A
klasszikus parasztház tornáca a ház elõtt vonul végig. Újabb keletû az a
tornác, amely a ház útra nézõ oldalán is keretezi a házat, tehát két
oldalról. Ez utóbbi esetben nemcsak a rövidebb, de a hosszabb talpfákat
is kiengedik egy-egy oldalon. A házak felépítése és beosztása igen
egyszerû, rendszerint két szobás. Ebbõl egyiket két egyenlõtlen részre
osztva képezik az éléskamrát. A két szoba egymás végébe helyezkedik,
mindkettõ a tornácról nyíló bejárattal, de lehet a két szoba között is
átjáró.
A falakat, a közfalakat is, kb. 90 cm magasságig rakták vízszintesen
egymásra, ez után tették be az ablaksasokat, és hagytak helyet az
ablaknyílásnak. Az ablak és ajtónyílás felsõ fele ugyanabban a
magasságban található. Az ablaknyílások fölé még három vagy négy rend
fát fektettek. Az épület hátsó falára, ahová nem kerülnek ablakok, egy
rend fával többet tesznek, számítva az esetleges összenyomódásra.
Amikor a falak megfelelõ magasságot értek el, azt mondták, hogy készen
van az épület „dereka" . Erre rakták fel a gerendákat, amelyeket
kiengedtek (kieresztettek) a talpfákhoz hasonlóan a tornác fölé. Erre
került rá a „szélkoszorú". A padlás alapjául szolgáló gerendákat bevésik
a falakba, majd lepadolják 24-es (24 mm-es) deszkával. A már lepadolt
padlást még egy rend deszkával födhették úgy, hogy a deszkák közét
felülrõl újabb deszka fedje. Erre azt mondták, hogy „bélést" tettek rá. A
padlást utóbb „letapasztották" , sárral „síkitották" egyrészt azért,
hogy felülrõl jól szigeteljen, másrészt mert a gabonát ott szárították
õszidõben. A sárral való tapasztást minden esztendõben megismételték.
A régi parasztházaknál a gerendák bekerültek a plafon alá. A padlástartó gerendákat egymástól 1,5 m-re vésték be.
A szélkoszorúba vésik be a szarvazatot, vagy tetõzetet tartó szarufákat.
A szarufákat elõre kiszámított magasságba, fordított „V" alakban vésték
be a gerendákba, máskor „kármiát" csináltak (faragtak) a szarufáknak,
felsõ részükön pedig „macskafákkal" erõsítették össze, a gerendákkal
párhuzamosan. A szarvazat gerendáit kiengedték a tornác elé, illetve a
ház hátsó fala mögé, így védték esõtõl-hótól a tornácot és a ház falait.
Ezt csepegõnek nevezték.
A tetõ formája változó, az építtetõ vagy az építkezést lebonyolító
mester ízlésétõól függött.A legrégiesebb tetõtípus a „viharmentes bütü" ,
de ismernek még „géberes bütüt", egyenes vagy „igyenes bütüt" . Létezik
„kazettás bütü" amelyet kopjafás díszítéssel láttak el, és amelyet
„díszített kazettás bütünek" neveznek.
A Felcsíki házakat egészen e század közepéig zsindellyel födték. A
zsindelytetõt úgy rakták a szarvazatra, hogy a füstnek egy „búbon"
(dudoron) kelljen eltávozni.
A tetõteret a lehetõ legjobban szigetelték egyrészt azért, hogy
õszidoben, mikor a gabonát szárították, a madarak ne juthassanak a
padlásra, másrészt pedig azért, mert télen itt füstölték (tartósították)
a szalonnát, kolbászt és más „disznóságokat".
A lakóházak beosztása igen egyszerû volt. A szobák ajtói a tornácra
nyíltak, a tornác feljárók száma pedig általában megegyezett az
ajtókéval. A „tornáckerítést" lécezték de leggyakrabban faragott
deszkákkal rakták be. Díszítésük megegyezett a ház elõtti galambbúgos
kapuéval, ha volt ilyen.
A házaknak általában két ablakuk volt: minden szobának egy-egy. Ezek a
tornácra nyíltak. Újabb keletû az a szokás, hogy az út felõl is, az
udvar hátsó része irányába is ablakot vágnak. A század elejéig a
parasztházakat csak belülrõl lécezték és tapasztották sárral. Kívülrõl
csak nagyon ritkán, akkor is csak az ajtó- és ablaknyílások körül,
szigetelés céljából. A múltszázadi házak esetében lécezést nem
fedezhetünk fel, hanem a sarat a fákba vert bükkfaszegekre tapasztották.
A manapság fellelhetõ tornácos házakat többféleképpen osztályozhatjuk.
Ha a tornácot vesszük alapul akkor megkülönböztetünk olyan házakat
amelyeket csak az udvar felõl kísér tornác (ezek száma 1996-ban 311) ,
vagy olyanokat, amelyeket az udvar és az út felõl övez tornác (1996-ban
28 ilyen házat találtunk Csíkszentdomokoson). Nem jellemzõ az, hogy a
házat három oldalról kísérje tornác.
A tornác teljesen végigvonulhat a ház elõtt, de századunk '50-es éveitõl
nagy divat, hogy a tornácot mintegy elzárja (általában a hátsó udvar
felõl) egy harmadik szoba. Ekképpen jelent meg újításként egy tágasabb
harmadik szoba, ahol állandóan laktak, fõztek (itt található a kamra
is), és így a szobák rendeltetése is megváltozott. Azelõtt volt egy
lakószoba és egy „tisztaszoba" („elsõ szoba"),azóta van konyha és kamra,
hálószoba, tisztaszoba.
Ez már egy újítási forma, de a házak újítása többféleképpen történhetett.
Általánosan szokás volt az, hogy a tornác helyébe egy szobát, néha egy
elõszobát is építettek úgy, hogy a talpfát kieresztették a tornác elé a
kívánt távolságra, megépítették az alapot (fundamentumot) ennek a
toldott résznek és már emelték is a falakat. A derékrészt ha felhúzták
itt is szélkoszorút emeltek, a szarvazatot pedig hozzákapcsolták a régi
ház szarvazatához. Az egészet egybefödték és toldásnak („tódásnak")
nevezték.
Egy másik terjeszkedési lehetõség az, amikor a régi házhoz hátrafelé, a
csûr irányába történik a toldás. Így az udvar egyik oldalát (majdnem a
csûrig) épületsor szegélyezi.
A toldás nem minden esetben a jómód következménye. Nagyon sokan nem rendelkezvén belsõségekkel ahová építsenek, toldottak.
Csíkszentdomokoson a legkisebb fiú az „ösben" (ösben=szüloi házban)
marad lakni, a szülõkkel egy udvaron. Ezért látni nagyon sok udvaron
akár három vagy négy generációt is együtt élni. A nagyobb fiúknak
leggyakrabban új telekre építenek.
A tornác elõtt foglalt helyet egy kis kerítéssel körülhatárolva a 3-4
négyzetméter területû virágos kert. Nagyon egyszerû virágokat, általában
évelõ növények virágait ültették ide, amelyek nem igényesek, ápolást
nem igényeltek. Ezek közül a legkedveltebb és legjellemzõbb a
gyöngyvirág volt. (Megszárítva a gyöngyvirág nagyon jó tüdõgyulladás
gyógyítására.)
A galambbúgos kapu és a szerény ház együttesét mintegy kiegészíti a
rendezett belsõ, elsõ- és hátsóudvarával, valamint veteményes kertjével.
Az egész „mûvet" mintegy kiteljesíti a csûr és istálló, ami falunkban
egy egységet képez, kimagaslik a többi épületek közül és öreg
adatközlõim egybehangzó véleménye szerint láttatni engedte a valamikori
gazdák „módosságát".
A veteményes kertbe zöldségféléket ültetett a háziasszony, hogy bármely
pillanatban elõvarázsolhassa azokat szükség esetén. Ugyanitt találhattuk
a „föd végin" a sarjús helyet (kertet) ahonnan a gazda „friss zöldet"
vághatott a disznóknak, vagy a nyáridõre itthon tartott bárányoknak. A
hátsó udvaron mintegy a ház meghosszabbításaként rendszerint a következõ
helyiségek foglaltak helyet: a sütõház (kemence – manapság már külön
építik,távolabb, a háztól), a fásszín, a színalja a kocsiszínnel és a
pajták (tyúk-,disznó-,kutya-, ...). Ezeket a helyiségeket lehetõleg egy
fedél alá építették a könnyebbség miatt.
A hátsó udvaron volt a kutya, majorság helye, de ide engedték ki egy kis
szabad mozgásra a csikót, lovat, teheneket. A bárányok, juhok akla
külön építmény volt, és gyakorta a csûr szomszédságában létezett,
nyáridõben inkább üresen állott (lakóik a nyájjal a havasokban voltak).
A csûr nagy fontossággal bírt. Építésére nagy figyelmet és sokkal több
anyagot áldoztak mint a ház esetében. Minthogy vidékünkön az állattartás
a megélhetés egyik fõ forrása volt, így érthetõ miért e nagyrabecsülés
eme épületek iránt. Méretei és formája gazdájának anyagi jólétérõl tesz
tanubizonyságot. Az istálló és csûr együttese több egységre tagolta az
épületet: „hiú" (az istálló fölötti rész), „odor" (az istállóval
átellenben található rész), „rakó" (Csíkszenttamáson „léca", a szekér
bejárására alkalmas rész fölött). Ezek rendeltetése is különbözött.
A csûr építési módja nagyban hasonlított a házéhoz, csakhogy itt nem
szenteltek figyelmet a fák egymáshoz illesztésére, leginkább gombolyag
gerezdbe, vagy kapocsgerezdbe illesztették. Míg a ház esetében a fák
között csak legtöbb 1,5 cm közt hagytak, a csûrnél ez a távolság
lényegesen nagyobb lehetett annál is inkább, hogy az itt tárolt szénának
szellõznie kellett. Az istálló építésénél viszont a fákat szorosan
rakták, hogy minél jobban szigeteljenek, sõt utólag ezt is mint a házat,
sárral tapasztották. Egy általános Csíkszentdomokosi csûr 10 – 12 m
hosszú és 7 m széles, de a nagyobb gazdák kettõs istállót építtettek.
Ebben az esetben az istálló 8 métert foglalt a csûr 16 m összhosszából,
szélessége ugyanúgy 7 m volt.
Ha a belsõség elég nagy volt, akkor a csûr mögött is sarjús kert található.
Gyûjtötték:
Boros Csilla, Sándor Ágnes és
Sándor Csaba
Feldolgozta:
Sándor Ágnes és
Sándor Csaba, 1998
ordogborda.hu
