„A Teremtő Isten elgondolása szerint a kis népek létjoga
éppoly erős, mint a nagyoké.”
Márton Áron csíkszentdomokosi székely földműves családban látta meg a
napvilágot 1896-ban. A tehetséges gyermeket szülei az elemi elvégzése után,
1910-ben beíratták a csíkszeredai római katolikus főgimnáziumba (ma ez az
intézmény Márton Áron nevét viseli), majd 1915-ben Gyulafehérváron a
kisszemináriumban érettségizett le. Ezt követően önként jelentkezett harctéri
szolgálatra, ahol a katonái által rajongásig szeretett „kishadnagy” háromszor
is megsebesült. A háború végén hazatért szülőfalujába, és gazdálkodni kezdett.
1920-ban visszament Gyulafehérvárra a teológiára, és négy év múltán gr. Majláth
Gusztáv Károly gyulafehérvári római katolikus püspök pappá szentelte. Kezdetben
szülőföldjén, Ditróban és Gyergyószentmiklóson volt káplán, majd 1928
júliusától egy évig a marosvásárhelyi katolikus főgimnázium igazgatóhelyettese
lett. A Székelyföldön már ezekben az években híre ment a későbbi püspöknek,
ugyanis nagy hatású szónoklataira még a nem-katolikusok is elmentek.
Erdélyszerte akkor lett igazán ismert személyiség, amikor 1933 őszén György
Lajos irodalomtörténésszel megindították az Erdélyi Iskola című folyóiratot.
Ettől kezdve Erdély egyetlen magyar pedagógiai folyóiratának hasábjain
egyre-másra jelentek meg azok az írásai, amelyekben mindenkit érdeklő, aktuális
kérdésekben foglalt állást. Így például ostorozta a magyar középosztály
soraiban tapasztalható egykézést, élesen elítélve az abortuszt. Az Erdélyi
Iskola hasábjain megjelent írásaiból már kirajzolódik az a kisebbségpoltikus,
amely teljes valójában az 1945–46-os évben mutatkozik meg.
Ami „világnézetét” illeti, egyaránt elítélte a liberalizmust, a marxizmust,
annak szélsőséges változatát, a bolsevizmust, és a fasizmust, emellett azonban
számos cikkében síkra szállt a szociális igazságosság megteremtése mellett.
Írásainak talán legnagyobb részében az ifjúság kérdésével, a népnevelés
feladataival foglalkozott.
Tevékenysége rendkívül sokoldalú volt. Az ő nevéhez fűződik például az
egyházmegye területén az iskolán kívüli népnevelés megszervezése. A kántorokat
arra kötelezte, hogy a Népszövetség keretén belül ifjúsági énekkarokat
szervezzenek, a tanítóknak pedig elrendelte, hogy kapcsolódjanak be az
egyesületi tevékenységbe. Szervezett továbbképző tanfolyamokat, megalakította a
Katolikus Népszövetség orvosi és pedagógiai szakosztályait, emellett
kölcsön-alapot hozott létre.
Bár Márton Áron a direkt politizálástól tartózkodott, támogatta a magyar
politikai elit reformszárnyát. Amikor pedig a két világháború közti korszak
utolsó parlamenti választását követően II. Károly Varga Béla unitárius és
Vásárhelyi János református püspökökkel együtt őt is kinevezte a szenátus
tagjának, bár a szenátus napi munkájába nem kapcsolódott be, de megfelelő
információkkal rendelkezett arról, hogy a királydiktatúra álparlamentarista
körülményei között milyen sziszifuszi küzdelmet kénytelen folytatni az akkori
magyar politikai vezetés a kisebbségi jogok védelme érdekében.
A 2. bécsi döntés teljesen úgy helyzet elé állította Gyulafehérvár püspökét.
Az elkövetkező négy évben a püspök a dél-erdélyi magyarság nemhivatalos
erkölcsi-szellemi vezetőjének számított. Szavára egyaránt odafigyeltek
Bukarestben és Budapesten is. Emberi nagyságát jól mutatja az is, hogy nem csak
a dél-erdélyi magyarság tervszerű kifosztása, a magyar férfiak tömeges katonai
munkatáborokba történő elhurcolása ellen tiltakozott különböző román
illetékeseknek küldött memorandumaiban, hanem az észak-erdélyi zsidóság
elhurcolása miatt is felemelte szavát. 1944. május 18-án a papszentelésre
Kolozsvárra érkező püspök a Szent Mihály templomban tartott beszédében
burkoltan ugyan, de elítélte az antiszemitizmust, és dícsérte azokat a híveit,
akik aggódtak a hatóságok zsidó-politikája miatt.
Ámbátor a Szent Mihály templomban elhangzott beszédét a kolozsvári, vagy a
budapesti lapok nem közölhették le, annak igen komoly visszhangja lett, emiatt
sokan attól féltették Márton Áront, hogy a hatóságok letartóztatják. Erre nem
került sor.
A püspök a világháború alatt tanúsított magatartásával nem csak a
konzervatív-liberális középosztály és az egyházaikhoz kötődő vidéki
földművesség osztatlan elismerését vívta ki, hanem még a magyar baloldal jó
része is respektálta őt.
Márton Áron 1948–49-ben pontosan látta, hogy a kommnunista hatalom úgymond maga
alá akarja gyűrni a még utolsó, autonómnak mondható intézményt, az erdélyi
katolikus egyházat, illetve el akarja azt szakítani Rómától. Mivel számított
rá, hogy előbb-utóbb letartóztatják, mindenképp el akarta kerülni, hogy egyháza
vezető nélkül maradjon. Emiatt titokban több, általa kinevezett püspököt, ún.
ordináriust fölszentelt, azzal a céllal, hogy püspöktársai, vagy az ő
letartóztatása esetén azok vegyék át az egyházmegyék kormányzását.
1949. június 12-én tartották meg a korszak utolsó csíksomlyói búcsúját, melyen
még jelen lehetett Márton Áron is. Alig telt el azonban egy jó hét, amikor
június 21-én fondorlatos módon letartóztatták.
A püspök koncepciós pere 1951. július 30-án kezdődött meg a bukaresti katonai
bíróságon. Az 1946-os Memorandumot aláíró Szász Pállal, Lakatos Istvánnal,
Korparich Edével, valamint Venczel Józseffel, Kurkó Gyárfással, az MNSZ volt
elnökével, Bodor Bertalan bankigazgatóval és gr. Teleki Ádámmal, az EMGE egyik
volt vezetőjével együtt ítélték el. A per „kiötlői” a vád koncepcióját többször
megváltoztatták (kezdetben a magyarországi Rajk-per erdélyi szálát akarták
megalkotni), végül Márton Áront hazaárulás és összeesküvésben való részvétel
vádjával 10 év szigorított börtönbüntetésre és életfogytiglani kényszermunkára
ítélték.
Amikor Sztálin halála után Romániában is érezhetővé vált az „olvadás”, Márton
Áront – az elnöki tanács, elnöke, Petru Groza kezdeményezésére – 1955. február
2-án kiengedték a börtönből. Amint megérkezett Gyulafehérvárra, összeomlott
mindaz, amit a bukaresti kultusz departament (egyházügyi hivatal) és a
pártszervek elértek az elmúlt öt évben. Hamarosan széleskörű pasztorális
tevékenységbe fogott, bérmautakat szervezett. Ahol csak megjelent, a hívek
tömegesen tódultak hozzá.
Népszerűsége azonban annyira zavarta a hatóságokat, hogy szabadulása után egy
évvel, 1956 nyarán háziőrizet alá helyezték és csak 1967-ben engedték
véglegesen szabadon. Hiába korlátozták azonban mozgáskörét a püspöki palotára,
mert még így is kézben tudta tartani egyházmegyéje vezetését. Már a
palotafogságának feloldása után, 1968-ban az egyik román illetékes bevallotta a
magyar nagykövetnek, hogy Márton Áron püspök a számításaikkal ellentétben „el
tudta érni, hogy a romániai római katolikus egyház irányítását kezében tartsa és
nem csak nehezítse, hanem lehetetlenné is tegye ezen egyháznak az állammal való
viszonyát...”
Háziőrizete csupán 1967 őszén ért véget. Október 20-án a püspök részt vehetett
a Curtea de Arges-i ünnepségen, majd Kőnig bécsi bíboros közbenjárására Emil
Bodnãras miniszterelnök-helyettes november 22-én közölte vele, hogy végleg
föloldották a kényszerlakhelyre vonatkozó rendeletet. Ezt követően hamarosan
újra kezdte a bérmaútjait, megismétlődtek az 1955-ös kiszabadulása utáni
jelenetek...
Bár minden püspöknek ötévente Rómába kell utaznia, Márton Áron püspökké
szentelése után először csak 1969-ben kapott engedélyt a bukaresti hatóságoktól
egy római látogatásra, majd még háromszor jutott ki a Vatikánba. (1971-ben
magánkihallgatáson fogadta őt VI. Pál.)
A hetvenes évek második felében egészsége egyre romlott. 1980. május 15-i, –
utolsó – körlevelével aztán tudtára adta híveinek, hogy II. János Pál pápa
egészsége megromlása miatt fölmentette egyházmegyéje kormányzása alól, utódává
Jakab Antalt nevezve ki. 1980. szeptember 29-én, életének 84. évében húnyt el.
Több tízezer ember vett tőle búcsút a gyulafehérvári katedrálisban elhelyezett
ravatalánál. Mindenki tudta, hogy a kisebbségi sorba kényszerített erdélyi
magyarság egyik legnagyobb (Illyés Gyula szavaival: „katedrális méretű”)
személyiségétől vesznek végső búcsút...
Vincze Gábor írása nyomán
)
