Én azt mondom: soha a büdös életben ilyen jó dolga magyar embernek a Kárpát-medencében nem volt, mint most.
Már hallom, ahogy egyesek anyáznak, mások legyintenek. Megvetõen
ledobják az újságot, ajkat lebiggyesztve elkattintanak. Na Rédai, neked
is elment az eszed. Hát hogy lehet ilyen hülyeséget kijelenteni? Hát a
büdös életben ennyire rosszul nem éltünk, mint most. A kommunizmus is
ehhez képest szuper élet volt. Munka nincs, a fizetés kicsi. Alig tudunk
napról napra megélni. S aztán a magyarságról ne is beszéljünk. Ennyire
még soha el nem nyomták a magyarságot, mint most. Napról napra egyre
kevesebben vagyunk. Veszélyben a nyelvünk, a kultúránk. Még néhány
évtized, s kiveszünk ezekrõl a tájakról.
De mégis: soha a büdös életben ilyen jó dolga magyar embernek a
Kárpát-medencében nem volt, mint most. S hogy megússzam az esetleges
közmegvetést, most gyorsan azt is hozzáteszem: mondta elõadó körútjának
egyik állomásán Böjte Csaba ferences szerzetes, Csaba atya.
Így már más, nem? Akkor ez egy olyan papi beszéd, el is lehet könyvelni gyorsan, és berakni a sarokba, majd folytatni a siránkozást.
Akkor én azt mondom: álljunk meg egy pillanatra, és gondolkodjunk el.
Elõadásában Böjte Csaba is erre sarkallta hallgatóságát. Mert vannak
olyan kérdések, ami hit dolga: akár ez a kijelentés is lehetne ilyen. Õ
maga egész pontosan így fogalmazott: határozottan hiszem, hogy ilyen jó
dolgunk nem volt. De utána rögtön tényeket sorakoztatott fel.
Mert például: senkit nem öltek meg a hitéért, világnézetéért,
identitásáért az elmúlt 20–22 évben a Kárpát-medencében. Mikor volt még
olyan húsz évünk itt, amikor ennyire bátran vállalhattuk értékeinket,
hitünket, nemzeti identitásunkat? Másik példa: sokat szoktuk szidni
mostanában az egészségügyet. Csaba atyának erre jópofa története volt.
Kovásznán egy egyszerû székely postásemberrel ismerkedett meg, aki a
következõt mondta: õ legyen akármennyire székely, de benne román szív
dobog. „Vártam, lássuk, ebbõl mi is lesz" – mesélte mosolyogva Böjte
Csaba. Majd kiderült: az egyszerû székely postásember mondandóját szó
szerint kell érteni: Bukarestben szívátültetésen esett át, s attól
kezdve mellkasában egy román ember szíve dobog. „Szidjuk az
egészségügyet, szidjuk, de azért sokkal jobb, mint húsz évvel ezelõtt,
nem igaz? Vagy nézzük az oktatást: mikor volt ennyi fõiskola, a fiatalok
elõtt ennyi tárt kapu? Soha. Kájoni János el kellett menjen a
Kárpát-medence másik végébe, Szombathelyre tanulni, mert itt nem volt
semmi. Vagy a közbiztonság kérdése. Bethlen Gábor, Erdély nagy fejedelme
írta le, hogy bár békeszeretõ ember volt, mégis negyven csatában több
mint 5000 ember vérét ontotta. S most képzeljük el, mi lett volna, ha
egy kicsit vérmesebb lett volna" – nevettette meg a hallgatóságot Böjte
Csaba. A szerzetes, akinek alkalma volt alapítványa nevében a fejedelem
szülõházát megvásárolni, elmesélte: ahogy az épület kéményét
kibontották, felfedezték, hogy bizony Erdély akkori egyik leggazdagabb
családjának konyhájában nyílt tûzzel, üstben fõztek, mint a pásztorok.
„Manapság ha valaki így kéne éljen, sírva fakadna. Bizony ma jobban
élünk, mint ötszáz évvel ezelõtt Erdély legnagyobb fejedelme" –
fogalmazott Csaba atya.
Vannak hitbéli, s vannak ténykérdések. Hitbéli kérdés az, hogy
elhiggyük: ahhoz, hogy boldog, teljes életet éljünk, nincs szükségünk
pénzhegyekre s kacsalábon forgó palotákra. De az már ténykérdés, hogy
jelenlegi élethelyzetünk nem jogosít fel arra, hogy annyit nyafogjunk, s
annyit siránkozzunk, mint amennyit ezen rossz szokásunkat manapság
gyakoroljuk. Csaba atya gondolatmenetét utólagos engedelmével
továbbgondolva: csak a hit nem tömi meg a gyomrunkat, nem oltja
szomjunkat, és nem óv meg a hidegtõl. De határozottan hiszem én is azt,
hogy az optimizmussal, jókedvvel, szeretettel és jóindulattal
felvértezett emberek a legnagyobb hegyeket is képesek elmozdítani.