Az idei szemle egyik leginkább emberközeli darabja lehet Bollók Csaba Iszka utazása címû filmje. A Kárpátok bányavidékein, viszontagságos körülmények között élõ gyerekek, köztük a címszereplõ Iszka mindennapjait bemutató mû dogmás eszközökkel földön tartott, dokufilmes játékfilm. Az alábbi interjút a film rendezõjével, Bollók Csabával készítette a magyar.film.hu.
február 4. (vas) 19h Uránia Mozi, Budapest.
A film alkotói nagy szeretettel hívnak mindenkit, különösen a film vasárnapi, Uráni mozibeli vetítésre, ahol a vetítesen Varga Marika és Rózsika is részt fognak venni.
filmhu: Hogyan jött az ötlet, mi volt az elõzetes elképzelésed a fimrõl?
Bollók Csaba: A kislánnyal a Zsil völgyében találkoztunk. Hulladékvasat gyûjtött egy kiskocsiba. Csináltam róla pár fotót, nem szólt semmit, türelmesen tûrte. Nem tudtam, hogy milyen nemzetiségû, és azt sem, hogy fiú-e vagy lány. Amikor megkértem, hogy vegye le a sapkáját, ott állt elõttem kopaszon, azt mondta, hogy Máriának hívják, és „kicsit õ is beszél magyar".
Ez 2002 tavaszán történt, és az elkövetkezõ években annyi idõt töltöttünk a Zsil völgyében, amennyit csak lehetett. Ha összeadom a heteket, hónapokat, akkor azt mondhatom, hogy az utóbbi négy évbõl kitesz egy egészet. Ez alatt a négy év alatt íródott a könyv: hagytam, hogy az események vezessenek, a fiktív elemek helyére valóságos élettöredékek kerültek, dobtam a kosárba mindent, amit kitaláltam, és írtam, amit láttam. Mária vasat gyûjt, takarít egy boltban, kantinban kéreget, bányászokkal zsugázik… és közben, ahogy õ mondja, „sok kicsi pénzzel" támogatja a szüleit. Nem volt elõzetes elképzelés tehát, mert nem a saját könyvemet akartam megfilmesíteni, hanem Mária gyerekkorát.
filmhu: A megrázó körülményeken túl mi fogott meg ennyire „Iszkában"?
B.Cs.: Lebilincselõ volt a tekintete. És az az emberi természet, amit egy tizenéves gyerekben találtam. Az elsõ emlékem róla, hogy az ajándékot, amit a fotózásért kapott, hazavitte a testvéreinek.
filmhu:Korábbi filmjeid, az Észak, észak és a Miraq után erõs váltásnak tûnik a dokumentum-jellegû történet. Hogyan jött az ötlet, mi volt az elõzetes elképzelésed a fimrõl?
Bollók Csaba: A kislánnyal a Zsil völgyében találkoztunk. Hulladékvasat gyûjtött egy kiskocsiba. Csináltam róla pár fotót, nem szólt semmit, türelmesen tûrte. Nem tudtam, hogy milyen nemzetiségû, és azt sem, hogy fiú-e vagy lány. Amikor megkértem, hogy vegye le a sapkáját, ott állt elõttem kopaszon, azt mondta, hogy Máriának hívják, és „kicsit õ is beszél magyar".
Ez 2002 tavaszán történt, és az elkövetkezõ években annyi idõt töltöttünk a Zsil völgyében, amennyit csak lehetett. Ha összeadom a heteket, hónapokat, akkor azt mondhatom, hogy az utóbbi négy évbõl kitesz egy egészet. Ez alatt a négy év alatt íródott a könyv: hagytam, hogy az események vezessenek, a fiktív elemek helyére valóságos élettöredékek kerültek, dobtam a kosárba mindent, amit kitaláltam, és írtam, amit láttam. Mária vasat gyûjt, takarít egy boltban, kantinban kéreget, bányászokkal zsugázik… és közben, ahogy õ mondja, „sok kicsi pénzzel" támogatja a szüleit. Nem volt elõzetes elképzelés tehát, mert nem a saját könyvemet akartam megfilmesíteni, hanem Mária gyerekkorát.
filmhu: A megrázó körülményeken túl mi fogott meg ennyire „Iszkában"?
B.Cs.: Lebilincselõ volt a tekintete. És az az emberi természet, amit egy tizenéves gyerekben találtam. Az elsõ emlékem róla, hogy az ajándékot, amit a fotózásért kapott, hazavitte a testvéreinek.
Mária zokszó nélkül tûri az életét, ami a mostoha gyerekek és a kóbor kutyák élete, és közben szemernyit sem haragszik a világra. Számára mindennek tétje van, és minden végletesen egyszerû: van vagy nincs étele, megverik vagy sem, otthon alszik vagy az utcán… A szemében van valami végtelen szomorúság, de ha megkérdezed, mi a baj, azt mondja, hogy „minden jó".
filmhu:Késõbb õ vitt el a többi gyerekhez?
B.Cs.: Ágival éveken át jártuk az árvaházakat, iskolákat és az utcákat. Az egyik iskolában a leghátsó padban ült egy nagyon vézna gyerek, bojtos sapkában, pedig már nyár volt… A tanítónéni mondta, hogy azért ül egyedül, mert tetves. Csináltam róla egy videofelvételt, amelyen próbálja a többiekkel együtt mondani a „volt egyszer egy kemencét". Nem ismeri a hozzá való szavakat, viszont majd megszakad, hogy õ is olyan legyen, mint a többiek. Õ volt Rózsika, akirõl kiderült, hogy Mária testvére, és a verések elõl már négy-ötéves kora óta elszökdösött otthonról, az utcákat járta vagy a piacon aludt. Ez a film lesz élete elsõ sikerélménye: a tesztvetítések alapján õ a film „kultfigurája".
Mariant, a román fõszereplõ fiút pedig egy vásárban láttam meg egy csapat vad, kócos gyerek között, mintha egy Dickens-regénybõl léptek volna elõ. Marian vibráló, érzékeny fiú, egy „fantomblokkban" lakik a családjával, leírhatatlan szegénységben, de õ legalább családi békében.
filmhu:Megnehezítette a dolgod, hogy õk nem színészek? Vagy éppen ez tette könnyebbé? Úgy értem, tudtak-e ösztönbõl létezni a kamera elõtt?
B.Cs.: Bizonyára kellett az évek során kialakult érzelmi kötõdés. Kockázatos dolog ekkora súlyt tenni egy gyerek vállára, mindezt negyven napon át… Mária minden várakozásomat felülmúlta, a legteljesebb jelenlét és odaadás jellemezte a játékát, de ez a játék úgy értendõ, hogy nála vérre megy a dolog. A koncentrációnak olyan fokával rendelkezik, ami profi színészeknél is ritkaság. Volt, hogy nem értett mindent az instrukciókból, mert hiányos a magyartudása, de soha nem kérdezett. Csak figyelt, és kitalálta, hogy mirõl szól a jelenet. Amikor pedig egy éjszakai forgatás során már elaludt a fáradságtól, ösztönösen érezte, hogy ezt felvétel közben kell tennie.
filmhu:Visszatérve az Iszka utazásá-nak korábbi munkáidtól való különbözõségére: nem arról van szó, hogy ezek a közelrõl és alaposan feltérképezett emberi sorsok némiképp átformálták filmrendezõi értékrendedet?
B.Cs.: Nem igazán tudom, miért pont most csináltam meg ezt a filmet, de nem is gondolkodom rajta, inkább az ösztöneimre hallgatok. Olyasmi ez, mint amikor válaszúthoz ér az ember, és érzi, hogy merre kell mennie. Ez így talán népmesei, de nem tudom jobban megvilágítani. Az ösztöneim azt súgják, hogy jó olyan filmet csinálni, aminek szereplõi a valóságban létezõ karakterek, jó olyan történetet mesélni, ami éppen most történik. Az Iszká-ban a szemünk elõtt nõ fel egy írni-olvasni alig tudó, ugyanakkor hihetetlen intelligenciával rendelkezõ gyerek. Döbbenetes élmény.
Az „értékrend" ugyanaz, csak különbözõ munkákban keresi magának a megfogalmazást. Cassavetes mondja, hogy mi, filmesek jól elvagyunk olyan kifejezésekkel, mint közeli, vágás meg stílus, de az embereket mégiscsak az emberek érdeklik a vásznon. Talán ez az, ami megváltozott abban, ahogy a filmcsinálásról gondolkodom. Abban hiszek, hogy a személyiségek írják a történeteket, és nem a történetek keresik meg a szereplõiket. Karakterekbõl indulok ki, és nem sztoriból – a történet arra jó, hogy megmutassuk, milyen matériából van az ember.
filmhu:Említetted nekem korábban, hogy ez egy „dogmás" film. Mit jelent neked a Dogma? Hogyan viszonyulsz ahhoz, hogy pontokba szedi: mit szabad és mit nem – vagyis korlátokat állít, miközben a szabadságról kéne szólnia.
B.Cs.: A Dogmában nem is az a tíz pont érdekes, ami olyan, mintha egy õrsi gyûlésen dobták volna össze a pionírok. Az aszkétikus szemlélet, ami mögötte van, érdekesebb, és ezen a ponton velük vagyok: a film lényege valamiféle emberi igazság megmutatása, és mindent ki kell dobni, ami ennek az útjában áll. Külsõségeket, illúziókeltést, önkifejezést – mindent, amitõl a filmek hamissá, érvénytelenné váltak. A minimális eszköztár tehát nem egyszerûen eszköz, hanem maga az út is, amelyen járva nagy felfedezéseket tehetünk.
A korlátok között pedig végtelen szabadság nyílik. A saját szabadságunkat is korlátok között éljük meg, nem tudunk repülni, meghalunk, ennek ellenére szárnyalunk és halhatatlanságra vágyunk. Ha a lehetõségeink szûkülnek – amit egy film esetében általában biztosít a költségvetés –, akkor további belsõ utak nyílnak: kevesebb törõdés a külsõségekkel, több figyelem a tárgyra. A tíz pontra visszatérve pedig: nem kell mindent komolyan venni. Ilyen az emberi természet, korlátokat állít fel, hogy aztán legyen mit átlépnie.
filmhu: Te mennyit valósítottál meg ebbõl az aszketizmusból?
B.Cs.: Az Iszká-t kézbõl forgattuk. A 35-ös kamera végig Francisco vállán volt, még a néhány kocsizós felvételen is. Viszonylag kis stábbal, a gyerekekkel többnyire együtt élve dolgoztunk, és ha nem így tettünk volna, akkor nem ez a film születik. Akkor olyan lenne, mintha egy üvegen keresztül néznénk valakiket, de ha megnézed a filmet, akkor érzed, hogy velük vagyunk.
Nem is annyira róluk akartam filmet készíteni, mint inkább velük. A mûvészetet kidobtam az ablakon. Tudom, hogy azért visszalopja magát, és akkor legföljebb hagyom.
Mária zokszó nélkül tûri az életét, ami a mostoha gyerekek és a kóbor kutyák élete, és közben szemernyit sem haragszik a világra. Számára mindennek tétje van, és minden végletesen egyszerû: van vagy nincs étele, megverik vagy sem, otthon alszik vagy az utcán… A szemében van valami végtelen szomorúság, de ha megkérdezed, mi a baj, azt mondja, hogy „minden jó".
filmhu:Késõbb õ vitt el a többi gyerekhez?
B.Cs.: Ágival éveken át jártuk az árvaházakat, iskolákat és az utcákat. Az egyik iskolában a leghátsó padban ült egy nagyon vézna gyerek, bojtos sapkában, pedig már nyár volt… A tanítónéni mondta, hogy azért ül egyedül, mert tetves. Csináltam róla egy videofelvételt, amelyen próbálja a többiekkel együtt mondani a „volt egyszer egy kemencét". Nem ismeri a hozzá való szavakat, viszont majd megszakad, hogy õ is olyan legyen, mint a többiek. Õ volt Rózsika, akirõl kiderült, hogy Mária testvére, és a verések elõl már négy-ötéves kora óta elszökdösött otthonról, az utcákat járta vagy a piacon aludt. Ez a film lesz élete elsõ sikerélménye: a tesztvetítések alapján õ a film „kultfigurája".
Mariant, a román fõszereplõ fiút pedig egy vásárban láttam meg egy csapat vad, kócos gyerek között, mintha egy Dickens-regénybõl léptek volna elõ. Marian vibráló, érzékeny fiú, egy „fantomblokkban" lakik a családjával, leírhatatlan szegénységben, de õ legalább családi békében.
filmhu:Megnehezítette a dolgod, hogy õk nem színészek? Vagy éppen ez tette könnyebbé? Úgy értem, tudtak-e ösztönbõl létezni a kamera elõtt?
B.Cs.: Bizonyára kellett az évek során kialakult érzelmi kötõdés. Kockázatos dolog ekkora súlyt tenni egy gyerek vállára, mindezt negyven napon át… Mária minden várakozásomat felülmúlta, a legteljesebb jelenlét és odaadás jellemezte a játékát, de ez a játék úgy értendõ, hogy nála vérre megy a dolog. A koncentrációnak olyan fokával rendelkezik, ami profi színészeknél is ritkaság. Volt, hogy nem értett mindent az instrukciókból, mert hiányos a magyartudása, de soha nem kérdezett. Csak figyelt, és kitalálta, hogy mirõl szól a jelenet. Amikor pedig egy éjszakai forgatás során már elaludt a fáradságtól, ösztönösen érezte, hogy ezt felvétel közben kell tennie.
|
| Mintha egy Dickens-regénybõl léptek volna elõ |
B.Cs.: Nem igazán tudom, miért pont most csináltam meg ezt a filmet, de nem is gondolkodom rajta, inkább az ösztöneimre hallgatok. Az Iszká-ban a szemünk elõtt nõ fel egy írni-olvasni alig tudó, ugyanakkor hihetetlen intelligenciával rendelkezõ gyerek. Döbbenetes élmény.
Az „értékrend" ugyanaz, csak különbözõ munkákban keresi magának a megfogalmazást. Cassavetes mondja, hogy mi, filmesek jól elvagyunk olyan kifejezésekkel, mint közeli, vágás meg stílus, de az embereket mégiscsak az emberek érdeklik a vásznon. Talán ez az, ami megváltozott abban, ahogy a filmcsinálásról gondolkodom. Abban hiszek, hogy a személyiségek írják a történeteket, és nem a történetek keresik meg a szereplõiket. Karakterekbõl indulok ki, és nem sztoriból – a történet arra jó, hogy megmutassuk, milyen matériából van az ember.
|
| Ha megnézed a filmet, érzed, hogy velük vagyunk |
Nem is annyira róluk akartam filmet készíteni, mint inkább velük. A mûvészetet kidobtam az ablakon. Tudom, hogy azért visszalopja magát, és akkor legföljebb hagyom.
