edves Barátaim
Gézengúzok
Kis aggodalommal lépkedtem
Bernardin atya mögött a kilencedikeseknek szervezett
beszélgetésre a dévai blokkházba.
Tudtam Robi nevelő nem fog örülni,
hogy „idegenként” én is bejövök. De nem
akartam az atyát megbántani és bíztam
magamban, talán néhány perc után nem
leszek kívülálló.
Aztán minden történt,
csak az nem, amire számítottam. Nem tudom miből
gondoltam, hogy itt a fiatalok nem lázadnak, mindaz, amit
máshol tapasztaltam, az itt nem fordulhat elő.
Bizony cserfesek voltak a srácok
és lányok. Időnként még a tiszteletet is
hiányoltam.
Nem is titkolom, komoly csalódás
ért. Szerencsére csak néhány órára.
Aztán sok mindenre derült fény. A legproblémásabb
osztály éppen rossz napját fogtam ki. Bár
igaz, amikor engem kérdeztek, senki nem szórakoztatta
egymást, és halkan beszélve is mindenki
érthetett a síri csendben. Ahogy figyeltek rám,
láttam, nem reménytelen a helyzet. A lányaim nem
régen voltak ilyen korúak. S mint minden szülő,
igencsak megszenvedtem a tinédzserek érlelődését.
Másnap aztán kerestem a gyermekeket, és közülük
is inkább csak kettőt. Nevezzük Ferinek az egyikkőjüket.
(A lányoknak mondom, kicsit Hugh Grantre hasonlít.)
Nagyon jót beszélgettünk, és kifejezetten
jól éreztük magunkat. A következő srác
még nehezebb diónak látszott. De papírhéjúnak
bizonyult. Egy rendkívül értelmes, szórakoztató
fiatalt ismertem meg benne. Aztán legközelebb megint
összejöttünk, most már hárman. Sütit
eszegettünk, és a munkámról meséltem
nekik. Jót nevetgéltünk, és eldöntöttük
újra találkozunk.
Mióta itthon vagyok, sokszor
eszembe jutnak a srácok, de nemcsak ők, hanem a kicsik is,
akik reggelenként jöttek egy pillanatra, benéztek.
Minden nap többen voltak. S bár szóltam, hogy
visszajövök Magyarországra, biztosan keresnek.
Annamari, aki minden barátjának bemutatott, hogy én
vagyok a keresztanyja, Palika, aki évek óta az egyik
kedvencem. Olyan udvarias és jól nevelt. Aztán
Attila, akit még Szárhegyről ismerek, ahol komoly
meglepetést okoztak nekem. Sosem felejtem el, ahogy mentem fel
a kolostorba a decemberi hidegben, jött szemben egy fiatalember.
Mikor elhadartam a nevemet, azt mondja nekem: Márton Sándor.
Ránéztem, hát ilyet. Micsoda meglepetés.
A nagyapám, az apukám, a testvérem valamennyien
Márton Sándorok, de Magyarországon nem
találkoztam szembe névrokonukkal. És íme
itt van egy pirospozsgás srác. Aztán kiderült
a testvérei is itt vannak. Ő is azért került ide,
mert a fiúcskákhoz így közelebb van, ha
segít itt a kolostorban. Ő a mindenes. Van egy fényképem
is a Mártonokról. Hogy megnőttek a kicsik. Imre, kész
férfi, és Attila is nagyocska. Biztos keresett azóta.
Kérlek szépen, ha olvasod
ezt a levelet, mondd meg nekik, még dolgom van, de biztosan
megyek majd Dévára.
Szeretettel gondolok mindenkire:
Farkas Kata
