélyi turkajárás és egyéb farsangi alakoskodó szokások õriztek meg és eredeti célzatuk szerint a tavasz elõvarázsolását, az élet folytonosságát, az emberek szaporodását szolgálják. Értelmevesztett csökevényük a nagyvárosi álarcosbál. Erre is itt csak utalunk.*
A farsangvégi, termékenységre, megújulásra irányuló analógiás varázslatok változatosságban és mennyiségben vetekszenek a karácsony-körüliekkel. Ezekrõl mi nem szólunk, csak egyetlen hagyományra utalunk. Nemessándorháza szõlõsgazdái húshagyókedden fánkot ettek és néhány tõkét megmetszettek Jézus nevében e szavakkal: adja rád Szent János ez áldását!
Hogy népünk még manapság is legszívesebben farsang idején ül menyegzõt, annak oka az, hogy az új pár jövõje és az ébredezõ természet: a napok hosszabbodása és enyhülése között mágikus kapcsolatot érez. Ezért tartja a néphit szégyennek, eredetileg bizonyára bûnnek is azt, ha valaki házasulandó létére kimarad a farsangból, azaz nem házasodott meg a legalkalmasabb idõben, és így vétkezett a tavasz kozmikus törvénye, valamint a közösség érdekei ellen. Sokfelé ismeretes a farsangvégi tuskóhúzás. Bekormozott képû legények tõkét húztak maguk után a falu utcáin. Végül aztán megszégyenítésül valamelyik pártában maradt lány kapujához kötik. E vaskos szokásban is van azonban egy olyan mozzanat, amely a farsang eredeti értelmére utal: a legények kezében tartott vesszõ, a virágzó élet jelképe, amellyel megütögetik az útjukba kerülõ menyecskéket, lányokat, gyerekeket. A szokás érteti meg velünk az idõsödõ apátfalvi legényhez intézett tréfás kérdést: möddig húzod még a tuskót?
Talán még a húshagyó egykori halottkultuszának, a halottak megtisztelésének halovány nyoma, hogy húshagyókedden Csíkban, így Ménaságon* beharangozás elõtt a fiatalság a templom körül, azaz a hajdani cinteremben, az õsök sírja fölött táncol. Mise után pedig hazakíséri a papot, akinek udvarán egészen délig szintén járja a táncot. A többi már az ünnep profán, szilaj részéhez tartozik. Jegyezzük itt mindjárt meg, hogy hamvazószerdán a csíki lányok, legények több faluban a pap udvarán gyülekezve mennek hamvazkodni.*
Több csíki faluban, így tudomásunk szerint Gyergyóalfaluban (Joseni) Gyergyóditrón (Ditrau), Madéfalván (Siculeni), továbbá Gyergyócsomafalván Ciumani)* járta a dúsgazdagolás, ördögfarsang néven emlegetett Lázár-játék: húshagyókedden legények mutatták be a dúsgazdag és a szegény Lázár példázatát. A rendelkezésünkre álló változatok közül rövidsége, elnépiesedett hangja miatt Dömötör Tekla lejegyzésében* a Küsmõdi Bálint ajkáról származó, gyergyóditrói szöveget közöljük:
Szereplõk:
Két Vendég
Gazdag és Felesége
Lázár
Halál
Ábrahám
Két ördög
Pulutor
Sátán
Angyal
Az ördögök rongyos ruhában, kilógó nyelvvel, zörgõkkel. Két skorpió (kirúgtatható ollós szerkezet) is van náluk. A Sátán lándzsával. A Gazdag szépen felöltözve, sapkáján piros szalag. Felesége is. A Halálon minden fehér: inge, gatyája, keménypapírból való sisakja. A Pulutornak bot a kezében. Lázár rongyos ruhában. A Vendégek rendesen felöltözve, szintén piros szalag a sapkájukon.
Bemennek a házakhoz. A házbeliek helyetfoglalnak. A Halál hátul húzódik meg. Lázár pedig az asztal alá bújik. A Vendégek táncolnak.
Gazdag:
No most mindennek minden elég legyen,
Ember állatnak a legjobb kedve legyen,
Még a feleségem is bortól részeg legyen.
Készítsétek már az agarakat,
Megyek vadászni, megúntam már a sok madarakat.
(A vendégek táncolnak.)
Lázár:
Én nékem nem lehet felállnom,
Egy kis morzsalékot miként kell találnom,
Jaj nekem mert éhen kell meghalnom!
Ez a Lázár a gazdagnak öccse volt. Akkor megint mulatnak s az öccsének nem ad. Kirúgja Lázárt.
Angyal:
Jaj te bolond, csodálom elmédet,
Még az éjjel megkérik a lelkedet,
S más takarítsa be sok gyûjteményedet.
Halál megmutatja magát:
Gazdag:
Mondd meg nékem mi vagy te,
Ember vagy-e, állat vagy-e?
Vagy mondd meg nékem, mi vagy te?
Halál:
Jól megtartsd szómat, én vagyok a halál,
Senki e világon én elömbe nem áll,
Császárok királyok nékem fejet hajtnak,
Megveri a kaszát.
Még a fõpapok is nékem errõl adót adnak.
Gazdag:
No de várj kicsinyég, látom szándékidat,
Azután rajtam is megállhasd bosszúdat,
Tedd csak félre egy kicsidig a kaszádot,
Nyújtsad kérlek hozzám ámbár csak egy szódot.
Halál:
Nosza siess hamar, ne késeld útomat;
Nem mulaszthatom el kõszabott órámot,
Nem látod (nyújtja a kaszát) felhozom én erõs karomat.
Evvel nyakadba is vetem én most kaszámot.
A Gazdag lehajtja fejét, Felesége siratja.
Feleség:
Jaj szolgák nézzétek, nyilván nem ember ez,
Halottak hammából került csontalék ez.
Gazdag:
Hadd el, ne szólj többet, ez a sárga halál,
Nem kedvez, kivonssza, valakit hol talál,
Jaj nekem, most szintén én rendemen kaszál.
Ménesim, nyájaim miként szaporodtak;
Jaj nekem, mert immár tõlem elmaradtak.
A Sátán lándzsájával elõugrik. Az Angyal ott áll és zsebkendõvel int.
Angyal:
Menj el gonosz sátán, ne siess elkapni,
Testébõl a lelket menten kiragadni.
Krisztus életet jött mindenkinek adni.
Sátán:
Tudva hogy Krisztus meghalt mindekért,
De nem ilyen latrokért.
Hanem, akik szent penitenciát tartanak, azokért.
Angyal:
Vidd el sátán, vidd el, vidd el büdös dögöt,
Megfertõzött testét föld színirõl vidd el!
Nem vigad õ többé mennyben nagy örömmel.
Sátán:
Dromo fiam futamodj, tégy jelentést mindjárt az úrnak!
Rettentõ kapuit nyissa föl pokolnak.
Mindenféle kínzó szerszámokat mindnyárast hozzanak!
Dromo:
Uram Pluto, hozzuk a gazdagot.
Háza végiben láttam háromszázhatvanhat asztagot.
Fösvénységibe annyira megaggott,
Pulutor:
Hogy az lenián is már fejül haladott.
Egésszséggel gazdag, hozzánk miért jöttén
Te Istentõl életedben sok jót vettél.
A szegény Lázáron te nem könyörültél,
Majd a torkodra fúl, amit ittál s ettél.
Gazdag:
Uram Pulutor, legyen szabad hozzád szólnom!
Megbocsáss, hogy fenséged így kelljen unszolnom,
Lázárt egy nagy szentnek kebelében látom,
Ne bánd, hogyha õtet én most megszólítom.
Pulutor:
Lássad, de jobb ha te errõl nem is teszel szót.
Poklon kívül te nem lelsz más koporsót.
Mert annyit ér, mintha a falra hányod a fõtelen borsót.
Neked itt velünk kell enned egy kenyeret s egy sót.
Lázár:
Engedd meg, hogy rokonaimnak üzenjek,
Hogy õk is ilyen kínzó helyre ne jöjjenek.
Pulutor:
Van azoknak papjuk, van prófétájok.
Hallgassák azokat, igazat szól szájuk,
(kínozni kezdi)
Most rántsátok meg a fejbõrit.
Gazdag:
Ó, búlátott, sok kínt vallott gyarló testem,
(kínozzák)
Mely nagy kínban, siralomban én most estem,
Oh hol vagytok jó barátok, hogy nem szántok.
Domokos Pál Pétertõl tudjuk,* hogy Gyergyóalfaluban a dúsgazdagozók vízkereszt napján kezdenek házról házra járni. Egész farsangon játszanak, húshagyó kedden utoljára. Szerintük a történet is éppen ezen a napon esett meg Lázárral.
Tudunk Bálint Vilmos székelyföldi plébános szövegfeldolgozásáról is,* amelyet egyházközségi elõadásokon szívesen bemutattak.
A hagyomány egykorú virágzásáról az is tanúskodik, hogy a Bukovinába áttelepült csíki székelyek töredékesen szintén ismerik. Istensegíts templomában a húshagyóvasárnapi misén a diák (kántor) el szokta volt énekelni a dúsgazdag siralmát. Istensegítsi öregek ezért emlegették a húshagyót dúsgazdag innapjai néven is.* Az éneklés egyes csíki falukban kedden történik. Íme már a Cantus Catholici XVII. századi kiadásaiban, sõt Kájoni János énekeskönyvében is megtalálható ének kezdõ versszakai:
Ó, bút látott, sok kínt vallott gyarló testem,
Mely nagy kínba, siralomba érted estem.
Éjjel-nappal jajgatással magam csak vesztem, süllyesztem.
Ó hervasztó, szófonnyasztó nyavalyáim,
Engem vesztõ s megemésztõ nagy kínjaim,
Sokasodnak, s szaporodnak szívmardosó skorpióim.
Ó hol vagytok, hogy nem láttok jó barátim,
Vélem bánó, s engem szánó jó rokonim,
Ó szerelmes, édeskedves, régi sok jóakaróim.
A dúsgazdagolás régebben ismeretes volt Csíkbánfalván (Bancu) is. Emlékezetét ez a jellegzetes monda* õrizte meg: Egyszer a legények színházat játszottak. Úgy hítták a darabot: A dúsgazdag. Játékosok voltak: a dúsgazdag, a szegény Lázár, egy angyal és három ördög.
Az egyik ördög egy szolgalegény volt. A játék után aludt a góc (ereszet) alatt, gazdája pedig a sód mellett üldögélt. Aludt a gazda fia is. A szolga álmában valamit mormogott. Egyszerre, mintha puskából lõtték volna ki, felugrott és futni kezdett. A gazda kiáltozott utána, de nem hallgatott rá, hanem még jobban futott. A gazda fölébresztette fiát is. A legény talpra ugrott, és szaladt a béres után, de ez már nem az utcán volt.
A szomszéd éppen akkor ment fáért az erdõre. A fiú rákiáltott, hogy fogja meg a legényt. Utána is futott, de a szolga megharapta a kezét. Rúgott és kapált, hogy tovább futhasson. Ezalatt a fiú is odaért, és a szomszéddal valahogy hazavitték.
A különben erõs, egészséges legény olyan beteg lett, hogy három napig semmit nem evett. Egy hétig csak tejet eregettek a szájába. Nagy lázában efféle szaggatott szavakat mondott: soha… ne verjenek olyan erõsen… nem leszek többet ördög… teli van a ház… mennyien vannak… az eresz teli van… jaj, jaj., A háziak egy kicsit megijedtek: tán nincs teli a házuk ördöggel?
Mikor felgyógyult, kérdezték tõle, hogy mit látott? A legény elmondta, hogy a ház tele volt hosszú fekete ördögökkel Akkorák voltak, hogy csak kétrét görbülve fértek el a házban. Éppen úgy voltak öltözve, mint õk a játékban: tiszta feketék, a fejükön magas csúcsos csákó. Errõl hosszú fehér toll lógott. A foguk is hosszú fehér toll. Ahányan voltak, mind a földhöz verték a legényt. Amikor jobban lett, akkor sem bírta sokáig mozgatni kezét, lábát. Fogadtatták fele, hogy többé nem csúfolja az ördögöket.
Az ünneprontás az ünnep keresztény méltóságának zajos mulatsággal, tánccal való megszentségtelenítése, illetõleg a templomozás elmulasztásának büntetése. A középkorba visszanyúló, máig élõ népi hagyománynak klasszikus mûköltõi kifejezése, szinte összegezése Az ünneprontók, a parasztfi Arany János balladája. A monda helyi hagyományokban más-más ünnepekhez, illetõleg ünnepi idõszakhoz fûzõdik. A változatokra mindig a megfelelõ helyen emlékeztetünk.
Katona Lajos hívja föl a figyelmet* Arany balladájának közvetlen ponyvairodalmi forrására (1764), továbbá Taxonyi János történetére, ezeknek a középkori épületes irodalommal való összefüggésére,* Balogh József újabb szálakat keresve, rámutat* a kultikus eredetû halottastáncra, illetõleg a temetést követõ torra, lakomára, amelyeknek elfajulása az Egyház ítéletét hozta magával.
A legenda õsi formája az Othbertus-anekdota. Eszerint a XI. században karácsony estéjén Szászország egyik városában mise, nyilván éjféli mise idején, tizenöt férfi és három nõ a templomot környezõ temetõben táncot járt, világi nótákat dalolt, és ezzel megzavarta a papot az isteni szolgálatban. Ez hiába intette õket. Végre átokra fakadt: táncoljatok álló esztendeig! Úgy is történt. A kölni püspök oldotta föl egy év múltával a köteléket, amellyel kezük egymásba fonódott.
A monda késõbb kibõvül: táncukat az ördög sugallatára, félig már a földbe süppedve járják. Ponyvairatunk még azt is hozzákölti, hogy a pap a Szentséget viszi egy beteghez. A járókelõk letérdelnek, õk azonban csak tovább táncolnak és nevetnek.
Az ünneprontás hiedelemvilága, mondaköre leginkább mégis a halottakat is idézõ húshagyóhoz fûzõdik: a fiatalság féktelen jókedvének nem tud parancsolni, és beletáncol a nagyböjti szent idõbe, amikor már vezekléssel, lemondással a húsvétra kellene készülõdnie.
Rábahidvég határában, a Foki csárdában húshagyókedden lányok-legények báloztak. Éjfélkor mindenki abbahagyta a táncot. Egy pár azonban tovább rakta, hiába volt minden kérlelés. Hamvazószerda reggelén a földbesüllyedtek csárdástul együtt.*
Igen jellemzõ az a privigyei (Prievidza) szlovák hiedelem,* hogy aki farsang utolsó napján hal meg, a pokolba jut, mert ezen a napon zárva van a mennyország.
A zalai, fõleg göcseji, farsangvégi hagyományokban sûrûn fölbukkan a torma, mint mágikus, gonoszûzõ, bajelhárító szer. Bár párhuzamait hazai forrásokból nem tudjuk kimutatni, a hamvazószerdán szentelt torma, esetleg retek, a középkorban német földön szentelmény volt,* amely a papi szertartások rendjébõl kikopva, máig õrzi archaikus rendeltetését: a néphit szerint a tavaszi megújulást szolgálja, biztosítja. Nyilvánvaló, hogy a megszentelendõ húsvéti eledelek mellé tett torma is ennek a gyakorlatnak maradványa.
Pölöskefõ zalai faluban a gazdasszony tormamártást szokott készíteni húshagyókedden, és a ház négy sarkát megkeni vele férgek, patkányok ellen. Göcsejben azt a kanalat, amellyel ilyenkor a tormát (mártást) keverik, a ház üstökébe teszi, tavasszal pedig a verebek kártevése ellen kiviszik a gabonaföldre. A farsang végén maradt tormával a házat körülhintik, hogy a kígyók, azaz a gonoszok, kártévõk elkerüljék a hajlékot. Megkenik vele a tornác boronavégeit, máshol a ház négy sarkát. Hamvazószerdán a fehérnépek lábukat feltörés, eredetileg nyilván rontásba lépés ellen megkenik vele.*
Forrás: Bálint Sándor: Karácsony, húsvét, pünkösd
(http://mek.oszk.hu/04600/04645/html/khp0012.html)
