Megláttam Isten arcát

Szombat reggel 6 óra környékén két hatalmas batyuval indultam útnak, Erdélybe, Dévára az árvákhoz. Akkor még nem tudtam, hogy négy hetet is el fogok ott tölteni.

A vonaton utazva azon töprengtem, hogy vajon miért nem maradok itthon, hisz itthon is rengeteg olyan ember, s gyermek él, akiknek szükségük van támogatásra, segítségre. Nem találtam magyarázatot. Talán, mert messze akartam menni, s talán, mert hallottam Erdély szívéről.

Az itthon megpakolt batyumba még kaptam pár útra valót: „Erdély csodálatos, csak mögé kell látni a nyomorúságnak, annak, amit a kegyetlen hatalom tett”.

Egy asszony ült velem szemben, aki, mert Ő is evett kínált, hogy egyek vele. Először vonakodtam, nem értettem mire jó ez.

Elég hosszú volt az út. Rengeteg lepusztult épület, nyoma annak, hogy valamikor ott élet volt.

Vagy 9 óra utazás után megérkeztem, és hamar odaértem a kolostorhoz. Tudták, hogy jövök, hát fogadtak. A gyerekek is észre vették egy új ember érkezését. Rengeteg boldog arc. A két batyu, amit cipeltem könnyebb volt, mint a gyereksereg, akik a nyakamba ugráltak.

Nagyon meglepődtem. Keserű arcokra számítottam.

Megmutatták a szállásomat, kezembe adták az ágyneműket, majd elmondták, hogy este 7-kor vacsora, reggel 8-kor reggeli, és 1 órakor ebéd.

Kérdeztem, mit segítsek, most, hogy már megérkeztem.
-Ma szerintünk pihenj…hosszú volt az út.
-És holnap mi lesz a munka?
-Holnap? Holnap vasárnap!

Rengeteg önkéntes aznap indult haza. Az első igen erős élményem egyiküktől származik.

Bevásárlásból hazafele menet egy idős néni állt egy tömb oldalában. Erősen látszott, hogy nem jó anyagi körülmények között él. Meglehetősen koszos, és büdös volt. Azt hiszem ilyet mindegyikünk látott már. De amit én láttam azt vajmi kevesen láthatták, és még kevesebb azok száma, akik olyat mertek tenni. Az egyik önkéntes lány azt mondta: „szegény néni mindig itt áll, s koldul, azt szeretné, hogy valaki haza kísérje”, mert bizony még menni is alig tudott. A lány karon fogta az öreg nénit, és hazakísérte… ha már azt a házat háznanak lehet nevezni.

Másnap vasárnap a gyerekek és nevelőik együtt mentek szentmisére. Apró, töpörtyű gyerekek álltak az oltár mellett, és még egy náluk is kisebb gyermek felment a padoktól, hogy ott lehessen testvére mellett.

Rendezetlenül, nemtudva, hogy mit is tegyenek, álltak az oltár mellett boldog mosolygó arccal, érezve, hogy itt jó helyen vannak.

Ezek a mosolygó arcok jöttek végig a padok mellett, hogy kezet szorítva köszöntsenek a béke jelével.

A „Mi Atyánk”-ot kézen fogva mondtuk el mindahányan voltunk.

Áldozáskor egy egész gyereksereg rohant a sor végére, hogy a pap bácsi keresztet rajzoljon a homlokukra.

Szent mise után mindenki mehetett ebédelni.

Az asztalnál mindannyian felálltak, és imát mondtak.

Húsleves volt az ebéd. Az egyik tálban én is láttam egy kevés húst. Majd másodiknak tésztát kaptunk, valami szósszal leöntve.

Sehol nem láttam körberágott kenyeret, vagy kidobásra váró ételt. Senki nem panaszkodott, hogy „ez mi volt”, „ez nem volt elég”. Mindenki jóllakottan adott hálát a Gondviselésnek, hogy ma is jutott étel az asztalra.

Ebéd után néhány kisgyerekkel a parkba indultunk. Annamarinak, a kicsi „Bóbitának” a szemei mint mindig, most is ragyogtak. Dalolva hintázott, hogy szinte megpördült a tartó körül.

Ez volt az első napom Déván a gyerekek között, s már akkor lestem az időt, hogy hogyan tudnék minél többet ott tölteni.

Jöttek a dolgos napok. Lakásfestés, favágás, kamionpakolás.

Küldtem haza az üzenetet, hogy a kamionpakolásnál nehezebb munka is van, a gyerekekre vigyázni. Biztos megmosolyogtak! Szinte hallottam, mikor mondták: Ugye?

Volt lehetőségünk a városban is sétálni. Itt is meglepődtem: az volt a ciki, ha valaki templom előtt elhaladva nem veti a keresztet.

Amikor megszólalt a harang a gyerekek böködték az oldalam, hogy mit képzelek, -vessem én is a keresztet.

Elgondolkoztam, hogy ezek az árvák miért is tudnak boldogabbak lenni a mi árváinknál, és miért tudnak még nálunk is boldogabbak lenni. Ők (is) családokban nőnek fel! Gyermek és nevelő között őszinte, bizalmi kapcsolat alakul ki. Megtanulnak örülni minden napnak. Nem szólják le másokat ruhája miatt, vagy, mert más színe van a bőrének. Sőt ott én nem is láttam nemzetiséget, csupán embereket, igazi embereket, akik még az utolsó morzsájukat is megosztanák. Gazdag embereket láttam igazi értékekkel. Ott mindenki egy asztalnál ehetett.

Sokáig nem értettem miért mondja jó anyám, hogy nagyon szegény az az ember, kinek hite nincsen. Most láttam, már értem! Ezeknek az embereknek nincsen pénzük, hanem cserébe van egy igaz Istenük. Így tudnak ők boldog emberek lenni.

13 éve kezdte Csaba atya a munkáját, és még csak alig 2 éve ismerik el hivatalosan az alapítványt.

Csodálatos látni, hogy hittel és önzetlen szeretettel milyen hatalmas várat lehet építeni. Már nem csak Déváról van szó! Szászváros, Szalonta, Zsombolya, és még számos helyen nevelik a gyerekeket emberré.

Vajon mi NAGY magyar magyarok mikor leszünk képesek ilyen nagy várat építeni?!

Nekünk nyugat kell pénzzel, Isten nélkül, Ők meg csak annyit mondanak: „ora et labora”, ami annyit tesz, hogy: imádkozzál és dolgozzál.

Isten arcát láttam a kis Marian hatalmas barna szemein keresztül,
mikor rám nézett, Isten hangját hallottam Annamaritól,
miközben a hintában énekelt,
Isten jött felém Bianka és Lora beteg lábain,
és Isten nyújtotta felém kezét,
mikor a templomban a „Mi Atyánkat” mondtuk.

Én alig adtam valamit, mégis hatalmas kincset kaptam:

„már tudom, mit jelent boldognak lenni.”

Csapó Imre