Szívem ma nagyon furcsa érzéssel telt el, amit szívesen megosztok veletek.
A kedves Bíró Antal atya közel öt évvel ezelőtt felkeresett, és azt mondta, hogy ő már hatvan éve szolgálja az Istent mint szerzetes paptanár, hisz a teológia mellet a magyar-német szakot is elvégezte. Most elengedték nyugdíjba, de ő szeretne segíteni nekem, és arra gondolt, hogy ott Szászvároson, ahol én plébános vagyok, szívesen kisegít, hogy tudjam végezni a munkámat Erdély szerte. És ez a kedves atya, aki az idén tölti a kilencven évet, nem csak ígérte a segítséget, hanem azóta ott lakik Szászvároson, és végzi helyettem a mindennapi szolgálatot, ezen a kis szórványplébánián, hihetetlen szellemi, lelki frissességben, örömben.
A tegnap elindultunk vele hajdani álomáshelye felé Arad megyébe, hogy egyik pap lelki gyermekét, Balázs atyát felköszöntsük. Útközben beszélgettünk, és szóba jött az anyaország, Magyarország.
Ő valamikor magyar állampolgár volt, de az évek elrepültek, és hiába, hogy a templom tornyából átlátott Magyarországra, útlevél híján nem tudott átmenni.
Beszélgetésünk közben megszólalt a telefonom, és kedves közös ismerősünk, mikor meghallotta, hogy a határ mellett fogunk aludni, meghívott egy magyarországi kis városkába reggelizni.
Megyünk-e atya Magyarországra, holnap reggelizni? Kérdeztem magától érthető egyszerűséggel. A kedves atya,hallani sem akart előre arról, hogy átlépje a határt. Messze van, meg nincs útlevél. Mondom, hogy most személyazonosságival is át lehet menni. Nem ... Hosszú út, nem tudja vállalni. De atya mondtam, csak egy óra odáig az út, reggeliben hamar megjárjuk. Rám nézett, és én elhallgattam. Belém hasított: ki tudná megmondani, mi zajlott le az elmúlt kilencven évben e magyar szakos paptanár szívében az anyaország tőszomszédságában, és mégis elzárva az övéitől. Sokszor meghurcolták hitéért, nemzetiségéért, s most egyszerűen nincs határ, nem kell útlevél, s csak úgy át lehet menni egy reggelire, egy óra alatt. Mit is mondhattam volna, nem erőltettem az utazást, annyiban maradt a dolog, aztán a vacsora közben ő volt, aki újból és újból szóba hozta a dolgot. Megnéztük a térképet, aztán ma reggel útra keltünk, simán elértük az oly sokszor szemlélt, se soha el nem ért őrbódékat. A román részen nem volt senki, meg sem álltunk, a magyar részen éppen csak megnézték a személyazonosságikat. Hallgattunk mind a ketten. Aztán elkezdtünk beszélgetni, örömmel szemrevételeztünk minden bokrot, a szépen megművelt földeket, nádast, kis patakot, az elhagyott tanyákat, a falvakat, a városokat. Valóban egy óra alatt ott voltunk, aztán délre már vissza is értünk Erdélybe.
Kis dolog, nagy dolog, egyet reggelizni Magyarországon, nem tudom, de ez a kedves atya, aki a magyar irodalom gyöngyszemeit most is kívülről el tudja mondani, könnyes szemmel köszönte meg a kilencvenedik születésnapjára kapott szép ajándékot, a magyarországi reggelit.
Mi jót tudnék még mondani: Becsülje meg, akinek van.
Kisebb testvéri szeretettel, Csaba t.
Déva, 2007. február 2.
)
