Apor Vilmos püspök, vértanu

Lélekben készüljünk a székely származású, boldogá avatott vértanúnk fogadására...
Szeretettel, Csaba t.

Az Apor család Erdélybõl származott. Eredetét a székely krónika visszaviszi a székely rabonbánig, Apurig, aki a Bálványosvárat építette az õsi pogány vallás szokásainak fenntartására a Székelyföldön. 1220-ban találkozunk egy Apor (Opor) nevû személlyel II. András király (ur. 1205-35) kíséretében. Erdélynek volt egy Apor (Opour) nevû vajdája; testvére Apor Balázs, akinek végrendeletét 1311-bõl ismerjük. Apor István Kézdiszék követe volt az agyagfalvi gyûlésen 1506-ban. A család egyik ivadéka, András otthagyta a bálványosi sasfészket, és lement Torjára lakni. Ettõl kezdve lett Torja a család és a családi birtok központja. A család tagjai Erdély legfõbb hivatalait látták el. Apor Lázár 1661-ben Kézdiszék alkirálybírája, Apor István 1666-ban alcsíki alkirálybíró volt, utóbb Csík-Gyergyó, Kászonszék fõkirálybírája, fõkormányszéki tanácsos, kincstárnok és hadvezér, Erdély leggazdagabb embere. A bárói címet Apor Péter nyerte el 1713-ban, aki Háromszék fõkirálybírája és Küküllõ megye fõispánja volt, de mint író lett híressé.

Az Apor családot az erdélyi arisztokrácia sajátosságai jellemzik a 19. században is: zárkózott, puritán életvitelû, erõs nemzet- és kötelességtudata van. Az egyéni élet szorosan összefonódik a közösség, a haza sorsával, az erdélyiség tudata végigkíséri õket halálukig.

Vilmos édesapja, Apor Gábor Bécsben született, mert nagyapja az erdélyi kancelláriában dolgozott. Apor Gábor tanulmányait a kalksburgi jezsuitáknál kezdte, majd Kalocsán folytatta. Mint jogvégzett ember vármegyei szolgálatba lépett. A fiatal jegyzõbõ1 rövid idõ alatt szolgabíró, hat év múlva megyei föjegyzõ, egy évvel késõbb alispán lett. Szigorú, de igazságos ember. Komolyan vette hivatalát, pártolta a vasútépítést, az erdõsítést, és új vállalkozások megindítását. Nemzetiségi kérdésben határozott, de igazságos, pontos és kötelességtudó volt. Mélységes katolicitás hatotta át; ez nemcsak szokásrendjét, de egész életstílusát meghatározta. Jótékonykodás, hitre való nevelés jellemezte az élet minden területén.

Apor Gábor vármegyei fõjegyzõ volt, amikor feleségül vette a nála tizenkét évvel fiatalabb gróf Pálffy Fidéliát, Pálffy Sándor nyugalmazott huszárezredesnek, az állami ménesuradalom vezetõjének lányát. A Pálffy családnak hatalmas a rokonsága, nemcsak Erdélyben és Magyarországon, de Európa több országában is. Fidélia erélyes és határozott, mélyen vallásos, és nagyon szerette férjét. A házasságukból született kilenc gyermek közül egy halva született, három gyermekkorban halt meg.

Vilmos a harmadik gyermekként látta meg a napvilágot 1892. február 29-én Segesváron, de a fõispán Apor Gábor hamarosan Bécsbe került, a király személye körüli minisztériumba államtitkárnak. Vilmos tehát Bécsben töltötte gyermekkorát, nyaranként azonban az édesanya a gyermekekkel visszatért Erdélybe.

Vilmos szelíd és könnyen nevelhetõ gyermek volt. Vallásossága meghaladta az átlagos gyermeki buzgóságot: karácsonyra misekönyvet, kelyhet és paténát kívánt, és húgai segédletével gyermeki komolysággal misézett.

Az édesapa hosszas és súlyos cukorbetegség után 1898-ban váratlanul meghalt. Mint Erdély apostoli lelkû fõrendû személyiségét temették, akinek legelõkelõbb hivatalában is ez volt a jelmondata: ,,Felejtsük el önmagunkat másokért.''

Az apa halála után Pálffy Fidélia gyermekeivel Bécsben maradt. Szigorú határozottsággal, de gyengéd szeretettel nevelte õket. Fegyelmezettséget, igénytelenséget kívánt, pontosságra szoktatott. ,,Ha az ember válaszút elé kerül - szokta gyermekeinek mondani -, válassza mindig a nehezebbet, mert biztosan az a helyes út. Én - tette hozzá - mindig ezt az elvet tartottam szem elõtt, és sohasem bántam meg.'' A gazdálkodásban azonban nem pótolhatta férjét az özvegy. A torjai birtok bérlõk kezére került és tönkrement. Pálffy Fidélia életét ezért végigkísérték az anyagi gondok. Bécsben, Brassóban, végül édesanyjánál, Mosonban telepedett le.

Vilmos a gimnáziumot a jezsuitáknál Kalksburgban és Kalocsán végezte. A papi hivatás iránti vágy már Kalksburgban jelentkezett, Kalocsán pedig a kiváló példák hatására megerõsödött. Édesanyját nem lepte meg fia bejelentése, de megfontoltságra intette, és meg akart gyõzõdni az elhatározás komolyságáról. Ezért azt kívánta, hogy az érettségi után iratkozzék be egy évre a jogra, vagy szolgálja le az önkéntes évet. Ha ez után is megmarad szándéka, szívesen adja rá anyai áldását. Vilmos azonban 1909-ben, az utolsó gimnazista karácsonyon ajándékul azt kérte, hogy az érettségi után azonnal mehessen kispapnak.

Jeles érettségivel és kitûnõ erkölcsi bizonyítvánnyal jelentkezett a gyõri egyházmegyébe, ahol az Apor családdal rokonságban lévõ gróf Széchenyi Miklós püspök örömmel fogadta és az innsbrucki egyetemre küldte tanulni.

Vilmos öt boldog esztendõt töltött a konviktus és az egyetem nemzetközi légkörében. Szorgalmasan tanult, érdeklõdési köre kitágult, Róma iránti hûsége megerõsödött. A legjobban a dogmatikát, az ,,egyház tanításának épületét'' szerette, de szívesen tanulta az erkölcstant is.

A fiatal klerikus látta, hogy a papi élet a lemondás útja, Isten kedvéért le kell mondani a kényelemrõl, a világ megengedett örömeirõl, sõt a rokonokról is. Elsõsorban a kötelességét kell teljesíteni még akkor is, ha a szülõknek fájdalmat okoz. 1914-ben a lelkigyakorlatban fedezte fel, hogy Isten nem kényszerít, hanem kér, késztet, a kivitelezést pedig saját lelkiismeretünkre bízza. Feljegyezte: ,,Valójában úgy érzem, hogy a lelkipásztor-apostolnak szól az utolsó boldogság: »boldogok, akiket üldöznek és akik szenvednek az igazságért«. Ez a pap boldogsága, az önfeláldozás, az életáldozat és vértanúság.''

1915. augusztus 22-én a szubdiákonus-szentelés elõtt írta naplójába: ,,Életem legfontosabb elhatározása elõtt állok és arra készülök. A három magasabb rend, amelyet most fölveszek, mintegy azok a szögek, amelyek Krisztus keresztjére erõsítenek egész életemre. Óh, édes és szívlelendõ szolgaság, amely által az ember igazzá, szabaddá és szentté lesz!'' Augusztus 24-én szentelte pappá Sigmund Waitz brixeni segédpüspök, másnap 25-én volt a primícia szûk családi körben.

Elsõsorban nem a korszerû tudásanyag, hanem a lelkiség, az emberek szolgálata, a hûség a szenvedõk iránt a legjobb végbizonyítvány, amelyet Apor Innsbruckból magával hozott. Mûködését azonban nem a gyõri, hanem a nagyváradi egyházmegyében kezdte meg, ahová az 1911-ben áthelyezett Széchenyi Miklós püspöke átvitte magával, s e szavakkal küldte elsõ állomáshelyére:

,,Elvégezted tanulmányaidat, befejezést nyert neveltetésed, és miután Isten szent nevében vetted a Szent Lelket és pappá lettél, az Úr szõlejében kívánok számodra helyet kijelölni. De mielõtt ezt tenném, Szent Pál apostol szavaival intelek és kérlek: »Mindenekre nézve légy magad a jó cselekedetek példája a tanításban, feddhetetlenségben, méltóságban.«

Légy tisztelettel és bizalommal elöljáróid iránt. Ne feledd, hogy plébánosfõnököd nemcsak kötelmeid teljesítése, hanem egész magaviseleted felõl is tartozik számot adni, miért is nemcsak joga, hanem kötelessége is figyelemmel kísérni napi életrendedet. Tudnia kell, hogy a plébánián kivül hol és milyen helyen fordulsz meg. Az õ jóakaratú tanácsa e téren neked csak hasznos és üdvös lesz.

Tiszteld az öregeket, keresd paptársaidat! Légy béketûrõ a tudatlanokkal, irgalmas a szegényekkel, könyörületes a szenvedõkkel, szelíd a bûnösökkel! Légy mindenkor munkára és áldozatokra kész szolgája Istennek és a lelkek üdvösségének! Az Úr Jézus legszentebb Szívétõl tanulj szeretni, tanulj tûrni, tanulj szenvedni és megbocsátani. Munkásságod helyéül a gyulai segédlelkészi állomást jelölöm meg abban a reményben, hogy mint plébánosod engedelmes, tisztelõ, szolgálatra kész munkatársa leszel mind a templomban, mind az iskolában, és a lelkipásztorkodás minden ágában példás buzgósággal teljesíted kötelességedet, igaz papi jellemmel, egyházias érzülettel. Jézus Szent Szívének szeretetétõl áthatott munkássággal, imádsággal és önképzéssel valóra váltod a beléd helyezett várakozásokat, amelyekkel Téged áldásom kíséretében a papi élet útjaira küldelek.''

A fiatal pap 1915. augusztus 31-én utazott Gyulára elfoglalni új helyét. Elsõ prédikációját Szûz Mária nevenapján mondta. A hitoktatás mellett a fogházlátogatás is feladata volt, szívesen misézett a raboknak. Szigorú napirenddel élt, szabadidejében készült a doktori szigorlatra, amit 1916. június 23-án le is tett, de megjegyezte: ,,Nem ment fényesen, sokat nem tudtam, de annyit tudtam, hogy éppen átengedtek''.

Innsbruckból visszatérve Széchenyi püspök magához vette aulistának, néhány hónapra bevitte irodájába. 1917. január 18-tól tábori lelkész egy kórházvonaton, mellyel Erdélybe, majd az olasz front közelébe, végül Ausztriába és Kelet-Magyarországra került. Két hónapig tartott e szolgálat. Július elsején a nagyváradi szeminárium prefektusa és dogmatika tanára lett. Pontosan és gondosan végezte munkáját. Lelkiismeretesen készült az órákra, korszerûen tanította a dogmatikát, igyekezett a liturgiát megszerettetni a kispapokkal. A legfontosabb feladatának a tanítványok papi hivatásának erõsítését tartotta. ,,Õszintén tagadják meg magukat, és tiszta szándékkal szenteljék akaratukat Istennek és az õ Egyházának, minthogy a papi élet olyan kötelességeket ró magukra, melyek a mindenkire kötelezõ erkölcsi törvényeket messze túlhaladják'' - mondta tanítványainak.

A szemináriumi munkát csak egy évig végezhette, mert 1918 nyarán plébánosi kinevezést kapott Gyulára, ahonnan nemrég káplánként búcsúzott. A fiatal plébánosnak a háború, a Tanácsköztársaság és a román megszállás romjain kellett újrakezdenie lelkipásztori tevékenységét, ami rabok kiszabadítását, hatóságokkal való küzdelmeket is jelentett. Katolikus lapot alapított, segített, ahogyan csak tudott a nyomorultakon, betegeken, állastalanokon.

Pénze ritkán volt, mert jelentõs összegeket juttatott közösségi célokra. Jótékony egyesületek, városi és megyei akciók benne keresték és találták meg elsõ számú adakozójukat. 1925. december 25-én, karácsony napján elajándékozta a plébánia élelemkészletének nagy részét és minden pénzét.

A plébános tevékenysége nemcsak a karitászra terjedt ki, hanem a hitélet belsõ, tartalmi javítására is. A katolikus hitélet föllendítésében fontos szerepet játszottak a népmissziók. Ezeket ferencesek, jezsuiták, lazaristák, domonkosok vezették, akik gyóntattak, prédikáltak, beszélgettek is az emberekkel. A népmissziók hatására nemcsak a hitélet vált buzgóbbá, hanem a katolikusok társadalmi szervezkedése és szerepe is.

Apor mint plébános az Innsbruckban megismert papi eszményt követte munkastílusában, tempójában, életvitelében. Káplánjai és közvetlen munkatársai ezt szerették benne. Nevelõ, melegszívû elöljáró volt. Akaratát és rendelkezéseit finom formában közölte. A napnak minden óráját kitöltve rendre, fegyelemre, pontosságra törekedett, de nem volt túl pedáns. Valójában nem volt magánélete, életét a hívei érdekében végzett munka töltötte ki. A hívei iránti szeretete elsõsorban a gyermekekre irányult. Jó és közvetlen hittanár volt. Örömmel és teljes szívvel végezte a liturgiát, a megszokottságnak nyoma sem volt nála. Lenyûgözte a liturgia szépsége, ezt próbálta átvinni ministránsaiba. Tanította õket, fegyelmezettséget kívánt tõlük. A betanítás nem kis feladat, mivel a liturgia latin nyelvû és bonyolultabb volt, mint ma. Ügyelt a mozdulatokra, az énekre, az érthetõségre. Állandóan magyarázott, tanította, mit miért tesz az ünneplõ Egyház. A híveket nem miselátogatásra szoktatta, hanem aktív részvételre nevelte.

A munka megosztásakor a plébános legtöbbször magára vállalta a fáradságos, kevésbé lelkesítõ munkát. Éjjel maga ment a betegekhez. Nem volt féltékeny káplánjaira, a kölcsönös tisztelet és barátság szellemében formálta kapcsolatukat. Tanította, képezte õket. Az egyházi alkalmazottaknak is figyelmes és gondoskodó elöljárója volt. Újjászervezte a Cecília énekkart, és Huszár László kántorral együtt munkálkodott az egyre színvonalasabb egyházi zenéért. Szívesen gyóntatott, sokan vártak gyóntatószéke elõtt. Kiváló lelkivezetõ volt, másokat megértõ tulajdonságai a gyóntatószékben érvényesültek a legjobban. Mint lelkivezetõ a mindent legyõzõ lelkierõ kialakítására törekedett, fegyelmezettséget, igazságszeretetet igyekezett vezetettjeiben kialakítani. A világ és az országos politika eseményeit figyelõ plébános buzgón és lelkiismeretesen végezte munkáját egészen 1941. január 21-ig, amikor kézhez kapta a pápai nuncius iratát: a Szentatya gyõri püspökké nevezte ki.

A február 24-i püspökszentelés, amelyen nemcsak a fõpapok és elõkelõségek, de a szegény galbácskerti és krinolinkerti hívek is részt vettek, évtizedekig emlékezetes maradt Gyula történetében.

Távozása elõtt magához hívatta a Takarékpénztár igazgatóját, és kiegyenlítette a Szent István Otthon adósságait. Biztosította a gimnáziumot, hogy tandíjakhoz és segélyekhez továbbra is hozzájárul. Hívja és várja híveit, a szegényeket és gazdagokat a gyõri Püspökvárba.

Március 1-jén érkezett Gyõrbe, másnap megtörtént a hivatatalos beiktatás.

Elsõ körlevelében így vázolta lelkipásztori programját: ,,A lelkekért való munka, a lelkek iránti szeretet és lángolás, a vágy, hogy mindenkinek mindene legyen, teszi a papi életet széppé és minden áldozatra képessé. Ebben a magasztos hivatásban kapcsolódik össze a fõpásztor és az egyházmegye papsága a szent és meghitt szövetséggé. A szeretet, melynek hirdetõi vagyunk, fûzze össze elsõsorban a papi szíveket egymással... Kérlek benneteket, Tisztelendõ Testvérek, hogy ezt az atyai szeretetet fiúi ragaszkodással, gyermeki bizalommal és férfias õszinteséggel viszonozzátok. A szeretet erényét gyakoroljátok, Tisztelendõ Testvéreim, a reátok bízott hívekkel szemben, nemcsak a jókkal, hanem a bûnösökkel szemben is. Legyetek megértõk az emberi gyarlóságok iránt, a félrevezetett vagy tudatlanságuk miatt elpártolt lelkeknek pedig atyai szívetek tegye könnyûvé a visszatérést. Egyéniségetek szelídsége, életetek makulátlansága tegye vonzóvá és kívánatossá szent hitünket még a kívülállók számára is.'' A Gyulán megkezdett karitatív és szociális tevékenység folytatását is meghirdette.

Apor a gyulai plébános korában bevált emberszeretõ módszerrel akart kormányozni. Mindenkit meghallgatott, papot és hívõt egyaránt. Végiglátogatta az egyházmegye intézményeit, iskolákat, szerzetesrendeket, a város vezetõit, s ezek az alkalmak nemcsak hivatalos látogatások. A püspök éles szeme észrevette a problémákat, meglátta a teendõket, följegyzett mindent és hamarosan intézkedett. Füzetek teltek meg azok neveivel, akik fölkeresték és segítséget, támogatást kértek tõle.

A jó munkaszervezés, ami Gyulán is jellemezte, a püspöknél még jobban megmutatkozott. Naplója zsúfolt programról beszél. A püspököt meglátogató plébánosokkal elbeszélget, megismeri életüket, problémáikat. Segítséget ajánl föl, ebédre invitálja õket. Az emberek problémáikat nyíltan megmondják a püspöknek. Az egyházmegyéjével ismerkedõ püspök azonban nem tudja elfelejteni, hogy háború van.

A gyõri püspök akkor még földesúr volt. A fõpapi örökösödési szabályok értelmében az elõd személyi tulajdonát képezte a birtok fölszerelése, ezért halála után a hagyatékát fölértékelték és három részre osztották: az elsõ harmadrész az államkincstáré, a második az Egyházé, a harmadik a rokonoké. Az új javadalmas köteles volt mindhárom rész pénzbeli ellenértékét kifizetni. Ez a törvény az elsõ évben a püspököket nehéz helyzetbe hozta. Apor megváltotta a szabad végrendelkezési jogot, és az egész fölszerelést végrendeletileg a mindenkori gyõri püspökre hagyta. A megterhelési záradék pedig ennek fejében elõírta, hogy az egyházmegye ipartelepein a munkások számára családi házat építsenek.

A másik záradék: a szegény egyházközségeket templomuk, plébániájuk építésében segítse.

Apor rendszeresen látogatta birtokát, figyelt az uradalom alkalmazottaira, cselédjeire, idénymunkásaira. Az elsõ látogatáskor még tartózkodó tisztelettel fogadták, ragaszkodó szeretettel. Amikor kocsija befordult az udvaron, a családok köréje gyûltek, hangos örömmel köszöntötték. Meghallgatta a panaszokat, javaslatokat és azonnal intézkedett; sokszor tartott misét a majorok kápolnáiban. Az idénymunkásokról sem feledkezett meg. Családközpontúsága abban is megmutatkozik, hogy az asszonyok részére szombat délutánra fizetett szabadidõt adott, hogy a szükséges házimunkát elvégezhessék, a vasárnapjuk igazán szabad legyen, és misére mehessenek. A közvetlenség, kedvesség, ami lényének sajátsága volt, itt is megfogta az emberek szívét.

A földkérdés püspökségének elsõ két évében sokat foglalkoztatta. A kormány régebbi földreform-javaslatára 1939. március 17-én Serédi Jusztinián hercegprímás leszögezte a katolikus álláspontot: ,,Az egyház nem ellensége az okos reformnak, maga is óhajtja, de kétségét fejezte ki afelõl, hogy a szociális reformokat kisbérletek útján elõsegítheti az egyház.'' Apor viszont kezdettõl fogva támogatta a kishaszonbérletek kialakítását. A fõespereseken keresztül bizalmas utasítást adott az igények fölmérésére, de hozzátette: arra kell törekedni, hogy a keletkezõ kisbérletek katolikus hívõk kezébe kerüljenek. Az egyházi birtok kisbérletekké alakításának gondolatát bevitte a Népszövetségbe is, ahol a konzervatív papság és a világi nagybirtokosok komoly ellenkezésével találkozott. Maga Serédi is komolyan figyelmeztette a püspököt, hogy erre nem volt megbízása.

1943 augusztusában országos méretû találkozó helye a gyõri Püspökvár: a katolikus szociális mozgalmak vezetõi és a politikai élet képviselõi jöttek össze és alakították meg a Katolikus Szociális Népmozgalmat. Az egyházi és lelki vezetését, a püspökkaron belül pártfogását Apor elvállalta, s ezzel a népmozgalom kimondottan katolikus jellegû lett. Az értekezlet úgy vélekedett, hogy a Harmadik Birodalom gyõzelme kizártnak látszik, s hogy a vesztett háborút hazánkban is politikai és társadalmi átalakulás fogja követni. A katolikus mozgalmaknak mindent meg kell tenniük, hogy az átalakulás demokratikus szellemû legyen.

Az értekezletet követõ hónapokban elvi és gyakorlati program készítésébe kezdtek, mely 1944 májusában lett kész. Az ország akkor már német megszállás alatt állt.

Apor a tiszta és világos politika híve volt. Látta, hogy a hivatalos politikával szemben csak lassan, óvatosan, de nem titkos szervezkedés formájában lehet célt érni.

A harmadik zsidótörvény érvénybelépése után kezdte meg püspöki mûködését, és mélyen átérezte az egyház felelõsségét. Nemcsak mint fõpásztor, hanem a püspöki kartól nyert megbízása alapján a Magyar Szent Kereszt Egyesület egyházi elnöke is. Ez az egyesület 1939-ben alakult, célja a zsidótörvény által érintett katolikusok védelme volt. Az egyesület létszáma 1939-ben 114, 1941-ben 1948, 1944-ben 7301. Anyagi alapját gyûjtés és a gazdag zsidók, így Weiss Manfréd adományai szolgáltatták. Kapcsolatban álltak az Izraelita Pártfogó Irodával is, amelynek vezetõje báró Weiss Edit volt. A püspökök támogatását is sikerült megnyerni, így helyi csoportjaik jöttek létre Szegeden, Gyõrött, Pécsett, Nagykanizsán, Nagyváradon, Kassán és Szombathelyen. Sokoldalú segítséget kívántak adni: jogi tanácsadást, anyagi segélyt, elhelyezést, zsidó munkaszolgálatosok segélyezését. Zichy érsek magáévá tette az egylet célkitûzését, de a növekvõ nehézségekkel és közönnyel nem tudott szembeszállni. A püspöki kar és az egész magyar klérus együttes föllépésére lett volna szükség.

Apor püspök minden fáradozása hiábavalónak bizonyult. Ezért szükségesnek tartotta az összes püspökök együttes állásfoglalását és a pápa közbelépésének kieszközlését. A püspök anyagilag is jelentõsen támogatta az egyesületet. Helyet ajánlott fel a menekült zsidóknak. Jó kapcsolatban volt dr. Cavallier Józseffel, az egyesület fõtitkárával, aki gyakran járt Gyõrben a püspöknek az egyesület dolgairól beszámolni. Rajta keresztül került közvetlen kapcsolatba Angelo Rotta pápai nunciussal is. Kérvényei és tiltakozásai végül némi eredményre vezettek a megkereszteltek kivételezése ügyében. Kivették õket a Zsidó Tanács hatáskörébõl, és létrehozták számukra a Keresztény Zsidó Tanácsot.

A mentés egyik formája a zsidók keresztény hitre térítése, megkeresztelése volt. A püspöki kar felnõtt-keresztelésekrõl szóló elvi álláspontot adott ki. Hat hónapos oktatást írtak elõ, amit Apor püspök lerövidített.

A rendkívüli körülményekre való tekintettel a hittani kurzus elvégzése után 50 -100 személyenként adta a fölmentést és a keresztelési engedélyt a munkaszolgálatos zsidóknak.

Apor püspök tiltakozása, kérelmei, a zsidók érdekében küldött táviratai hiábavalók voltak. Kérvényét, hogy a gyõri barakkokba összezsúfolt zsidók közül a megkeresztelteket lelki gondozásban részesíthesse, a helyi parancsnokság hatszor utasította vissza. Egyik ilyen vitája során a nyilas lágerõrség egyik tagja gúnyosan kérdezte tõle: ,,Mit gondol, püspök úr, ha ön lenne hasonló helyzetben, akadna-e zsidó, aki közbenjárna magáért?'' ,,Tudom, egy sem lenne - válaszolta Apor -, de itt másról van szó!'' Mivel a zsidók elszállítása küszöbön állt, személyesen ment el a német parancsnokságra, de ott is elutasították. Táviratban tiltakozott, de azt a választ kapta, hogy régebbi látogatási engedélyét hatálytalanították. A püspököt pedig egyre többen ostromolták, hogy vegye védelmébe az áldozatokat.

1944. április 6-án gr. Mikes János szombathelyi püspök egy közös pásztorlevél kiadására tett javaslatot. Májusban Serédi prímás egy az auschwitzi táborból kijuttatott följegyzés alapján megdöbbentõ képet kapott a haláltáborok életérõl. Ezután szükségesnek tartotta a tiltakozást, elkészítette a pásztorlevél elsõ fogalmazványát. A többi püspök is értesült az auschwitzi jegyzetrõl, de a legnagyobb erõfeszítést Apor Vilmos tette a zsidók érdekében. Április 12-én, 20-án és 27-én ismét levelet írt Esztergomba, hangsúlyozva a közös tiltakozás szükségességét. Utolsó levelének fõ érve, hogy most már a zsidó származású klerikusok, papok és szerzetesek is veszélybe kerültek. Serédi prímás elsõsorban attól félt, hogy a nyilvános föllépés komoly megtorlást vonhatna maga után. Ezért a hangsúlyt a titkos és bizalmas tárgyalásokra helyezte.

A magyar egyházi vezetõség viszonylag késõn értesült a deportált zsidók sorsáról. Apor Vilmos a bátyja, Gábor és nõvére, Gizella révén tájékozottabb. Kapcsolatot keresnek ez ügyben a pápai nunciussal és Apor Gizella révén Horthy Miklósék körével. A deportált zsidók sorsáról tájékoztatták a Vatikánt. A Szentszék vállalta a határozott tiltakozás és cselekvés útját. Maga XII. Pius szólította föl Horthyt a további deportálások leállítására, és szokatlan keménységgel figyelmeztette, hogy elvesztett háborút követõen senki sem lesz, aki kiáll érdekében. A nuncius, Angelo Rotta már a Sztójay-kormány elsõ zsidóellenes rendszabályai után fölkereste a miniszterelnököt, és ,,követelte a humánus eljárást mindazokkal szemben, akiknek a származásukon kívül nem volt más bûnük, 1944 nyarán pedig határozott akcióba kezdett.''

Apor Vilmos a hozzá fordulók egy részét bújtatta, illetve továbbküldte Angelo Rotta nunciushoz vagy Apor Gizellához, aki a Magyar Vöröskereszt Fõnökasszonya volt. A nuncius 1944-ben ezrével írta alá az oltalomleveleket, melyek a Vatikán hivatalos, diplomáciai védettségét jelentették. A nuncius nemcsak az egyének érdekében emelte föl szavát, hanem a deportálások megkezdésekor, május 15-én tiltakozó jegyzéket küldött a kormányhoz, de nem kapott választ.

Az 1944 õszi püspökkari konferenciát a hercegprímás nem hívta össze, pedig az lehetõséget adott volna az esetleges föllépésre. A püspökök többsége ezt szótlanul tudomásul vette. Apor szeptember 23-án írta a Prímásnak: ,,A püspökkari konferencia elmaradását fájlalom. Az utazási nehézségek a legtöbb ordinárius részérõl áthidalhatók lettek volna. A papságnak elsõsorban a helybenmaradást kellene lelkére kötni. A szerzetesházak helyzete megfontolás tárgyává teendõ. Civil ruhát kell szerezni a nõvérek részére. A Szentatyához kell fordulni támogatásért. A papság kellõ tájékoztatás híján nem tudja hivatását betölteni. A zsidókérdésben kibocsátott közös pásztorlevél felolvasásának a körülmények miatti elhalasztását mégis nagyon sajnálom.''

A püspök szívén viselte a polgári lakosság sorsát is. Már 1943. január 29-én szigorúan bizalmas levélben írja a papsághoz: ,,Az orosz harctéren súlyos csapás érte hadseregünket. Kérem a Tisztelendõ Testvéreket, hogy a megpróbáltatás idején fokozott atyai gondoskodással vegyék pártfogásba a háborús vezetés által közvetlenül sújtott híveket.'' Maga járt elöl: befogadott, elhelyezett, anyagilag segített.

A püspököt sokan keresték meg azok közül, akiknek sikerült megszökniük a deportálási menetekbõl, s tudták, hogy a bújtatás veszélyét nem mindenki vállalja. A püspök minden helyet, lehetõséget megragadott. Találékony és bátor volt. Szoros kapcsolatot tartott fenn a szerzetesházak vezetõivel, így is sikerült sok menekültnek helyet szerezni. A szanyi nyaraló, a püspöki uradalmak munkásai között is sok ember bújt meg. A kórházban is helyezett el betegként menekülteket. A pannonhalmi fõapátságnak a Nemzetközi Vöröskereszt által szentesített helyzetét is kihasználva többször kérte Kelemen Krizosztom fõapátot, különösen gyermekek elhelyezésére. A veszélyben szorosabb kapcsolat alakult ki a Dunántúl püspökei, különösen Mindszenty József veszprémi, Shvoy Lajos székesfehérvári és Apor Vilmos gyõri püspök között.

Mindszenty József memorandumot készített, melyben kérte, hogy ne vessék oda a visszavonulási harcok martalékának a Dunántúlt, a magyar haza utolsó darabját. Apor püspök reális; úgy gondolta, hogy az elvakult nyilas vezetõkre már nem lehet nyomást gyakorolni, mégis minden tiltakozási lehetõséget meg kell ragadni. Kívüle a memorandumhoz csatlakozott még Shvoy Lajos székesfehérvári püspök és Kelemen Krizosztom pannonhalmi fõapát is. A megtorlás hamarosan bekövetkezett: a nyilasok letartóztatták Mindszenty Józsefet, és a sopronkõhidai fegyházba vitték.

Apor Vilmos tudta, hogy kik raboskodnak Sopronkõhidán; ugyanis kicsempészték a névsort, és beszámoltak a bánásmódról. Próbált a foglyok érdekében legalább enyhítést elérni. Közbenjárásának köszönhetõ, hogy Shvoy püspökkel együtt átszállították a foglyokat az Isteni Megváltó Leányai soproni anyaházába.

1945. március 28-án, szerdán délelõtt 10 órára Szálasi nemzetvezetõ megbízásából Apor Vilmost meghívták Kõszegre egyházi értekezletre, melyen Szálasi maga elnököl majd. Az értekezlet tárgya: a magyar nemzet és a római katolikus egyház viszonyának szabályozása és rögzítése. Kelemen Krizosztom bizalmas levélben érdeklõdött Apornál, hogy kapott-e hasonló tartalmú levelet, s tudjuk, hogy a nyilasok ekkor már elhatározták a két, számukra ellenséges fõpap letartóztatását. Március 28-án azonban az oroszok elérték Gyõrt.

Az utolsó napokról szemtanú számol be:

A püspök elõrelátó gondoskodása a legkisebb részletekre is kiterjedt. Gyõr város hosszan tartó ostromával számolt. Élelmiszert tároltatott, gulyáságyúkat állíttatott föl, sõt arra az esetre, ha a város villany nélkül maradna, dinamókat is szereltetett föl az egész Püspökvár és a Káptalandomb alatt szétágazó, még a török idõkbõl való pincékben. Egy Békés megyébõl Gyõrbe menekült orvost fölkért, hogy rendezzen be elsõsegély-helyet. Ez az orvos egyébként tolmácsnak is ajánlkozott, mondván, hogy tud oroszul; de késõbb kiderült, csak szlovákul tudott és úgy sem jól.

A menekültek száma egyre szaporodott, s megteltek az óriási pincék. A menekültek száma 300-400 körül volt. 1945. március 28-án, szerdán megkezdõdtek a harcok Gyõrött. Az elsõ oroszok csak a sötétség beállta után jöttek a Püspökvár pincéjébe, ahol a menekültek százai tarózkodtak. A következõ napok folyamán egyre gyakrabban látogatták a Püspökvárat. Vilmos püspök minden orosz katonát személyesen fogadott a pince bejáratánál, és nagypéntek estig - bár a környezetében levõk kérték, hogy legalább nappal pihenjen egy kicsit - egyáltalán nem aludt, mondván: ,,Ha valami történik ébren kell, hogy legyek''.

Az oroszok magatartása nagyon különbözõ volt. Volt eset, hogy letérdeltek elõtte és megcsókolták gyûrûjét, de elõfordult az is, hogy le akarták azt húzni, vagy megmotozták, fegyvereket keresve.

Március 29-én, nagycsütörtökön délelõtt a németek a Rába túlsó partjáról, közvetlenül a Püspökvárral szemben húzódó állásaikból erõsen lõtték a Püspökvárat, miután elõzõ nap az összes hidat - így a Püspökvár közelében levõ Rába-hidat is - felrobbantották. Ugyanezen a napon, csütörtökön, a Püspökvár több aknatalálatot is kapott. A németek gyújtólövedékkel felgyújtották a Püspökvárral szomszédos székesegyház tornyát és tetejét, valamint az ugyancsak nem messze fekvõ kármelita templom tornyát is. Az égõ templomok látványa a püspököt nagyon lesújtotta.

Nagycsütörtökön a pincében mondta a püspök utolsó miséjét. Az ott jelenlévõk közül senki sem tudta palástolni mély meghatottságát. Hiszen lehetetlen volt nem visszagondolni az õskeresztények idejére és a katakombákban megtartott istentiszteletekre.

Elérkezett a nagypéntek. Az ilyenkor szokásos csonka misét sem tudta megtartani a püspök, de felolvasta Jézus szenvedéstörténetét. Sohasem volt még ilyen megrázó és igaz a vele egybeforrt, hozzá fohászkodó emberek részvétele, szenvedése, mint akkor.

A közvetlen harc véget ért a városban. Katonák járták a várost németet keresve. Több csoport benézett a Püspökvár pincéjébe. A püspök fölismerte a közeledõ veszélyt. Két papját küldte a városházára az orosz parancsnokságra segítségért, de hiába fáradtak. Azt sem érték el, hogy katonai õrséget állítsanak a pince bejárata elé. Az orosz katonák mind sûrûbben, többé-kevésbé hangosan látogatták a Püspökvár pincéjét. A helyzet egyre veszélyesebbnek mutatkozott. Jó tolmács sajnos nem állt rendelkezésre, ezt a feladatot az említett szlovákul is gyengén beszélõ orvos végezte. Mint a többiek, õ is nagyon félt.

A püspök aznap, nagypéntek délután, nyíltan fölszólította a jelenlévõ férfiakat és külön az orvostolmácsot is, hogy legyenek segítségére, ha erélyesen kell föllépnie, hiszen, ahogy õ mondta, ,,egyszer úgyis meg kell halni, jobb tehát, ha az ember ilyenkor áldozza föl az életét''. Szavaiból világosan látni, hogy szándékában volt még az élete árán is megvédeni mindazokat, akiket oltalma alá vett.

Vacsoraosztás ideje volt. Vilmos püspök azt mondta nekem: ,,Ilona, menj segíteni a vacsora kiosztásánál!'' A mosókonyhába mentem, amely konyhává volt átalakítva. Ez a helyiség pár lépcsõvel lejjebb feküdt, mint a nagy, szétágazó pincék elõtere. Ebbõl az elõtérbõl hangos szóváltás hallatszott. A vita oka az volt, hogy az orosz katonák nõket akartak elvinni, hogy krumplit pucoljanak. A püspök valahogy rávette õket, hogy jöjjenek vissza késõbb, és lement a nagy pincébe, ahol idõs hölgyek és férfiak önként vállalkoztak krumplipucolásra, a fiatalabbak eközben elbújtak.

Egy kis idõ múlva az orosz katonák visszajöttek, négyen-öten lehettek és erõsen ittasak voltak. Nem tudni miért, egy fiatal leány elõbújt rejtekhelyérõl, az almáspincébõl. Az oroszok meglátták és utánaszaladtak. A lány azt kiabálta: ,,Vilmos bácsi, Vilmos bácsi: segítség!'' Erre a püspök fölszaladt a nagy pince lépcsõjén az elõtérbe és ,,Hinaus! Hinaus! Ki innen! Ki innen!'' - kiáltással követelte a katonák távozását. A püspök erélyes föllépése egy pillanatra úgy meglepte õket, hogy a kijárat felé húzódtak, majd egyikük visszafordult és géppuskával végigpásztázta a helyiséget. Pálffy Sándor - a püspök unokaöccse, aki akkor 17 éves volt - a nagybátyja elé ugrott és három golyót kapott. A püspököt is három golyó érte, egy a homlokát súrolta, a második a jobb karján reverendája és inge kézelõjét lyukasztotta át, a harmadik - a halálos golyó - a hasüregbe hatolt be.

A püspök az aula igazgatójára és titkárára támaszkodva, még saját lábán ment le a nagy pince boltíves bejáratáig. Ott éppen rávilágított az egyik reflektor. Homlokából folyt a vér. A menekültek közül egy asszony fölkiáltott: ,,Püspök Atyánk, ezt érettünk tette!'' A püspök halkan, de mosolyogva felelte: ,,Szívesen, nagyon szívesen!'', majd összecsuklott. Papjai fölfogták és hordágyra fektették. Az orvos elsõsegélyben részesítette a püspököt, de látta, hogy mûtétre lesz szükség. A kötözésnél a püspök nõvére segédkezett. Ezután a püspököt hordágyon, pokrócokkal letakarva elvitték a kórházba.

Nagy utat kellett megtenni, kb. 7-8 kilométeres kerülõvel. Még mielõtt elindultak volna, egy munkatársa megkérdezte a püspök urat, hogy érzi magát. ,,Köszönöm a jó Istennek, hogy ilyen nagypénteket adott!'' - felelte.

Útközben a püspököt sokszor ki kellett takarni, mert az orosz katonák látni akarták, hogy nem valami nagy kincset rejtegetnek-e. Nem tudták, hogy valóban milyen nagy kincset vittek a hordágyon! Valahányszor ezek a katonák a püspök arcába világítottak, megáldotta õket és egész úton a kórházig a bûnösök megtéréséért imádkozott, így fohászkodott: ,,Istenem, ne tudd be nekik bûnül, mert nem tudják elvakultságukban, mit cselekszenek!''

A kórházba érve Petz és Jung orvostanár urak, akik a püspököt még Gyuláról ismerték, azonnal megoperálták. Míg a Püspökvár a püspök bölcs elõrelátása révén rendelkezett villanyárammal, a kórházban a higiénia legelemibb feltételei sem voltak, és petróleumlámpa mellett operáltak.

A püspök úr ajkáról egyetlen jajszó sem hangzott el, pedig az orvostanárok véleménye szerint a gyomor és belek szétroncsolása egyike a legnagyobb fájdalmaknak, és fájdalomcsillapítóval sem volt enyhíthetõ. Nagypénteken a püspök üres teán kívül semmit sem vett magához és már elõzõ nap, nagycsütörtökön is böjtölt, így volt némi remény, hogy nem áll be komplikáció.

Nagyszombaton a püspök úr állapota kissé javult. Megáldozott. Gyõr város utcáin halottak között botorkálva, Zágon igazgató úrral kimentem a kórházba. Az alagsorban levõ betegszobába nem volt szabad bemenni. Vilmos püspök nõvére, aki öccse sebesülése óta állandóan vele maradt, kiüzent, hogy álljunk az ablak elé, a püspök úr meg akart áldani bennünket. Majd a püspök úr az iránt érdeklõdött, vajon mindenki megmenekült-e a Püspökvárban? Igenlõ válaszunkra csak ennyit szólt: ,,Köszönöm a jó Istennek, hogy elfogadta áldozatomat!''

Húsvétvasárnap már fogyott a remény, elhatalmasodó hashártyagyulladás jelei mutatkoztak. A püspök töredelmesen meggyónt, és fölvette a betegek szentségét. Délután sûrûsödtek fájdalmai, de szelleme tiszta maradt. Dr. Jung orvos, a nõvére, Apor Gizella, Dr. Somogyi Antal plébános és a nõvérek állták körül. Följegyezték utolsó szavait, amelyben a jó pásztor búcsúzott nyájától:

,,Még egyszer üdvözlöm papságomat. Legyenek hûek az Egyházhoz! Hirdessék bátran az evangéliumot! Segítsenek romjaiból fölépíteni szerencsétlen magyar hazánkat! Vezessék vissza az igaz útra szegény félrevezetett népünket!

Fölajánlom összes szenvedéseimet engesztelésül a saját bûneimért, de fölajánlom papjaimért, híveimért, az ország vezetõ embereiért és ellenségeimért. Kérem Istent, ne tulajdonítsa nekik bûnül azt, amit elvakultságukban az Egyház ellen tesznek. Fölajánlom szenvedéseimet az édes magyar hazáért és az egész világért. Szent István, könyörögj a szegény magyarokért!

Istenem, Atyám, a te kezeidbe ajánlom testemet, lelkemet! Jézus, Mária, Szent József legyetek énvelem most és halálom óráján! Jézus Szentséges Szíve, bízom benned!''

Húsvét ünnepének utolsó órái is leperegtek. 1945. április 2-án Gyõr püspöke hazaindult az örökkévalóságba. Halála híre a bombasújtott város sok polgárának személyes megrendülés volt. Halálával az a legenda is elmúlt, hogy a szovjet hadvezetés az egyházi személyeket és intézményeket védelemben vagy kíméletben kívánta részesíteni. A kórház orvosi kara, kedvesnõvérei és személyzete a halott fõpásztort kikísérte a kapuig. Ott papjai átvették a hordágyat, és vitték a Káptalandomb felé.

Egy másik szemtanú szerint:

,,Húsvét keddjén a városháza elsõ emeleti sarokszobájának ablakán a láttamozott igazolványokra várva néztem ki a gyér forgalmú Baross-hídra. Hirtelen tûnt elõ a meghökkentõ menet. Letakart hordágyat hoztak a járdán a kórház felõl. Nyomában levett kalappal, reverendás, piros cingulust viselõ pap. Látásból ismerõs: egyik Tisza-vidéki tanítóképzõ ide menekült igazgatója.

Egyszerre szembe velük az úttesten kozák lovasok tûntek föl. Vezetõjük tüstént fölfigyelt a közeledõkre, és a járdához léptetett. Hirtelen mozdulattal föllibbentette a hordágy takaróját és elõtûnt Apor Vilmos arca.

A kozák megrendült a halállal való váratlan találkozás látványán. Ijedt mozdulattal kapta le és emelte mélyen a kengyel alá a sapkáját.

Apor Vilmos már két napja halott volt. Temetésére várni kellett. Felravatalozására a leégett fedélszékû Székesegyházban nem kerülhetett sor, ezért a Püspökvár gótikus kápolnájában, a Magyarok Nagyasszonya oltára elõtt ravatalozták fel. Hogy majdan jobb idõkben méltó nyugvóhelyét mégiscsak a székesegyház Héderváry-kápolnájában kapja meg, a gondolat már ekkor megszületett, úgyszintén, hogy ideiglenesen a karmeliták közeli templomának kriptájában kell pihennie.''

Dr. Weisz Andor törvényszéki bíró föl is ajánlotta erre a célra a maga számára elõre megváltott sírfülkét. Koporsó híján azonban még várni kellett a temetésre. A temetkezési vállalatok nem mûködtek. A magas, vállas termetû fõpap részére egyébként sem volt található megfelelõ méretû koporsó. Csináltatni kellett, fiatal papok vállalták, hogy asztalost keresnek. Elsõsorban egy újvárosi mester segítségére számíthattak a Rába másik partján, csakhogy a hidakat a menekülõ németek felrobbantották. Végül is nem minden kockázat nélkül csónakon érkezett meg a koporsó.

Néptelen utcán 1945. április 4-én szerdán vonult le a menet a Káptalandombról a kármelitákhoz. A gyász a maga dísztelenségében minden pompánál megrendítõbben hatott. A szertartás egyszerûsége nem kevésbé. Pokorny Miklós apát-kanonok, káptalani helynök temette, tíz-tizenketten lehettek a menetben.

Mindez a maga egyszerûségében méltó volt Apor Vilmos egyszerûségéhez. Azok, akik e reggelen ártó szándékkal a templomba tévedtek, koporsóját megpillantva - bár fegyver volt a kezükben - ijedten távoztak. Sírfülkéje elõtt mindnyájan átéreztük, hogy életében nem a politikus volt a legnagyobb, hanem a pap, a maga letörölhetetlen karakterével. Az a jó pap, aki minden pillanatban híveiért és paptestvéreiért ajánlja föl életét, értük imádkozik, értük mosolyog. Úgy érezzük a szomorúság ellenére, mintha az Úr Jézus arcát látnánk, hangját hallanánk: ,,Mit féltek? Bízzatok, legyõztem a világot!'' Minden dolgán a nagyság pecsétje tündökölt, bármit mondott, bármit tett, az Úr Jézus okossága, bátorsága, irgalma és jósága csillant meg. Éreztük, hogy mindnyájunk életéhez személyesen hozzátartozott. Vértanúnak tartottuk mi már akkor, ott a nyitott sírfülkénél: a segítés, a szeretet vértanújának. Azért a tisztaságért emelte föl a kezét, hallatta bátor szavát, állította oda sudár férfialakját, amelyet átélt, és sugárzott belõle a tiszták és igazak evangéliuma.''

1946 novemberében Papp Kálmán, az utód megyés püspök kinevezte azt a bíróságot, amely hivatva volt, Apor Vilmos volt gyõri püspök boldoggá avatási eljárását hivatalosan megkezdeni.

A vértanú püspök teste továbbra is a kármeliták kriptájában pihent. Már halálakor megszületett a terv, hogy a székesegyház Szent László kápolnája legyen végleges nyughelye. A háborúban elszegényedett papság és hívõk óriási összeget, százhúszezer forintot adtak össze a holttestet õrzõ síremlék költségeinek fedezésére.

Papp Kálmán megyéspüspök a temetésrõl rendelkezett: ,,1948. november 23-án kedden délután 5 órakor és 24-én szerdán délelõtt 10 órakor az egyházmegye összes harangjai negyedórát szóljanak. Örömmel közlöm ennek kapcsán Ft. Papjaimmal és szeretett Híveimmel, hogy Vilmos püspök mûvészi síremléke a székesegyház Szent László kápolnájában elkészült. Hálásan köszönöm mindenkinek segítõ hozzájárulását, s szeretettel hívom meg Ft. Papjaimat és Kedves Híveimet Vilmos Püspöknek folyó hó 24-én szerdán de. 10 órakor kezdõdõ ünnepélyes temetésére.

A temetési szertartás rendje: november 23-án kedden délután 5 órakor püspökünk holttestét ünnepélyes gyászszertartással a Püspökvár Dóczy-kápolnájába hozzuk. A ravatal körül az egyházmegye papsága egész éjjel vigíliát tart. November 24-én szerdán délelõtt 10 órakor átkísérjük a székesegyházba, ahol fõpapi gyászmise és temetési szertartás után a Szent László-kápolnában felállított síremlékbe a feltámadásig nyugalomba helyezzük''.

Sok hívõt, papot, tisztelõt vártak a temetésre, Mindszenty József bíborossal az élén az egész magyar püspöki kar bejelentette részvételi szándékát. November 20-án azonban az Egyházmegyei Hatóság Papp Kálmán püspök aláírásával szûkszavú értesítést küldött szét: ,,Értesítem, hogy b.e. báró Apor Vilmos gyõri püspök úrnak november 23-ra és 24-re tervezett temetése elmarad.''

Az történt ugyanis, hogy november 20-án, szombaton este a belügyminisztérium képviselõi és a politikai rendõrség ezredese, akik magukkal vitték a gyõri fõispánt is, megjelentek a Püspökvárban, és átadták a püspöknek a polgármester határozatát, amelyben megtiltotta az exhumálást. Az átvitelt felfüggesztették és a püspököt kötelezték, hogy a meghívottakat értesítse a temetés elmaradásáról, mert ,,Apor Vilmos tervezett temetése sértené az ország külpolitikai érdekeit.''

Papp Kálmán erõteljes tiltakozása sem vezetett eredményre.

A belügyminisztérium szervei még azon éjjel tudatták a püspökkel és plébánosokkal, hogy a temetés elmarad. ,,Az akkor már teljesen kommunista kézen lévõ belügyi hatóságok - a betiltás miatt felháborodott hívek tüntetõ akciójától való félelmükben - az átvitel, illetve a temetés tervezett napjára rendkívüli rendszabályokat léptettek életbe. Kétszáz fõvel megerõsítették a gyõri rendõrséget és mozgósították a tûzoltóságot. Egész éjjel titkosrendõrök állták körül a kármeliták templomát, és lovasrendõrök járõröztek a belvárosban, nehogy a fekete reakció ellopja a holttestet. A kármeliták temploma és a székesegyház felé vezetõ utakat barikádokkal zárták el. A két templomot összekötõ utcára pedig munkásokat rendeltek ki, hogy törjék föl a kövezetet. A barikádokon kívül rekedt gyõriek részint gúnyos megjegyzésekkel, részint keserû mosollyal nyugtázták az útjavításnak álcázott szándékot.''

Ugyanilyen durva és nevetséges eszközökkel akadályozták meg, hogy a vidék népe részt vehessen az esetleges Apor-tisztelgésen. A rendõrség aznap igazoltatott mindenkit, aki vonaton, autóval, kerékpáron, gyalogosan vagy csónakkal Gyõr felé közeledett. Csak az léphetett a város területére, aki igazolni tudta, hogy ott a munkahelye. A politikai rendõrség még a síremlék fényképének és a halotti emlékképnek a kinyomtatását is megtiltotta.

A tilalom ellenére bensõséges Apor-kultusz alakult ki. Sokan látogatták a sírját, és imádkoztak hozzá még üres szarkofágja elõtt is. Emlékét az emigráció õrizte és vitte tovább: gyûjtötte élete és halála adatait. Megemlékezéseket tartottak Bécsben, Kölnben, Rómában. Publikációk jelentek meg, megemlékeztek halálának évfordulóiról.

A magyar és európai közvélemény nyomására az Apor-temetés ügye ismét elõtérbe került, és elodázhatatlan lett. Az Állami Egyházügyi Hivatal azonban még mindig csak csendes temetést engedélyezett. Így Apor Vilmos második temetése a székesegyházi szarkofágba 1986. május 23-án - néhány idõs kanonok jelenlétében - dísztelenebb és szegényesebb volt, mint az elsõ.

Hosszú várakozás után Apor Vilmos vértanú püspököt II. János Pál pápa 1997. november 9-én a boldogok sorába iktatta.

www.katolikus.hu