„Kiszellõztettem a testemet-lelkemet, fel vagyok frissülve, s
üzenetet hoztam” – fogalmazott Balázs József, aki most tér haza a
tizenkilencedik gyalogos zarándoklatról, Csíksomlyóról. A vezetõnek
ilyen nagy serege még sohasem volt, 160 ember állt be utána a sorba.
„Csak csodálkozom, hogy megnõtt az igény, s milyen sok a fiatal. Amikor
én kezdtem búcsúra gyalog járni, ezeknek hasonfele még meg sem volt
születve. S milyen fegyelmezett csapat volt idén… alig kellett
megszólaljak” – értékeli a társaságot Balázs József, azt is megemlítve,
hogy csak azért lett kisebb a hazatartó serege, mert a Mária utasok,
illetve pár személy visszafelé már más irányt választott, de a többség
kitartott. Az idei somlyói búcsún szerzett élmények összegzésekor
kiderül, több üzenetet is rábízott István pap seregére.
Az alfalvi zászlónak Mária elõtt a helye
„Megérkezünk péntek délután a kegytemplomba. Fél hétkor, optimális
idõben, mert hétkor kezdõdik a mise, a hívek már imádkoznak. Ezzel
minden évben nagy sikerünk van – magyarázza a történteket Balázs József.
– Úgy szokott lenni, hogy Alfalu az elsõ keresztalja, mi érkezünk
leghamarabb. Szépek az alfalvi zászlók, el kell ismerni, s szép az is,
ahogy a csendben imádkozó hívek közé becsengetünk a templomba, s õk
egytõl egyig felállnak fogadásunkra. Elõremegyünk, s úgy volt a szokás,
hogy ilyenkor félkörbe felfejlõdünk az oltár elõtt, zászlót hajtunk
Mária elõtt, letérdelünk. Egy régi könyvbõl gyönyörû szép szöveget
szoktam felolvasni, s a templom népe megkönnyezi. Ekkor felállunk,
elénekeljük a magyar és székely himnuszt, mindenki velünk énekel, és
együtt sírunk, majd kivonulunk keresztestõl a templomból. Ez így volt
megható. Idén dísztelenek, idegenek lettünk, a hívek azt sem tudták, kik
vagyunk, mert zászlóinkat be sem engedték a templomba. Le kellett
rakjuk, még én is, a kicsi keresztemet. Így döntött a szervezõ
bizottság, s aki az ajtóhoz volt téve rendezõ, vele nem volt, amiért
vitatkozzunk, bár szóltunk neki, hogy ez nekünk rosszul esik. Úgy
döntöttünk, ahol lehet, mindenhol szólunk: ne ránk legyenek tekintettel,
mi ma vagyunk, s holnap nem. De az alfalvi keresztet hoztuk ötven
kilométert újra, 450 éve jár be ebbe a templomba, ki tilthatja meg, hogy
Mária elé járuljunk vele? A buzgóságnak is meg kell legyen a hátára. Ez
nem a zarándokok érdekében hozott döntés, nem szabad végletekbe esni,
mert ahogy az egyik zarándoktársam mondta, ha így folytatódik,
eljuthatunk oda, hogy már a zarándokokat sem engedik be, csak a
templomajtóból köszönthetjük Máriát. Az alfalvi keresztet oda be kell
engedni, akárki szervezze is a búcsút, mert ha Alfalu nem volna,
pünkösdi búcsú sem lenne.”
Egy a szellem
A seregvezetõ, míg gyalogol, mindig kérdésekre keresi a választ. A
zarándoklat, a somlyói prédikáció mindig átad neki valamit, ami lehet
válasz, lehet, hogy rávilágítás egy lehetõségre. Idén olyan üzenetet
kapott, amit közösségével is feltétlenül meg szeretne osztani: „Mikor
Somlyó felé gyalogoltam az úton, lévén, hogy egyéb dolgom nem volt,
gondolkodtam, hogy is van ez a több párt, ami most kialakult, mennyire
jó, miért kellett nekünk, hibás-e miatta valaki, hiányzik-e egy falun
belül ez a pártoskodás? Azon töprengtem, odahaza, falustársaimmal hogy
lehetne elintézni, hogy ha már van, hát legyen párt, de az ne osszon meg
minket, ne menjen az emberi kapcsolatok rovására, mert ha letelik a
választás, szemmagasságba kellene tovább beszélgessünk egymással. Az
ünnepi prédikációból aztán megtanultam: nincs baj azzal, hogy sok párt
van, ha jól fogod fel. Kitûnõ prédikáció volt, kristálytiszta, semmi
kivetnivaló nem volt benne, olyan, mint egy vers. A nemzethez szólt,
mindenkihez, mégis megcélozva csoportokat, s a gondolatait, aki meg
kellett értse, megérthette: élni kell, nem szabad megadnod magadat, mert
a kitartás és összetartás az ellenséget megtöri. Többek közt a szónok
elmondta, hogy Jézus elküldte a Szentlelket az apostoloknak. Mindenkinek
egyet-egyet. Ugyanazt a Szentlelket küldte el kivétel nélkül a
legbuzgóbb Simonnak, az ingatag Péternek, a kételkedõ Tamásnak…, s bár
különbözõ temperamentumúak voltak, mégis egyek lettek, egy Szentlélek
tartotta õket össze. Õseink a Szentlelket úgy hívták, hogy Szent
Szellem, s ha egy szellem tart össze minket, akkor teljesen mindegy,
hogy hány pártra vagyunk szakadva. A cél, a lényeg: ne az, hogy
hatalomra jussak, hanem hogy a nemzetemet érvényre juttassam. A
hatalomszerzés ehhez csak eszköz lehet, a közös célt, a nép érdekét
pedig újra meg kell keresni. Nem lehet cél, hogy a pártom gyõzzön, azt
kell akarni, hogy a népem gyõzzön. Mert egy a szellem."
Új emberként hazatérni
Nem Szent Istvántól számítjuk a magyar kereszténységet – ebben hisz
Balázs József, ahol csak lehet, hangoztatva, a turulmadárral bizonyítva:
a magyar sosem volt pogány. A katolikus vallás szimbólumrendszerétõl
nem kívánja elhatárolni a korábbról származó hagyományokat, úgy
gondolva, Szent István korától nem új világ kezdõdött, csupán ráépült a
meglévõ és jól bevált hitre. Ha ilyen hagyományok kerülnek eléje,
szívesen beszél róluk: „Idén, Hajnalváráskor a nap nem jött fel, de
egyéb igen: új tudást kaptam. Pár társammal felmentünk a
Salvator-kápolnához. Már sokszor elgondolkodtam, miért kell átbújni ott
az oltár körül négykézláb. Gondoltam, az embernek, ha sok a bûne, meg
kell alázkodnia. A vallásom megkívánja, hogy vessem le magamról minden
gõgömet, s négykézláb, mint egy megalázott valaki, bújjak keresztül.
Odakerült mellém egy ember, s õ mondta el: az õseink, ha egy gyermek
megbetegedett, s nem tudták gyógyítani a füvekkel, eljátszották vele az
újraszületés szertartását. Kiadták az ablakon, vagy valamilyen nyíláson
keresztül tették, sõt voltak olyan helyek, ahol egy öreg fának a törzsét
úgy vájták ki, hogy abban ovális rész legyen, akár a szülõcsatorna.
Ezen dugták keresztül, sokszor még új nevet is adtak neki, hogy a rossz
szellemek tévesszék szem elõl. Amikor te eljössz Csíksomlyóra, hogy a
megromlott, beteg lelkedet gyógyítsd, az csak úgy sikerülhet, ha
újjászületsz, ha a szülõcsatornán át új emberként jössz ki. Négykézlábra
ereszkedtem én is, átbújtam.”
Jövõre ezren kell jönnünk
„Csak töprengek, hogy is értékeljem, ami történt. Máriának igen nagy a
szeretete. Én elmentem hozzá azért, hogy a bûneimért bocsánatot
nyerjek, s nem csak hogy megbocsát, hanem még ki is tünteti az embert.
Sztár lett belõlem Csíksomlyón. Fotósok, tévések vettek körül. Persze,
ez nem nekem szól, csak én lettem a fókusza, ez Alfalunak szól” –
fogalmaz emberünk, akinek meggyõzõdése, Alfalut többre tartják, mint
ahogy ezt az alfalviak gondolnák. „Keresik Alfalut, s mi vagyunk azok, a
gyalogos zarándokok, akik Alfalut jelentjük a búcsún, mert a nagy
kereszt sehol sincs, én magam is alig találtam meg. Nem képviseljük
Alfalut méltó módon. Nem kritikus szemmel nézem, inkább sajnálattal
mondom. Az alfalviak nem vették észre eléggé, hogy a csíksomlyói búcsú
kicsit az alfalviak búcsúja is. Nem érzik, pedig az egész világ szemében
így van ez, alfalviak nélkül nem született volna meg a pünkösdi búcsú” –
mondja, és tervét is megosztja. – „Arra készülök, hogy legközelebb,
amikor az egyháztanács összegyûl, felvilágosítsam arról, micsoda adu van
a kezünkben. Alfalu község felnõtt lakossága ezt kell tudatosítsa.
Jövõben 800 éves lesz az alfalvi templom, kerek évforduló. Ha akkor
Alfalu nem tud talpra állni, az egy nagy szegénységi bizonyítvány lesz. A
talpra állás nekem azt jelenti, hogy el kellene vinni Csíksomlyóra
legalább ezer embert, de úgy, hogy ha lehet, fele székely ruhában
legyen. Ezen kell dolgozzunk egy esztendeig, ünnepeket kell
felhasználjunk, iskolában nem engedhetõ meg, hogy fehér-feketébe
ünnepeljenek, csak székely ruhában, hogy vegyék észre: kell a székely
ruha mind a gyermeknek, mind a felnõttnek. Filmeket fogok vetíteni
magunkról, amikor sokan székely ruhába mentünk a búcsúra. Mondanunk kell
sokszor, hogy igya be, s méltóképpen tudjuk jövõben Alfalut képviselni.
Nem vagyok én hazahagyott, én csak azon a jogon tudok megszólalni, hogy
ott járok 19 éve, és látom azt, mennyire keresik Alfalut. Úgy, ahogy a
média belõlem sztárt csinált érdemtelenül, Alfaluból még nagyobbat
csinálna érdem szerint, ha odaállunk a helyünkre.”
Balázs Katalin
