A (MÛ)GYÛJTÕ VALLOMÁSA
Már gyermekkoromban is érdeklõdtem a múlt iránt. Vidéken, ahol
nyaranta a szünidõt töltöttem, a régi – 20–30 évvel korábbi – idõk
emlékeit, használati eszközeit keresgéltem. Késõbb már javítgattam is,
és érdekeltek a használatukról szóló történetek, elbeszélések. Az
akkoriban ébredt múlt iránti kíváncsiság a mai napig is tart.
Évtizedek óta mindig volt egy-két terület – írógépek, ásványok –, ami
érdekelt, azokat gyûjtöttem, tanultam, de aztán jöttek az újabb
kedvtelések, mint az optika, vagy az ötvenes évek sajátos tárgyi
kultúrája és nem utolsósorban a viseletek.
A magam számára is megdöbbentõ, hogy harminc éve a gyûjtõszenvedély
töretlen. Sokszor fordult elõ, hogy bár kecsegtetõ volt a hír egy-egy
különleges darab létezésérõl, 7–800 kilométert utazva, a helyszínre
érkezve bizony kiderült: tévedés volt. Ennek ellenére soha nem éreztem,
hogy fölöslegesek lettek volna ezek az utazások. Azok az emberi
történetek, amelyekkel volt szerencsém megismerkedni, olyan élményekkel
ajándékoztak meg, amelyek életem valódi értékei.
Klasszikus sorsú szegény városi család voltunk. Az 50-es években az
üdülés számomra az volt, hogy a szüleim elvittek Bánhorvátiba a
rokonokhoz. Ott ismerkedhettem meg egy olyan életformával, amit a
városban soha nem tapasztalhattam volna meg.
Egy olyan környezetbe kerültem, ahol tiszta, rendezett volt minden.
Látszott, hogy szervezett az élet hajnaltól késõ estig. Az eszközök és a
munkafolyamatok is ésszerûek, az élet mindennapjai évszázados,
kipróbált, tökéletesre csiszolt hagyományok alapján mûködtek.
Számomra ez meghatározó és életre szóló élmény volt. Azt gondolom, ott
fertõzõdhettem meg a közelmúlt magyar kultúrájával és a népi hagyományok
iránti érdeklõdéssel.
Évekkel késõbb, tanulmányaim befejeztével a felidézett emlékek
hatására elkezdtem tudatosan keresgélni a múlt emlékeit, az ódon
darabokat. Elsõ gyûjtéseim a családi, rokoni hagyatékokból kerültek ki,
késõbb egészen nagy távolságokra is elmentem egy-egy vágyott tárgyért.
Szinte észrevétlenül sodródtam a népviseletek gyûjtésébe, eleinte csak
messzirõl csodáltam õket, mert ahol a tárgyaimat gyûjtöttem, vagy ahol
az életem zajlott, már nem volt aktív népviseleti terület. A rokonok,
ismerõsök meséi és a régi fényképek nagyon hatottak és felkeltették
kíváncsiságomat.
Gyûjtögetni kezdtem. Eleinte egy-egy darabot, de így elég vontatottan
haladtam. Az elmúlt 30 év alatt elõször a közvetlen földrajzi
környezetem viseleteivel foglalkoztam, de amikor ennek több-kevesebb
sikerrel a végére jártam – egy véletlenszerû „elhamarkodott” döntés
eredményeként – a Kárpát-medence viseletei következtek. Akkor még nem
tudtam, hogy milyen messzire vetem a sulykot… Mert e döntés miatt – most
már tudom – életem végéig gyûjthetek, de akkor sem járok a végére...
Jelenleg több mint 5000 db leltározott tétel van a gyûjteményemben,
ezek viseletdarabok és sík textíliák. A kiállításon 173 ember méretû
babára helyezett komplett, és további 176 fejdísz és lábbeli nélküli
viselet kerül bemutatásra.
Útjaim során igazán érdekes, olykor életre szóló, megható élmény volt
a viseletek megszerzése. Most már tudom, sokáig tévúton jártam, amikor
egyes viseletrészeket gyûjtöttem. Tettem ezt azzal a szándékkal, hogy
egyszer ezek a darabok is összetalálkoznak majd az ahhoz a viselethez
tartozó kiegészítõkkel.
Sajnos hiú remény volt, hogy egy 1930-as évekbõl való matyó litya valaha
is találkozik egy hozzá viselési élethelyzetbõl származó, méretben és
korban is hozzá illõ szoknyával. Megtanultam, hogy a népviseletben nem
csak a nagy népviseleti egységek különböznek egymástól, hanem egy falun
belül a társadalmi rang is meghatározza a ruhák milyenségét.
Különböznek a viseletek az éves aktualitások, az egyházi ünnepek, a
családi események, az ünnepi, hétköznapi, az egyén kora és családi
állapota szerint, és mindez folyamatosan tovább változik (bonyolódik) az
évek múltával a viseletre ható külsõ hatások eredményeként. Hat a
szomszéd falu, a betelepülõ idegenek, az ipar által felkínált új
anyagok, új technikák, csakúgy mint a város a polgári életvitelével,
viseleteivel.
Megfigyelhetõ, hogy elkezdték az úri viseletet részben, vagy teljes
egészében másolni, elhagyni a „parasztost”, szegényest, azokat az
anyagokat, melyeket korábban maguk állítottak elõ. Az idõ teltével már
csak a „bóti”, a vásári került elõtérbe, ezt kellett a viseletbe
beemelni, így a csillogó, a színes, a drága, a megvásárolható vált
divatossá.
Sokféleképpen lehet régi tárgyakat gyûjteni, erre nincs kitalált
séma. A népviselet esetében elmondhatom, hogy nagyon intim dolog.
Általában korszakok, generációk hagyományait õrzik azok az emberek, akik
ezeket idáig megóvták. Ritkaságnak számít, ha valaki értékre lel és azt
egyszerûen csak megvásárolja. Szerencsésnek mondhatom magam, mert sokan
szimpatizáltak az ötletemmel, és szinte egymásnak adtak kézrõl kézre.
A késõbbi eredmény szempontjából ez egy mással nem helyettesíthetõ dolog
volt, mert mindent megtudtam a viseletrõl, amit csak lehetett. Sok
esetben felvették, hogy látható legyen az eredeti viselési állapot, vagy
fényképeket adtak, elmondták ki, hogyan és mikor viselte. Ezeket a
pillanatokat semmivel sem lehet pótolni, nem vehetõ meg pénzen.
Meghatottan érzi az ember, hogy azért válnak meg emberek féltve õrzött
„kincseiktõl”, mert jó helyen tudhatják és méltóképpen kerülnek
megõrzésre.
Sokszor hallottam a következõ mondatot: „Én már úgyis öreg vagyok, a
gyerekeim, unokáim föl nem vennék, ezért nálam csak tönkremennének.
Magánál legalább akkor is meglesz, amikor mi már régen elmentünk.” Ez
nemcsak öröm, hanem felelõsség is.
A gyûjtéssel való foglalatosság feltételezi, megköveteli, hogy a
gyûjtõ tanulja a szóhasználatot, amely szinte egy szótár. Egy olyan
szókincsrõl van szó, amely mindig csak az adott helyen, az adott
darabra, magyar vagy nemzetiségi viseletre vonatkozik. Öröm volt
megtanulni az olyan szépen csengõ szavakat, mint kecele, rezes fõkötõ,
litya, surc, dulandlé fátyol és még végtelenül lehetne sorolni a
feledésbe merült megnevezéseket.
Azt mondhatjuk, hogy elmúlt a huszonnegyedik óra is. Az 1960-as
évekig hordott népviseletek összegyûjtésére ma már semmi remény. A
meglévõket ezért is nagy szeretettel, gondoskodással kell õrizni, és
közkincsként bemutatni. Érvényes ez a ritkaságnak számító hazai
nemzetiségi és határon túli magyar népviseletekre is.
A mai Magyarország területérõl származó eredeti viseletek nagy része
odaveszett az idõk során, de az erdélyi szász öltözetek minden darabja
is kincs. Ugyanilyen ritkaság a torockói viselet. Az 1900-as évek
elejérõl származó – kevesebb, mint 10 eredeti – teljes öltözetet alig
nyolcszáz ember õrzi Torockón és Torockószentgyörgyön.
Ezen darabok gyûjtése során a viselet eredeti, elsõ gazdájával
történt személyes találkozás jelentette a legnagyobb élményt számomra.
Az 1920–30-as évek viseleteit illetõen ezek nagyon ritka pillanatok.
Leírhatatlan annak a torockószentgyörgyi asszonynak a kötõdése ruhájához, amely már az édesanyjának is menyasszonyi ruhája volt.
Torockó – egy románok által körbelakott vidék –, ahová 150–200 éve
vashoz értõ németek költöztek. A történelem furcsa fintoraként a környék
legmagyarabb magyarjai lettek. Ezek a „gyütt-ment” emberek – az európai
hírû vasfeldolgozási kultúrájuk mellett – az országhatárokon túl is
ismert magyar viseletekben jártak.
Itt él az a néni, aki 80 évesen sok és erõs kávét iszik (titokban), erõs dohányos és méhészkedésbõl próbál megélni.
A következõ történet róla szól: Sok üzenetváltás és jó szándékú
közbenjárás, szervezés után fogadott. Megmutattam neki a kiállítási
elõkészületeink fotóit, beszélgettünk a terveinkrõl. Fényképeket vett
elõ, mesélt, és közben megenyhült a viseleteket illetõen is. Nem
zárkózott el attól, hogy a gyûjteménybe adjon egy máshol fel nem lelhetõ
ünneplõ viseletet. Ahogy illik, a viseletek ládában voltak egy
évszázadon át. Mikor az ágyon összerendezte a darabokat azt mondta, „na,
most ezek olyan helyre kerülnek, ahol jó sors vár rájuk”.
Hosszú a történet, mert az idõ is hosszú volt, míg idáig eljutottunk.
Sokáig tétovázott, de végül elõvette azt az 1910-bõl származó viseletet,
ami az övé (elõtte az édesanyjáé) volt, amirõl már senki nem tudott.
Ezek a viseletek sokáig együtt voltak a ládafiában, ezután is maradjanak
együtt, igaz, néhány száz kilométerrel arrébb...
Mindent aprólékosan elmesélt, mit és hogyan használtak, a hímeket hová
tették, a kendõt hogy kötötték, hogy helyezték az övbe a selyemkendõt, a
fejükön mi hogyan állt. Olyan szeretettel beszélt a ruháról, a hozzá
tartozó emlékekrõl, hogy már azon gondolkoztam, miként lehetne – sértés
nélkül – visszavonni a kérésem, de õ egy határozott igennel lezárta a
„ügyet”.
Megható pillanat volt számomra, amikor a néni könnyezve mondta el,
hogy a menyasszonyi ruhájától még nem tudott elbúcsúzni, így azt még nem
adhatja nekem. Ígéretet tett, hogy amikor méltóképp el tudja engedni,
akkor azt megüzeni. A következõ nyáron a viselet Miskolcra került. Õ
boldogan adta, én pedig szavamat adtam, hogy kiállítjuk… (6. sz.)
Azt gondolom, ilyen élményt nem mindenki élhet át. Ez és a hasonló
esetek adtak erõt a gyûjtés és a kiállítás létrehozása során elõforduló
nehéz helyzetekben.
Eszéken, ahonnan egyetlen viselet származik, elmondták, hogy a háború
alatt csempészték át Magyarországra, nehogy megtalálják a „más
nemzetiséghez tartozók”. Ez jobb esetben csak a ruha, de még az is
lehet, hogy a tulajdonosa „végzetét” okozhatta volna. Ez a (244. sz.)
viselet egy idõs asszonyé volt, aki tíz évig õriztette Magyarországon,
mert nem merte hazavinni. Gondolhatjuk, hogy ilyen körülmények között
hány darab viselet maradhatott meg.
Kéménd a „kurtaszoknyás hatfalu” egyike Dél-Szlovákia területén.
Közvetítõ segítõk láncán keresztül tudomást szereztek a gyûjteményrõl.
Meghívtak, hogy õk is szeretnék, ha a népviseletük ott lenne a
Kárpát-medence viseletei között. Amikor elmentem, a ruhák úgy voltak
összekészítve (mosva, vasalva), ahogy fel kell helyezni a bábura.
Szakkifejezések, fényképek, leírás arról, hogy mit, hogyan viseltek, és
hogy hol található a kéméndi szakirodalma a viseletnek.
Ezután az ajándékozó – egy nyugdíjas tanítónõ – vezetésével egy kis
csapat a falu polgármesterével együtt eljött, és megnézték, hogy
sikerült-e hitelesen bemutatni a viseletet. Mint mondták, „a szomszédok
mellett nehogy szégyent valljanak”. Megigazgatták, amit szükségesnek
találtak, és elégedetten mentek haza. Azzal az ígérettel keltek útra,
hogy nyáron egy nagy busszal jön az egész település, mert látni akarják,
hogy – egy ilyen számukra megtisztelõ helyen – itt van tõlük egy
kislány (138. sz.), egy menyasszony (126. sz.), egy asszony (129. sz.)
és egy férfi (136. sz.) teljes viselete.
Azt a felvidéki, az erdélyi és a magyarországi vidéki gyûjtés során
sokszor tapasztaltam, hogy a nehéz sorsuk ellenére milyen mások ezek az
emberek. Érzelemben gazdagok, olyan életerõ és magasztos üzenet van a
lelkükben, amit mi, „korszerû városiak” már nem nagyon értünk, nem
tudunk hová tenni, és ezért ügyetlenül és zavartan – nem ritkán
értetlenül – fogadjuk.
Elgondolkodtató, hogy ezek az emberek odáig szegényedtek, hogy meg
kell válniuk a mama meg a nagymama viseleteitõl. Egyszerûen ki kell
tenni a piacra, mert az a kérdés, hogy enni, vagy a ruhát õrizni. Mégis
megható módon gondoskodnak arról, hogy a kultúrájuk, érzésviláguk,
lelkük egy kis darabját átadják az utókornak.
Ismerve ezeket az emberi történeteket, még ma is különleges, ha a
viseletek közé lépek. Szorongás és megmagyarázhatatlan felemelõ érzés.
Tulajdonképpen nem is igazán tudom felfogni, hogy mi is ez valójában:
látom, hogy van fa, meg vas, meg textil, meg baba, meg lámpák, de az
egész olyan hatással van rám, amit nem lehet megmagyarázni. Úgy
gondolom, hogy be kell engedni ezt a hatást az embernek a lelkébe.
Szerintem talán csak a templomban lehet ezt (vagy ilyet) érezni.
Kedves Látogató!
Lépjen be és hagyja, hogy átjárja az érzés, amit megpróbáltam átadni a
viseletek múltját, megszerzésének kalandos és felemelõ pillanatait
illetõen. Ezzel a katalógussal kedveskedni szeretnénk mindazoknak, akik
érdeklõdõek, nyitottak és kíváncsiak múltunk egy értékes darabjára.
Fogadják szeretettel és engedjenek meg a végére egy rövid vallomást:
magamra mért feladatomban az utat alázattal végigjártam, amit
létrehoztam, szándékom szerint „nemes”. A „jel”, amit hagyhatok, itt-ott
dadog. Mégis most, hogy a látvány létrejött, boldog vagyok.
Barna György
