Böjte Csaba könyvsorozatának befejezõ része az elsõ háromhoz
hasonlóan olvasmányos, érthetõ, és elgondolkodtató. Egy pohár friss víz
mindannyiunknak.
Mióta
ember az ember, nem lehet lebeszélni arról a szándékáról, hogy
megértse, milyen erõk mozgatják életét, és hogyan léphetne kapcsolatba
ezekkel. Sokféle tartós és kevésbé tartós válasz és megoldás született,
de minden kétséget kizárólag a kereszténység az egyik olyan út, amely
évezredek óta tartja magát, és bárki rá is léphet, hogy találkozzon
Istennel.
Böjte Csaba mostani könyve, a Párbeszéd a végtelennel is a bennünket
keresõ Isten felé kalauzolja az olvasót. Az író korábbi könyveihez
hasonlóan most is egyszerûen, mindenki számára érthetõ módon beszél
arról, hogyan léphetünk kapcsolatba Istennel, hogyan lehetséges az, hogy
beszélgessünk vele.
A szerzõ a tõle megszokott stílusban válaszol Karikó Éva kérdéseire,
egyfajta interjúról van tehát szó. Böjte Csaba nem csak a már említett
érthetõségérõl népszerû, hanem mert egy sokak által avíttnak tartott
dologról tud lelkesítõ, friss módon beszélni. A tematikusan szerkesztett
könyvben gondolatait szépirodalmi mûvek szegélyezik, elsõsorban a
klasszikus magyar irodalom legnagyobbjai (József Attila, Ady Endre, vagy
éppen Wass Albert).
Hogy
kinek ajánljuk a Párbeszéd a végtelennel címû könyvet? Akinek szüksége
van arra, hogy ha csak párpercet is, de idõt szánjon a lelkére.
Kezdetnek elég egy írás, amelyet nénány perc alatt elolvasható, majd
jöhet a munka java, a gondolkodás. Mert ezek a mondatok, nem csak
valakirõl szólnak, bennünket szólítanak meg benne, és nekünk kell
válaszolni a felmerülõ kérdésekre. A könyv szavaiban sokszor találunk
vigasztalást, bátorítást, de bizony néha önvizsgálatra is hívnak az
olvasottak. Nem csak levegõbe pufogtatott életbölcsességekrõl van szó,
amelyet kis bonbonként lenyelhetünk, esetleg túl sokat elfogyasztva
elcsapjuk a hasunkat, és többet nem is akarjuk látni. Böjte Csaba
komolyan veszi, amirõl ír, és nem csak a szépérzékünket szeretné
megsimogatni, hanem az értelmünknek és a lelkünknek egyszerre lámpát
gyújtogatni.
A könyv tehát a bátraknak íródott, akik az izgalmas regények
elolvasása után készek a saját történetükbe is beleolvasni. A könyv
szerint ez pedig úgy lehetséges, ha gondolkodni és beszélgetni kezdenek
róla Istennel. Ehhez pedig bátorság kell. A másik oldalon viszont a
Végtelen nyílik meg, amelyet Böjte nem mint befogadhatatlan nagyságot
mutat be, hanem mint a mi végességünkre adott gyógyírt.
Az „utazást” tehát mindenkinek ajánljuk, attól függetlenül, hogy
érdekli-e a téma, vagy még nem. Elõbb-utóbb valószínûleg érdekelni
fogja, és Böjte Csaba könyvei jó esszenciáját adják annak, hogy mit
jelent kapcsolatba lépni Istennel, beszélgetni vele, formálódni ebben a
Végtelenben nap mint nap.
Kovács Anna Dóra
