Kedves gyermekszeretõ Barátunk!
Kilencen a Szentjánosbogár közösségbõl õszi szünetünket a Dévai Szent Ferenc Alapítvány szovátai Szent József Gyermekotthonában töltöttük, ahol különbözõ csoportfoglalkozásokat és lelkigyakorlatot tartottunk az ott lakó gyerekeknek. Mondanunk sem kell, telis-tele vagyunk élményekkel, amelyeket szeretnénk Veled is megosztani!
Ezért sok szeretettel meghívunk december 8-ára (péntekre) az Újlaki Sarlós Boldogasszony Plébániára a fényképvetítéssel is egybekötött élménybeszámolónkra.
Az eseményre meghívtuk Böjte Csaba testvért is, aki örömmel elfogadta invitálásunkat.
A tervezett program:
- 18 órakor Csaba atya tart szentmisét az egybegyûlteknek, amelyhez a közösség tagjai szolgáltatják a zenét gitárokkal és más hangszerekkel is felvértezve. (a zenekar nyitott!)
- A mise után közvetlenül meghallgathatod és nézheted a mi 20-25 perces szovátai élménybeszámolónkat.
- Végül Csaba testvér elõadása következik az Alapítvány gyermekeirõl és felépítésérõl, illetve személyes élményeirõl.
Az est folyamán a szovátai gyerekek nyári szentjánosbogár táborára gyûjtünk!
Cím: 1023 Budapest, II. kerület, Bécsi út 34.
Szeretettel várunk!
A "szovátai" szentjánosbogarak
Szentjánosbogár lelkigyakorlat Szovátán
A legnagyobb sérülés, ami egy gyereket érhet, ha vágya, hogy szeressék,
és szeretetét fogadják el, nem teljesül.
(John Bradshaw)
Mindenszentek pirkadatán a kelõ Nap igencsak elcsodálkozhatott, ha a Budapest-Debrecen autópályaszakaszt leste. Ha máson nem, egy â?¾nyakig sáros" Mitsubishi kisbusz láttán. Utasai, azaz mi, a csomagokkal degeszre tömött autóban úgy húztuk meg magukat, mint kismadár a fán. Mégis hamarosan életre szóló élményben részesülhettünk. Néhány óra csak a távolság, és el is érkezünk arra a helyre, ahol õszi szünetünk felét töltjük. Átlépjük a Maros-Torda megyei Szováta határát, majd a Böjte Csaba-féle Szent József Gyermekotthon küszöbét, és belépünk â?¾Csodaországba". Épp most nyílik a ruhásszekrény.
Szabolcs: Magunkról annyit, hogy a tudomány széltét-hosszát átfogó érdeklõdésû egyetemisták vagyunk: szociológusnak, nyelvésznek/tanárnak, jogásznak, óvónõnek, matematikusnak, sõt teológusnak is készülõ fiatalok. Együttlétünk apostoli: nemcsak mert küldetésben jártunk, hanem azért is, mert közösségünket erõsítette, ahogy elemózsiánkat, gondolatainkat, érzéseinket és tehetségünket is megosztottuk egymással.
Mica: Elsõ este még ki sem csomagoltunk, máris több tucat, szülõi szeretetre éhezõ kisgyermek várt minket az otthon ebédlõjében, akik az elsõ percekben nekünk estek, hozzánk bújtak, bevontak a játékaikba, szóval birtokba vettek bennünket. Érezhetõen törõdésre vágytak mind. De úgy, mintha sokévnyi elmaradt szülõi simogatást szerettek volna percek alatt pótolni. Az önzetlenül adott szeretetet pedig hatványozottan kaptuk vissza tõlük.
Szabolcs: Amikor éppen nem csoportfoglalkozást tartottunk, akkor a zenészek próbáltak, az ügyes kezûek sólisztgyurmáztak, rajzoltak a gyerekekkel; többen a vetélkedõ megtartásán törtük a fejünket, tábortûzre készültünk, kora reggel murokért (sárgarépáért) és pityókáért (krumpliért) mentünk a piacra, hogy a frissen leesett hóból a gyerekek hóembert építhessenek.
Mica: A közös programok közül elsõsorban a sokféle játékot emelem ki, de majdnem ugyanannyit énekeltük is a Bogárban ismert énekeket gitárral, furulyával és szaxofonnal fûszerezve. A lelkigyakorlat alatt nem hiányoztak a lélekfürkészõ csoportbeszélgetések, sem a rendhagyó esti imák. Sõt a kemény, napi háromórás tanulásban is segítettünk. Ottlétünk része volt az esti népmesemondás is, amelyet magunk játszottunk el nagy nevetések közepette. De a kiabálós-gõzkieresztõs tábortûzön túl említésre méltó az elsõ hó ihlette hóemberépítõ-verseny is. Az utolsó este fénypontja pedig egy nagy vetélkedõ volt sok-sok "édes" nyereménnyel.
Szerencsére bõven akadt idõ a kötetlen beszélgetésekre is. A legszívszorítóbb párbeszéd is egy ilyen alkalommal, ebéd után még az asztalnál maradva hangzott el. Kisebb társasággal beszélgettünk ottani életükrõl és a múltjukról. Maguktól beszéltek, nem nagyon kellett noszogatni õket, csak hallgattam a szomorú történeteket. Egy kislány tette fel végül nekem is a kérdést:
- â?¦ és a nevelõ bácsinak van apukája?
- Igen, van - válaszoltam.
- És anyukája is?
- Anyukám is van - bólogattam, és kicsit úgy éreztem magam, mint valami kiváltságokban gazdag nemes.
- De jó a nevelõ bácsinak! - sóhajtotta olyan szívszaggató hangon, hogy akkor és ott bármit megadtam volna, hogy annak a kislánynak is legyenek szülei.
Egy másik történet, amikor Futárpostát játszottunk a csoporttal. (Azaz egy valaki kitalál egy hosszú mondatot, megsúgja a mellette ülõnek, aki tovább súgja, majd az utolsó hangosan kimondja. Ha sokan játsszák, törvényszerûen eltorzul a mondat, amin nagyot lehet nevetni.) Viszont ilyen még nem történt velem, amióta ismerem ezt a játékot: Egy kisfiú "Tegnap apukám értem jött az autónkkal, és hazavitt a falunkba a családunkhoz" mondata a kör végére sem változott semmit. Mindenki megértette és tökéletesen továbbadta. Nos, úgy tíz éve nem sírtam már, de most közel kerültem a könnyezéshez.
A legtöbb megnyilvánulásukban olyan egyértelmûen vágytak a törõdésre (legyen az egy simogatás, egy ölelés vagy egy puszi), hogy azt mi ki sem elégíthetjük soha, legfeljebb enyhíteni tudtuk a szülõk hiányából fakadó szeretetéhségüket. Amit tudtunk, megtettük: szerettük õket, õk pedig viszonozták ezt.
Egyértelmû, hogy még visszatérünk Szovátára.
Fél Szabi és Mica
