Úgy gondolom, hogy nemcsak bennem, de nagyon sok jóérzésű magyar emberben, most március 15-e előtt, és az 1848-as forradalom kapcsán, két kérdés merül fel újból és újból.
1. Én, a kis porszem, az egyszemélyes emberke, mit tehetek, egyáltalán tehetek-e valamit, adhatok-e létemmel valamit e világhoz?
2. Hogy vehetném rá ember társaimat, hogy a szeretet, jóság, becsületesség édes nektárját teremjék, és ne szúrós, sebző töviseket.
A magyarországi méhész társadalom összefogott, és a székesfehérvári nagy tavaszi méhésztalálkozóra mindenki egy - két kiló mézzel jött és nagylelkűen édes ajándékaikat a gyermekeinknek adták. Öröm volt ezen a jól megszervezett, 3-4.000 méhészt megmozgató nagy rendezvényen résztvenni. Én nem csak a mézet köszöntem meg nekik, hanem azt, hogy ebbe a nagy méhkasba, a közel 16.000 méhészt összefogó, magyar méhésztársadalom életébe is megengedték, hogy belepillantsak.
Itt, ezen az egész napos rendezvényen tudtam meg, hogy Magyarországon a sokféle méz közül a legértékesebb az akác méz, melynek az ára 20%-kal a méz világpiaci ára felett van, s melyből a szorgos méhecskék több ezer tonna nektárt is begyűjtenek apró cseppenként évente. Megtudtam, hogy az akác, akárcsak a kukorica, a paradicsom, meg oly sok más növény Amerikából honosodott Magyarországra.
Mit tehet egy ember? Erőfeszítéseinknek lesz eredménye? Nem tudom, de szeretem magam elé képzelni azt a fiatalt, ki aranyláztól űzve, mindent maga mögött hagyva átment Amerikába, és talán betegen, magába roskadva, csalódottan haza jött néhány akácmaggal, göcsörtös facsemetével, hogy itthon elültesse őket. Kis dolog, nagy dolog? Tavaly, csak Magyarországon, bár a méhecskék a megtermett akác nektárnak csupán 10%-át gyűjtötték be, mégis közel 10.000 tonna aranyló akác mézet pergettek a méhészek. Hogy egy-egy tett, emberi erőfeszítés milyen gyümölcsöket hoz, terem, az legtöbbször nem rajtunk múlik. Az én dolgom
az, hogy legjobb szándéktól vezetve ott, ahol vagyok tegyem a jót, vessem a magot, és a többit bízzam az Istenre.
Hogyan tehetem jobbá környezetemet, a világot, melyben élnem adatott? Az
akácfából nem lehet kivenni faragó fejszével a nektárt. A laboratóriumokban valamennyi tudós a világ minden akác fájából egyetlen csepp mézet sem tudna kisajtolni erővel, tudással. De ha az áldott nap megsüti, a szúrós tövisek között megjelennek a bimbók, és napok alatt virágba borul, és ontani kezdi a nektárját. Szelíd jósággal, csendes szeretettel egymásból ki tudjuk szeretni a jót.
Élni, virágba borulni, gyümölcsöt teremni jó az akácnak. Erre született, ez az ő
létének a célja, értelme. Úgy gondolom, hogy világunkat nem az erőszak, nem a durvaság vitte, viszi elébb, hanem a szelíd jóság, az önzetlen szolidaritás, a napfény, melytől kinyílnak a göcsörtös tövises akácokon a virágok, és az emberi szívekben az önzetlen jóság és a testvéri szeretet.
A tanárok, szülők, elöljárók szelíd jósága, tiszta szívük melege tudja a gyermekeket, fiatalokat, de a népeket és a nemzeteket is virágba borítani, az önzetlen jócselekedetek édes nektárjának csepegtetésére késztetni. Durva akarattal, agresszív magatartással, furfangos manipulálásokkal nem lehet se a gyermekeket, se az embereket, se a népeket jobbá tenni.
Csak egyetlen út áll előttünk nyitva: a szeretet útja. Minden más út zsákutca, mely nem vezet sehova. Ha lenne valahol egy kis rövidítő az erőszak poklán keresztül, akkor legalább nagypénteken rálépett volna Krisztus erre az útra, de nem tette meg. Kész vagyok egy-egy gyermekért, népünkért nemzetünkért meghalni, de nincs az a délibábos rózsás jövő, melyért kész lennék megverni egy gyereket, vagy mások vérét ontani.
A legnagyobb forradalom Jézus Krisztus szeretet forradalma! Ö ezen az úton kitartott a nagycsütörtökök, a nagypéntekeken keresztül a kereszthalálig, a húsvét hajnali dicsőséges győzelemig. Bíznunk kell a szeretet mindent legyőző forradalmában.
Szeretettel, Csaba t.
Déva, 2007 március 12.
