Itt állok a szovátai gyermekvédelmi központunk előtt, nagy a sürgés-forgás, hisz 9 lakrészben közel 80 gyermek lakik, lüktet, gomolyog, önfeledten, boldogan a késő őszi napsütésben. Csilingelő kacagással szöknek a nyakamba, rengeteg puszit, simogatást, jó szót kapok. Csak most indult a „Szent József” tiszteletére szentelt ház, de a gyermekek mintha időtlen időktől együtt lennének, csacsognak, kacagnak, játszanak, mind a kis bárányok a tavaszi napfényben.
Szívem csordultig van örömmel, békével, reménnyel és lassan eltölt egy végtelen hála. Annyira szeretném ha mindazokat, kik e ház születéséhez hozzájárultak, megajándékozhatnám ezzel a tiszta, csendes örömmel, büszkeséggel, mely most a szívemet eltölti. Igen, büszke is vagyok mert nemzetem, nagy családom, a magyar nép összefogott és Isten nevében megajándékozta ezeket a sokat nélkülöző kicsinyeket, szép, meleg otthonnal, egy vidám gyermekkorral.
Jó látni ezt a házat. 2002 tavaszán a Magyar Püspökkari Konferencia felhívást intézett a magyarországi gyermekekhez nagyböjtben, hogy osszák meg a kenyerüket, uzsonnájukat az éhező, erdélyi árvákkal. Mindenkit meglepett a gyermekek, fiatalok nagylelkűsége, 14.000.000 Forint gyűlt össze. Elindult a vonat. A szovátai plébános úr jött a gondolattal, hogy Szovátán is létesítsünk egy otthont. Én úgy éreztem, hogy ha a magyarországi gyermekek ajándékából, egy új otthon születik, akkor ezzel valamilyen módon emléket tudok állítani a felnövekvő új magyar generáció szolidaritásának, összetartozásának.
Egy kedves magyarországi házaspár Mártonffy Miklós és kedves felesége Jankovics Vera vállalták, hogy Isten nevében megálmodják, megtervezik az otthont a gyermekeknek. Egy marosvásárhelyi építészmérnök, Márton Judit önként felkeresett és azt mondta, hogy ha rábízom az épületet, tiszta ingyen levezeti az építkezést. Hosszú lenne felsorolni azok nevét akik ingyen, Isten nevében mellénk álltak, hogy segítsenek megszületni az együvé tartozás otthonát, a szovátai gyermekvédelmi házat.
Újból és újból elakadt a Kelet Európai hínáros bürokráciában az alapítványunk hajója. Ilyenkor, mikor úgy éreztük, hogy a felmerülő nehézségek meghaladják erőnket, meghívtuk Dalma asszonyt. Ő szelíden jött, mosolygott, beszélt a hatóságokkal, mindenkit megdicsért, és jóságos jelenlétében minden egyszerűbbé, megoldhatóbbá vállt. Ő anyai szeretetével mindannyiunkat felemelt a nacionalista félelmek fölé, arra a szintre, hol mindannyian testvérek vagyunk, hol magától érthető természetességgel oldódnak meg a kérdések.
Istennek hála a Magyar Püspökkari Konferencia és különösképpen annak alelnöke, Dr. Pápai Lajos győri megyéspüspök, folyamatosan segített. Az építkezés alatt, minden évben megrendezték a Győri Szeretetnapokat, ahol a püspök úr a maga szelíd jóságával az egész egyházmegyéjét megmozgatta a jó cél érdekében. Így mindig volt pénz a kasszában építőanyagra, felszerelésre.
Most itt állok Szovátán a magyar nemzet összefogásának, összetartozásának csodaszép kézzel fogható művénél, ennél a vidáman kacagó, játszó csodaszép emlékműnél, szívemben végtelen hála és köszönet mindazok felé akik segítettek megépíteni és fenntartani ezt az intézetet. Határozottan érzem, hogy ebben a házban nem csak 80 gyermek, hanem a Trianonban széttépett magyar összetartozás, együtt gondolkozás is otthonra talált.
Hálatelt szívű gyermekeimmel, nagyon sok embert kellene átöleljünk. Sajnos mindenkihez nem tudunk eljutni, hogy hálánkat, köszönetünket lerójuk. Így jelképesen Mádl Dalma asszonyt, a Magyar Karitász Jószolgálat nagykövetét, Dr. Pápai Lajost, a győri egyházmegye megyéspüspökét, Mártonffy Miklóst, és az ő kedves nejét Jankovics Verát akik Isten nevében megtervezték, és Márton Juditot, aki Isten nevében az építkezést levezette, szeretném átölelni és nekik, de rajtuk keresztül mindazoknak akik segítettek, megköszönni a jóságukat. Az ők önfeláldozó munkájuk által sok-sok bajba jutott gyerek tanulhat immár anyanyelvén, Szent József lelkületével, gondoskodó magyar emberek karjai között.
Ők a „bajban lévő gyermekek barátai”. Áldozatos munkájukat hiszem, hogy az aki minden pohár vizet számon tart, fogja méltóképpen az utolsó ítéletkor megköszönni. Most mégis arra kérem, hogy hálánk jeléül fogadják el a kedves csángó magyar képzőművész, Petrás Mária Madonnáját, és engedjék meg, hogy csak egyszerűen a „gyermekek barátainak” szólítsuk őket.
