2006. februárja
Talán az olvasó elsõ kérdése az lehet, hogy hogyan fogalmazódik meg valakiben, hogy elmenjen Erdélybe, s beálljon önkéntes munkatársnak? Az is lehet, hogy e sorok olvasója dédelgeti ezt a gondolatot, csak még esetleg nem vett elég bátorságot, hogy ki is vitelezze. Rövid beszámolóm mindenkinek szól, s célom az, hogy minél több ember kedvet kapjon.
Böjte Csaba munkásságát már egy ideje figyelemmel kísértem, s el-elmentem jótékony hangversenyekre, adományoztam pénzt, illetve 1% adómat a Dévai Szent Ferenc Alapítványnak ajánlottam fel. Eme koncertek, illetve korábbi erdélyi útjaim során ellenben foglalkoztatott az a kérdés, hogy hogyan is lehetne SZEMÉLYESEN segíteni? Ekkor kerestem fel az alapítvány website-ját (www.devaigyerekek.hu), ahol rátaláltam arra a részre, hogy ’Segíts idõd hozzáadásával’, mely felvilágosított, hogy mindenkit szeretettel fogad az alapítvány, s az hogy mennyi idõt tud rászánni az illetõ, csakis az egyéntõl függ.
Így biztossá vált, hogy tervem, illetve célom meg tudom valósítani, a többi csak a megfelelõ emberek kedves segítsége és jó szervezés kérdése volt.
Jussunk is el azonban a konkrét önkéntes munkához, az ott-tartózkodáshoz. A szovátai Intézményt választottam, elsõsorban azért mert az intézmény vezetõjével – Pál Marikával - meg tudtam elõre beszélni, hogy elõreláthatólag mi lesz a feladatom, hogyan készüljek. Nem tagadom, Szováta földrajzi elhelyezkedése, székelyföldi mivolta is vonzó érv volt.
Mivel angol nyelvtanári diplomám van, elsõdleges célom az volt, hogy segítsek a gyerekek angol tanításában, s akár délutánonként tartsak csoportos foglalkozásokat. Utóbbira nem volt lehetõségem, hiszen a gyerekek mindennapjai, hétköznapjai igen be vannak táblázva. Ellenben mivel 15:00 és 18:00 óra között szigorú ’szilencium’ van, azaz a régi keresztény iskolák rendje szerint tanulás és lecke csinálás a gyermekek feladata, így akkor nagy-nagy segítség az önkéntesek munkája. Ha viszonylag ritkán is segítettem az angol tanulásban, más tantárgyban is nagyon jól jött a segítségem, legyen az írás/olvasás, számtan a kicsiknél, vagy biológia, történelem, matematika a nagyoknál. Ha visszagondolunk saját gyermekkorunkra, beláthatjuk, hogy egy felnõtt segítsége - fõként ha az a felnõtt szeretettel viszonyul a gyerekhez – nagy elõrelépést jelenthetett mind a tanulás módjának megtanulásában, mind a konkrét lecke megírásában.
Mivel nagy hangsúlyt fektet az Intézmény a tanulásra, ennek egy idõ után meg is van a foganatja, hisz azok a gyerekek, akik már régebb óta ott vannak megtanultak egyedül tanulni, s tanulási eredményük javult.
Természetesen különbözõ képességû gyerekek vannak, s ’csoda’ nem várható el mindenkitõl, de érdemes megpróbálni, ha erõt megpróbáltató eszközökkel is. Nagy-nagy türelemre van szükség a gyengébb képességû, illetve új gyerekek esetében, akik még nem szokták meg a rendszert, s akiknek akár az is újdonság, hogy most az õ feladatuk nem a család fenntartása vagy az utcán való kóborlás, hanem a tanulás. Minden tiszteletem a nevelõké, hisz erõt megpróbáló feladatról van szó.
Mivel átlagban egy-egy szociális családban/lakásban 10 gyerekre jut egy felnõtt, egy nevelõ, a figyelem megosztása a legnagyobb kihívás. Mindenkire sajnos nem lehet odafigyelni, s sokszor esetleg az ügyesebb, az értelmesebb gyerekre, fiatalra jut kevés figyelem, mivel a nevelõ le van terhelve a gyengébb képességû vagy akár diszlexiás tanuló végett. A gyerekek természetesen sem képességeikrõl, sem hátterûkrõl, s korábbi körülményeikrõl (melyek erõsen befolyásolják õket mind a viselkedés, mind a tanulás terén) nem tehetnek, így õk is megérdemlik a figyelmet. Bár az önálló tanulás megtanítása a cél, még is úgy érzem, hogy nagyon nagy szükség lenne akár önkéntesre, aki leveszi a terhet a nevelõrõl, akár pedagógusra, pszichológusra, aki pedig szakmai tudásával nagyon sokat tudna segíteni a gyermekek fejlõdésében, ami a legfontosabb cél.
Nagy öröm volt számomra, amikor egy-egy mosolygó arcot láthattam, amikor éreztem, hogy sikerélménye volt a gyermeknek azáltal, hogy egy kicsit játékosabban fogtuk fel a feladatot, vagy hogy egy kis dicséretben részesítettük. Hogy a realitás talaján maradjunk, sajnos természetesen volt olyan eset is, amikor már az ember elveszítette a türelmét és nem tudta palástolni elkeseredettségét, de ekkor erõt kellett vennie magán.
Tanuláson kívül természetesen jut egy kis idõ – ha nem is sok – a játszásra. Fontosnak tartottam, hogy a gyerekek töltsenek egy kis idõt a szabadban, fõként, ha ilyen szép környezettel vannak megáldva. Hó szinte teljes ott-tartózkodásom ideje alatt volt, s ez remek alkalmat adott arra, hogy akár sétáljunk, akár szánkózzunk, síeljünk a gyerekekkel. Idõ szûkében (ami a hétköznapokra volt jellemzõ) elõfordult, hogy csak egy rövid hintázásra volt lehetõség, de az is legalább megmozgatta a gyerekeket.
Mivel a téli vakáció beleesett kint létembe, szerencsére több alkalmam volt összeszedni 5-10 gyereket akikkel akár több órán keresztül szánkóztunk. Önkéntesen vállaltam a ’szánkó-felelõs’ posztját, mivel a nevelõk adminisztrációval voltak leterhelve, vagy éppen örültek, hogy volt egy kis szabad idejük. A friss energiával ellátott önkéntesek a legjobb személyek ilyesfajta ’feladatokra’.
Nagy örömömre szolgált megszervezni a helyi farsangot is, ahol segítettem abban, hogy kitaláljuk a gyerekek jelmezeit, illetve abban, hogy közösen elkészítsük azokat. Gondolván, hogy a jelmezkészítés ruha, illetve anyag hiányában problémát okozhat, vittem magammal arcfestéket, melynek segítségével sok-sok gyermekarcot befestettünk egy másik önkéntes lány segítségével.
Ezen kívül a helyi óvónõ segítségével ’A három pillangó’ címû óvodásmesét betanítottuk a piciknek, míg 2 nagylány modern zenére táncolt, s az idõsebbek pedig népi táncoltak. Mindenki nagyon élvezte a farsangot, s kaptam olyan visszajelzést is, hogy ilyen jó farsangjuk még nem is volt, s ez melengette a szívem.
A farsangi jelmezkészítésen kívül, a szokásos pénteki ’Kézmûvesfoglalkozás’-on túl volt alkalmunk a vakáció alatt további kreatív órák megszervezésére, amely idõ alatt a gyerekek nagy örömmel gyurmáztak, festettek, rajzoltak, gyöngyöt fûztek, s ragasztgattak. Mivel valamennyi kézügyességgel rendelkezem, s szívesen segédkezem ilyen foglalkozásoknál, idõm odaadását és lelkesedésemet a gyerekek hálásan fogadták.
Továbbá nagy segítség volt a mosás, teregetés és vasalás egy-egy szociális családon belül, hisz így ismét nagy terhet vehet le az ember a nevelõ válláról.
A fentiek alapján akár azt gondolhatná az ember, hogy az önkéntes munka egy vakáció, egy tökéletes kikapcsolódás. Az által, hogy más környezetbe csöppen az ember - amit valószínûsíthetõen megszokott - valóban valamelyest kikapcsolja az embert, ellenben a sok szörnyû és elrettentõ történet, a gyermekek viselkedési és tanulási zavarai, s az örömön túl a szomorúság látványa a gyermekeken igen elszomorító s megterhelõ. Ugyanakkor ez és azok a kalandos utak, amikor Pál Mária munkásságát végigkövethettem (kezdve a cigány lakónegyed meglátogatásától a falusi szülõi értekezleten való részvételig), s amiért nagyon hálás vagyok, kinyitja az ember szemét a valóság felé. Ezáltal az ember nemcsak felméri saját élethelyzetét, hanem jobban meg is becsüli azok munkáját, akik mérhetetlen hitükkel és erejükkel megpróbálnak egy jobb világot létrehozni, illetve esélyt adni azoknak, aki amúgy az élettõl ezt nem kapták meg.
Ennek a munkának mindenki részese lehet, ki ilyen, ki olyan formában, hisz mindenki meg tudja találni a számára megfelelõ feladatot. Mindenkit csak buzdítani és támogatni tudok abban hogy részt vegyen ebben a fantasztikus munkában, hisz minden segítõ kéz jól jön. A segítségnyújtásból, a megtapasztalt élethelyzetekbõl, s a gyermekek és nevelõk pozitív visszajelzésébõl csak is gazdagodhat az ember!
Végül és nem utolsó sorban, szeretném megköszönni a Szent Ferenc Alapítvány és a Dévai Szent Ferenc Alapítvány munkatársainak, hogy segítettek célom megvalósításában, név szerint Böjte Csabának, Pál Máriának, Vásárhelyi Tamásnak és Pásztóy Györgyinek, valamint Szarka Györgynek önkéntes és szíves segítségét.
Bogsch Nóra
Budapest
2006. március 9.
