A tömegtájékoztatás világnapja - május 13

Kedves Testvéreim!

A 2012-es tömegtájékoztatási világnap közeledtével szeretnék megosztani veletek néhány gondolatot az emberi kommunikáció folyamatának egy olyan vetületével kapcsolatban, amelyet – annak ellenére, hogy nagyon fontos – néha elfelejtünk, és ma különösképpen szükségesnek tûnik felidézni. A csend és a szó közötti kapcsolatról van szó: a kommunikáció két elemérõl, melyeknek egyensúlyban kell lenniük, egymást követniük kell és kiegészíteniük ahhoz, hogy hiteles párbeszéd alakuljon ki és az emberek valóban közel kerüljenek egymáshoz. Amikor a csend és a szó kölcsönösen kizárják egymást, a kommunikáció megromlik: vagy azért, mert megszédíti az embert, vagy, mert éppen ellenkezõleg, fagyos légkört teremt. Amikor viszont egymást kiegészítik, a kommunikáció értéket és jelentõséget nyer.

A csend a kommunikáció szerves része, e nélkül nem léteznek tartalomban gazdag szavak. A csendben jobban meghalljuk és jobban megismerjük önmagunkat, megszületik és elmélyül a gondolat, világosabban megértjük, mit is szeretnénk mondani, vagy mit várunk a másiktól és eldöntjük, hogyan fejezzük ki magunkat. Hallgatásunk lehetõvé teszi a másik személynek, hogy beszéljen, hogy kifejezze önmagát, nekünk pedig azt, hogy ne ragadjunk le saját gondolatainknál és szavainknál a másikkal való véleménycsere híján. Így lehetõség nyílik egymás meghallgatására és teljesebb emberi kapcsolatok születhetnek. A csendben érhetõk tetten például az egymást szeretõ emberek közötti kommunikáció leghitelesebb mozzanatai: a gesztus, az arckifejezés, a test, mind olyan jelzés, amely kifejezi a személyt. A csendben beszél az öröm, az aggodalom, a szenvedés. Ezek éppen a csendben találnak különösen intenzív kifejezõdési formát. A csendbõl tehát még igényesebb kommunikáció ered, amelyben szerepet játszik az érzékenység és az a meghallgatásra való képesség, amely gyakran megmutatja az egymás közötti kapcsolat mélységét és természetét. Ott, ahol bõséges a mondanivaló és az információ, a csend elengedhetetlenné válik ahhoz, hogy meg tudjuk különböztetni azt, ami fontos, attól, ami fölösleges vagy mellékes. Ha mélyen elgondolkodunk, az segít felismernünk, hogy van kapcsolat azok között az események között, amelyeknek elsõ látásra nincs közük egymáshoz; segít értékelni és elemezni az átadott üzenetet. Ez pedig lehetõvé teszi, hogy megfontolt és tárgyszerû véleményeket osszunk meg egymással, megalapozva ezzel egy hiteles, közös tudást. Ezért szükséges, hogy megfelelõ környezetet, egyfajta „ökoszisztémát” hozzunk létre, amely egyensúlyt tud teremteni csend és szó, képek és hangok között.

A kommunikáció jelenlegi dinamikájának nagy részét a kérdések határozzák meg, amelyekre választ keresünk. A keresõ programok és a közösségi hálók a kommunikáció kiindulópontjai sok ember számára, akik tanácsot, ötletet, információt, választ keresnek. Napjainkban az internet egyre inkább a kérdések és válaszok színterévé válik; sõt korunk emberét gyakran olyan kérdésekre adott válaszok bombázzák, amelyeket õ maga sosem tett fel, és olyan szükségletekre vonatkoznak, amelyeket õ nem érzékel. A csend nagyban elõsegíti a szükséges megkülönböztetést a sok-sok inger és válasz között, amiket kapunk, hogy felismerjük és középpontba tudjuk helyezni a valóban fontos kérdéseket. A kommunikáció összetett és sokszínû világában mindenesetre sokak figyelme irányul az emberi lét legalapvetõbb kérdéseire: ki vagyok? mit tudhatok? mit kell tennem? miben reménykedhetek? Fontos befogadnunk azokat az embereket, akik felteszik ezeket a kérdéseket, lehetõséget adni mély párbeszéd folytatására, amelyben ott vannak a szavak, a megvitatás, de a meghívás is az elgondolkodásra és a csöndre, amely olykor többet mondhat egy elsietett válasznál, és lehetõvé teszi annak, akiben felmerül a kérdés, hogy a lehetõ legmélyebben magába nézzen és elinduljon a válaszadásnak azon az útján, amelyet Isten az ember szívébe írt.

Ez a szüntelen kérdésáradat alapjában az embernek a nyugtalan igazságkeresését fejezi ki, kicsi vagy nagy igazságokét, amelyek értelmet és reményt adnak létének. Az ember nem elégedhet meg szkeptikus vélemények és élettapasztalatok egyszerû és toleráns megosztásával: mindannyian keressük az igazságot, bennünk van ez a mély vágy. Még inkább korunkban, amelyben „amikor az emberek információkat cserélnek, máris önmagukat osztják meg másokkal, világképüket, reményeiket, ideáljaikat”. (Üzenet a tömegtájékoztatás világnapjára, 2011).

Érdeklõdéssel kell figyelembe vennünk azokat a különbözõ honlapokat, alkalmazásokat és közösségi hálókat, amelyek segíthetik korunk emberét, hogy elgondolkodjon, valódi kérdéseket tegyen fel, de abban is, hogy teret adjon életében a csöndnek, alkalmat találjon az imádságra, az elmélkedésre, Isten igéjének megosztására. A rövid, lényegre törõ üzenetekben, amelyek gyakran nem hosszabbak egy bibliai versnél, mély gondolatokat lehet kifejezni, ha az ember nem hanyagolja el belsõ életének gondozását. Nem meglepõ, hogy a különbözõ vallási hagyományokban a magány és a csend kiváltságos teret jelentenek, mert segítik az embereket megtalálni önmagukat és azt az Igazságot, amely mindennek értelmet ad. A bibliai kinyilatkoztatás Istene szavak nélkül is beszél: „Ahogy Krisztus keresztje megmutatja, Isten a csöndjén keresztül is beszél. Isten csöndje, az Atya és Mindenható távolságának megtapasztalása döntõ szakasz Isten Fiának, a megtestesült Igének földi útjában. (…) Isten csöndje folytatása a korábban kimondott szavainak. Ezekben a sötét pillanatokban Õ a csendjének misztériumán keresztül szól” (Verbum Domini apostoli buzdítás, 2010. szeptember 30., 21). A kereszt csendjében Isten szeretetének meggyõzõ ereje beszél, azé a szereteté, amely elmegy a legteljesebb odaadásig.  Krisztus halála után csend borul a földre, és nagyszombaton, amikor „a király alszik, és az emberré lett Isten felkelti mindazokat, akik századok óta alszanak” (vö. nagyszombati olvasmányos imaóra), ismét felhangzik Isten hangja, mely telve van szeretettel az emberiség iránt.

Ha Isten a csendben is szól az emberhez, az ember is felfedezi a csendben rejlõ lehetõséget, hogy beszéljen Istennel és Istenrõl. „Szükségünk van arra a csendre, amely szemlélõdéssé válik, amely bevezet minket Isten csendjébe, és így eljuthatunk arra a pontra, ahol megszületik a Szó, az Ige, a megváltó Ige” (Homília, Szentmise a Nemzetközi Teológiai Bizottság tagjaival, 2006. október 6.). Amikor Isten nagyságáról beszélünk, nyelvezetünket sosem találjuk elég megfelelõnek, így tér nyílik a csendes szemlélõdésre. Ebbõl a szemlélõdésbõl születik meg teljes belsõ erejével a misszióra való sürgetõ hívás és annak feltétlen szükségessége, hogy elmondjuk, „amit láttunk és hallottunk” azért, hogy mindenki közösségben legyen Istennel (vö. 1 Jn 1,3). A csendes szemlélõdés belemerít minket a Szeretet forrásába, amely a felebarátunk felé vezet minket, hogy átérezzük fájdalmát, elvigyük neki Krisztus fényét, az életrõl szóló üzenetét, szeretetének teljes odaadottságát, mely üdvözít.

A csendes szemlélõdésben aztán még erõteljesebben emelkedik ki az az örök Ige, amely által a világ teremtetett, és megértjük azt az üdvözítõ tervet, amelyet Isten szavakon és tetteken keresztül valósít meg az emberiség egész történelme során. Ahogy a II. Vatikáni Zsinat emlékeztet, az Isteni „kinyilatkoztatás rendje egymással bensõleg összefüggõ tettekbõl és szavakból áll: Isten üdvtörténeti tettei kinyilvánítják és megerõsítik a tanítást és a szavakkal jelzett valóságokat; a szavak pedig hirdetik a tetteket, és megvilágítják a bennük rejlõ misztériumot” (Dei Verbum, 2). És ez az üdvözítõ terv a Názáreti Jézus személyében éri el csúcspontját, aki az egész kinyilatkoztatás teljessége és közvetítõje. Õ megismertette velünk az Atya Isten valódi arcát, és keresztjével és feltámadásával átvezetett minket a bûn és a halál szolgaságából Isten gyermekeinek szabadságára. Az az alapvetõ kérdés, hogy mi az emberi élet értelme, Krisztus misztériumában olyan választ talál, amely békét tud adni a nyugtalan emberi szívnek. Ebbõl a misztériumból születik meg az Egyház missziója, és ez a misztérium ösztönzi a keresztényeket, hogy a remény és az üdvösség hirdetõi legyenek, és tanúságot tegyenek arról a szeretetrõl, amely elõmozdítja az emberi méltóságot, építi az igazságosságot és a békét.

Szó és csend. A kommunikációra nevelni magunkat azt jelenti, hogy nem csak beszélni tanulunk meg, hanem hallgatni, szemlélõdni is, és ez különösképpen fontos azoknak, akik evangelizálnak: a csend és a szó is alapvetõ és szerves része az Egyház kommunikációs tevékenységének annak érdekében, hogy megújultan hirdesse Krisztust a kortárs világban. Az Egyháznak a tömegtájékoztatási eszközökön keresztül végzett egész evangelizációs tevékenységét Máriára bízom, akinek csöndje „meghallgatja és kivirágoztatja az Igét” (Imádság a fiatalok loretói találkozójára, 2007. szeptember 1-2.).

XVI. Benedek pápa