Az
új IV. Béla jelzõ csak egy volt a Klebelsberg Kunó személyére nézve
kevésbé hízelgõ jelzõk közül, amelyeket rá aggattak korabeli kritikusai.
Volt õ nyugatot „majmoló”, az állástalan diplomások számarányát
szándékosan növelõ képviselõ, idegen származása miatt nemzetietlen
miniszter is. De õ volt az is, aki megszervezte a mintegy ötezer
népiskola építését, kiépítette a tanyai iskolák hálózatát, megreformálta
a polgári iskolát és leány-középiskolát, lerakta a szegedi egyetem
alapjait, létrehozta a Testnevelési Fõiskolát, megépíttette a debreceni,
pécsi, szegedi egyetemeket, Tihanyban Biológiai Kutatóintézetet
nyitott, a tudósképzés korszerûsítése érdekében felállította a bécsi,
berlini és római kultúrcentrumokban mûködõ Collegium Hungaricumokat.
Május 9-én, Klebelsberg halálának 80. évfordulója elõtt a Károli Gáspár
Református Egyetem Bölcsészettudományi Kara konferenciával tisztelgett.
Klebelsberg: hosszú tervezés, lassú megtérülés
L. Simon László, az Országgyûlés Kulturális és Sajtóbizottság, s a
Nemzeti Kulturális Alap elnöke bevezetõ elõadásában kiemelte, hogy
Klebelsberg Kunonak nagyon idõszerû a tevékenysége.
A 20. század elején élt, nagy formátumú kultúrpolitikus szeme elõtt két,
egymással szorosan összefüggõ dolog lebegett: a hosszú tervezés és
lassú megtérülés. Klebelsberg úgy gondolta, hogy a rövid távú
kultúrpolitika kudarcra van ítélve, azt inkább egyfajta „hosszútávú
váltónak” fogta fel. A másik szempont a területre fordítandó megfelelõ
forrás biztosítása.
Ezzel szemben a rendszerváltás óta eltelt két évtized alatt a lassú
megtérülésnek nyoma sincs, ráadásul romlott a magyar kultúra
költségvetési háttere. Magyarország ebbõl a szempontból azonban nem lóg
ki a sorból, hiszen Közép-Európa több országában is 30–50 százalékos
forráskivonással járt a kulturális területet illetõen a válság.
Klebelsberg fontosnak tartotta a biztonságot és a kiszámíthatóságot,
valamint az intézményi függetlenség állami garantálását. A politikának
ezért muszáj önmagát korlátoznia.
Átalakulóban van a közgyûjteményi rendszer. A jogszabályi környezet ma
nem olyan, hogy a közgyûjtemények segíteni tudjanak magukon, és ezen egy
új múzeumi törvényben változtatni kell.
„Klebelsberg tisztában volt vele, hogy a demokratikus intézményrendszer
mûködõképessége kerül veszélybe a kimûvelt emberfõk számának
csökkenésével” – fogalmazott L. Simon László.
Romsics Ignác, az egri Eszterházy Fõiskola egyetemi tanára
elõadásában Klebelsbergrõl elmondta, hogy az államférfivá emelkedett
miniszter lovas generálisok, huszártisztek családjának sarja; maga is a
bécsújhelyi hadapródiskolában kezdte meg tanulmányait, majd ezután
fordult a jog, az államigazgatás felé. A világháborús összeomlást,
illetve Trianont követõen a katona Horthy Miklós, a politikus államférfi
gróf Bethlen István mellett a szakpolitikus gróf Klebelsberg Kuno
alkotta – másokkal együtt – az országot újjászervezõ kormányzati
csapatot.
Klebelsberg Kuno és Bethlen István két, eltérõ családi környezetbõl
származó, különbözõ oktatásban részesülõ politikus elõször 1919-ben
került közel egymáshoz.
Bethlen és Klebelsberg a konzervatív Nemzeti Egység Pártját együtt
alakítják meg, s szoros politikai szövetségesek lesznek. Bethlen
összesen négyszer alakított kormányt, s az összes minisztere közül
Klebelsberggel dolgozott a legtöbb ideig, aki majdnem tíz évig állt a
kulturális tárca élén. Klebelsberg fenntartások nélkül támogatta Bethlen
konszolidációs politikáját, a kormányfõ pedig minden tekintetben
magáévá tette a kultuszminiszter kultúrpolitikáját.
A belsõ restrikció és az 1924-ben felvett népszövetségi kölcsönnek
köszönhetõen a költségvetés 1925-re helyreállt, ennélfogva a fél
évtizeden át tartó fellendülés több fejlesztésre adott lehetõséget. A
korszakban 300 ezer új lakóház épült, a 100 ezer lakosra jutó orvosok
száma megkétszerezõdött.
A kultúrpolitikában 1925-ig csak szervezeti reformokra került sor,
késõbb Klebelsberg átfogó programot hirdetett. Fontos lépés volt a
tudományos ösztöndíjak elindítása, a külföldi magyar intézetek
hálózatának kiépítése. A középiskolai reform keretében a gimnáziumokat
humán és reál részre bontották, aminek egyik elõnye az volt, hogy a
létezõ mindhárom típusból lehetett egyetemre jelentkezni.
Hóman Bálint 1934-ben vezette be az egységes középiskolát.
A polgári iskolák száma elõbb 253-ról 353-ra, majd 400-ra nõtt, s 3500
tantermet építettek. A kultusztárca részesedése az állami költségvetés
9–10 százalékára kúszott fel, ennek fele a népiskolákra ment el.
Intézkedéseiért sokan támadták Bethlent, mondván Klebelsberg a „nyugatot
majmolja”, növeli az állástalan diplomások számát, ráadásul „mûködése
híján van minden nemzeti vonásnak”, de a szociáldemokraták például még
több forrást akartak bevonni, míg a nemzetvédõk a hadügyre fordították
volna a kultúrára elkülönített pénzeket.
Tõkéczki László, az ELTE tanszékvezetõje elmondta, hogy
Klebelsberg több nagy elmétõl, így Tisza István körétõl és Korniss
Gyulától is sokat tanult. Átfogó programját kultúrtopográfiai alapon
alakította ki, amelyben benne foglaltatott a határon túli magyarság is,
célja pedig az volt, hogy Magyarország kulturális versenyképessége
növekedjen (kultúrfölény elmélet).
Klebelsberg sajátjává tette – mai szóhasználattal élve – az emberi
tõkébe való befektetés gondolatát. Úgy vélekedett, hogy a nevelést
erõsíteni kell az oktatáshoz képest a nemzeti egység és a belsõ
társadalmi feszültségek enyhítése szempontjából, az ismeretközlést pedig
az értékelvûségbe kell beágyazni. S mivel a kultúrpolitikus azt látta,
hogy az állam maga mechanikus, az embereket csakis az egyház tudja a
„lelküknél” megfogni, ezért azzal mindig együtt kell mûködni.
Kornissra utalva a hierarchia fenntartása mellett érvelt, s hogy elõször
az elit mûveltségét kell megújítani, hogy abból politikai stabilitás
legyen.
A kultúrdiplomáciában hasznos fegyvert látott, aminek révén meg lehet
gyõzni a nyugati hatalmakat abban, hogy a revízió igazságtalan volt.
Tõkéczky László elõadásában rámutatott: elengedhetetlen, hogy a
mindenkori kormányzás befektessen az „emberi tõkébe”, hiszen csak ezzel
teremthet szilárd bázist a nemzet átfogó felemelkedéséhez, hiszen, amint
Klebelsberg mondta: „az országot nem a kard fogja megvédeni, hanem
mindenekelõtt a tudás, az erkölcs és a mûveltség”.
Az idegen nevû gróf
Ujváry Gábor a székesfehérvári Kodolányi János Fõiskola tanára Klebelsberg és a kulturális külpolitika címmel tartotta meg elõadását.
A kultúrpolitika a szakpolitikák egyik legfiatalabb ága, hiszen
Magyarországon csak 1848–49-ben, majd a kiegyezés után beszélhetünk
róla. A kulturális külpolitika még ennél is fiatalabb, maga a fogalom
éppen száz esztendõs. Ennek egyik elõzménye a peregrináció –
vándordiákok külföldi egyetemekre járása –, a másik pedig a külföldön
megalakult magyar intézmények voltak: az elsõ az 1579-ben született
Pápai Német–Magyar kollégium, a második pedig az 1623–24-es bécsi
Pázmáneum.
A trianoni békediktátummal létrejött szuverenitás egyik pozitívuma a
kulturális külpolitika megteremtése volt. Klebelsberg programja a
külpolitikában a klasszikus diplomáciánál nagyobb mozgásszabadságot
biztosító kulturális külpolitika szerepének növelése volt. A kulturális
külpolitika céljai pedig a külföldi magyar intézetek, tanszékek és
lektorátusok hálózatának kialakítása–bõvítése, állami ösztöndíjak
beindítása stb. A kulturális külpolitika segítségével a revíziót
lehetõleg békés eszközökkel kívánta elérni. A kultúrdiplomácia feladata a
következõ volt: a magyarságot minden vonatkozásban ismertté tenni,
jóvátenni a múlt mulasztásait, a nemzetek versenyében minél elõbbre
vinni Magyarországot, a revízió ügyét elõmozdítani.
Makkai Béla – Károli Gáspár Egyetem – Klebelsberg Kuno
nemzetpolitikai koncepciójáról szólva kiemelte, hogy az „idegen nevû
gróf” a szüntelen sértések következtében neveltetése során céltudatosan
készült a nemzet szolgálatára. Egy interjúban arra a kérdésre, hogy mit
tehet az ember, ha Klebelsbergnek hívják, azt válaszolta: még többet
dolgozni. Klebelsberg a dualizmus idején foglalkozott az általános
szavazati jog megadásának lehetõségével, a társadalmi stabilitást
leginkább veszélyeztetõ szociális problémákkal, illetve a még nem létezõ
„nemzeti politikával”.
A politikus helytelenítette a nemzetiségek erõszakos asszimilációjának
gyakorlatát. Az ezt ellensúlyozó eszközök egyfelõl a demográfia kedvezõ
alakítása, másrészt az „amerikás magyarok” visszavándorlási többlete
volt, valamint a megfelelõ telepítéspolitika gazdasági és kulturális
eszközökkel. Klebelsberg a legnagyobb veszélyt az Alföld és Székelyföld
szétszakításában látta. Mint azt Makkai Béla hangsúlyozta, Klebelsberg
célja a magyarok erõsítése volt, nem pedig a nemzetiségek gyengítése.
Ezért nem csak szavakkal harcolt, 1904-1910 között õ volt a
Horvát-Szlavónia magyar szórványtelepülései s a folyami hajósok és
gyermekeik nemzeti, társadalmi és mûvelõdési gondozására, gazdasági
támogatására Széchenyi Béla gr. kezdeményezésére alakított JULIÁN
Egyesület vezetõje.
Kovács Dávid – Károli Gáspár Református Egyetem, Budapest – a
Napkelet címû irodalmi újság köré csoportosult reformkonzervatív csoport
– Tormay Cecil, Szekfû Gyula stb. – nemzetkoncepcióját mutatta be. A
csoport nemzetkoncepcióját reformkori ihletettség jellemezte, és náluk
Kossuth és Rákóczi háttérbe szorult, Széchenyi vált hivatkozási ponttá,
Szent Istvánnal pedig a nyugati orientációt hirdették. Felismerték, hogy
közelíteni kell egymáshoz a középosztályt és a paraszti rétegeket,
mivel a két osztály vészesen elidegenedett egymástól – Klebelsberg a
parasztok kapcsán egyenesen „lelki kivonulásról” beszélt.
Az egyik megoldás a különbözõ leszakadt társadalmi rétegek vagyoni
megerõsítése volt. Ennek elsõdleges eszköze a földbirtokreform, illetve a
népoktatás, természetesen a megfelelõ nemzeti neveléssel.
A reformkonzervatívok úgy vélekedtek, hogy a hazafias érzést nagyobb tömegekben kell megerõsíteni.
Klebelsberg Kuno továbbment, a magyarság megerõsítését az ésszerû földbirtok-politikával kapcsolta össze.
Kérdés, hogy a nemzetkoncepció mennyire vált a Bethlen-féle
konszolidáció részévé? Kovács Dávid szerint a vagyoni helyzet „abnormis”
jellege megmaradt, de több kritikus a neonacionalista irányvonallal sem
értett egyet.
Klebelsberg szerint a nacionalizmus a népek önfenntartási ösztöne, amely
mindig máshogy alakul, más tartalommal telítõdik. A Habsburgok elleni
harc ezt eltorzította, ezért két új feladat várt megvalósításra Trianon
után: egy megfelelõ szociálpolitika és a nemzetnevelõ feladat, a
nacionalizmus negatív karakterei nélkül.
