Az egyházi év visszatérõ megszentelt idõszaka a Nagyböjt, amelyrõl a világ nem vesz tudomást és sok keresztény ember is azt gondolja róla: «egyébként is sok terhe van az életnek: kilátástalanság, szenvedés, miért kell még magunkra vennünk egy újabb keresztet?»
A pusztába vonuló Jézus, aki negyven napig böjtben, önmegtagadásban élt és gyõzött a kísértõ fölött, az Atya iránti hûségében megerõsödve kezdte megváltói munkáját és ezzel példát adott nekünk is.
Szent Lukács evangéliuma két lélekrõl tesz említést: a Szentlélekrõl, akinek ösztönzésére Jézus kiment a pusztába, és a gonosz lélekrõl, a sátánról, aki megkísértette.
A Szentlélekrõl tudjuk bérmálásunk óta, de nem eléggé tudatosítottuk, hogy Õ az Ígéret, Igazság, a Dicsõség Lelke, Isten ajándéka, személyes szeretete az Atyának és a Fiúnak, Jézus emberségének teremtõje, aki végig vele volt, aki a halálból is feltámasztotta. A gonosz lélekrõl, vagyis a sátánról hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy nem létezik, mitológiai mese, pedig hatását tapasztaljuk nap mint nap, amikor a bûn botrányig fokozódik a világban.
Az õsegyház idejétõl a lelki vezetõk megkülönböztették a jó vagy a rossz szellem hatásait, amely tanítás ma is nagyon tanulságos. A legfontosabb megállapításaikból néhányat érdemes megemlíteni. A Szentlélek megvilágosítja az értelmet és rámutat az igazságra. Helyes szándékot ad a cselekvésben, általa az ember egyszerûvé, õszintévé, igazmondóvá válik. Általa az evangéliumi viselkedés megmutatkozik a szelídségben, a jóságban, az önzetlenségben. Türelem a testi-lelki szenvedésben. A bensõ béke, a lélek derûje és szabadsága segít a mindennapokban. Addig a gonosz lélek, a hazugság atyja homályt, hamis káprázatot és sötétséget okoz az értelemben. Az ember erkölcsi életében a mulandó, hiú dolgokkal való törõdés, gõg, hiúság, nagyzolás, kétségbeesés eljuthat egészen a megátalkodott kemény szívig. Ennek következménye elidegenedés Krisztustól, a szenvedélyek lázadása, a fegyelem fellazulása, türelmetlenség a próbatételekben és a földi dolgokhoz láncolt lelkület. Ki ne ismerne rá ezekben közülünk a szekularizált világ jelenségeire.
Jézus hármas megkísértésének gyökerében ott van a választás, hogy Isten szeretete helyett a bálványokat keresse. János evangélista levelében már osztályozza ezeket. „Ha valaki szereti a világot, nincs meg benne az Atya szeretete, mivel minden, ami a világban van: a test kívánsága, a szem kívánsága és az élet kevélysége.” (1Jn 2,16) Jézus megkísértésének emberi tanúja nem volt, õ mondhatta el tanítványainak a mi okulásunkra, hiszen az egész történelmen végigvonul a próbatétel más-más formát öltve.
A kövek kenyérré változtatásának kísértése materialista korunkban a birtoklás és élvezethajhászás formájában ölt testet. Akik így élnek – magukból kiindulva – azok az egyházat azzal vádolják, hogy csak a hatalomra és pénzszerzésre törekszik, s nem az emberek üdvösségéért fáradozik. Ugyanakkor azt is szeretnék, hogy az egyház tagjai ettõl a világtól és világi hatalomtól várják jobb sorsukat, és ne a Gondviselésben bízzanak.
Tanulnunk kell Jézustól, akinek éhségét elsõdlegesen az Atya akaratának teljesítése csillapította (vö. Jn 4,34), ezért ne tapadjon szívünk a világ javaihoz, hanem mint eszközöket használjuk fel az evangélium szolgálatában. A mai idõkre már nagyon enyhévé vált böjti fegyelem és hústilalom a lelki élet fontosságára emlékeztessen bennünket, valamint ezzel is vállaljunk szolidaritást a világ éhezõivel. Ajánlatos újfajta önmegtagadási gyakorlatokat keresni, mint például a türelem gyakorlását, amely megnyilvánulhat az indulatok és a szó fegyelmében. Az idõt rabló és sokszor nagyon értéktelen szórakoztató médiumokra fordított idõt használjuk fel az imádságra, emberi kapcsolataink (család, beteglátogatás, barátság) ápolására.
A sátán leboruló imádást kért Jézustól, hogy övé legyen a világ. A jót a gonosszal szövetkezve akarta sugallni. Korunkban visszatérõ kísértõ vád, hogy a világ békétlenségének – de még egy társadalmon belül is – oka a vallás, amely a jónak álarcában megosztottságot teremet.
Egyházunk – Krisztus tanítása nyomán, aki békét hagyott ránk – a békességet szolgálja, de nem elvtelenül. Hitünkért, abból származó erkölcsi magatartásunkért ki kell állnunk, még hogyha az ellentmondás jelei is vagyunk a világban. Családunkban, munkahelyünkön sem lehetünk megalkuvóak. Mert aki Jézust megvallja az emberek elõtt, azt Jézus is megvallja a mennyei Atya elõtt.
A sátán azon kísértése, hogy vesse le magát a templom párkányáról a mai showmûsorok világát idézi, ahol a szemfényvesztés hamis káprázatával eltereli a lényeges dolgokról a figyelmet. A pillanatnyi eufóriát követi a kiábrándultság és az a depresszió, ami már gyermekkortól kezdve szinte népbetegséggé lett. A Nagyböjt eleji hamvazás, a keresztutak végzése emlékeztet bennünket arra, hogy életünk múlandó, és sok viszontagságon át jutunk be Isten országába. (vö. ApCsel 14, 23). Ez a lelkület megóv az elkeseredéstõl és talán nem leszünk világi értelemben mindig boldogok, de sosem leszünk boldogtalanok.
A nagyböjti idõ nem múlhat el a bûnbánat gyakorlása nélkül. Mi nem azt mondjuk, hogy mindenki bûnös, hanem a szentmise imádságában és a gyónásban is magunkra vonatkoztatva valljuk, hogy „én vétkem”. „Ha azt állítjuk, hogy nincs bûnünk, önmagunkat csaljuk meg és az igazság nincs bennünk.” (1Jn 1,8) Egy embertõl sem várhatjuk el, hogy soha se kövessen el hibát vagy bûnt, ahogy mi keresztények sem vagyunk bûntelenek, de igaz vallásosságunkhoz hozzátartozik a személyes bûnvallomás, bûnbánat, megtérés és jóvátétel. Ennek tökéletes formája, ha Isten szeretete miatt tesszük.
Itt az alkalmas szent idõ, hogy újra meg újra átelmélkedjük az örök igazságokat, a szükséges gyakorlati következtetéseket levonjuk magunk számára. Legyen ez a Nagyböjt egy lépcsõ életünkben az Isten felé haladás útján.
)
