Úton hogy megszüljük a magunk szeretet himnuszát!
Sokszor kértek, hogy foglaljak állást a világunkban lévõ rosszal, ellenségeskedéssel kapcsolatosan. Írtam egy pár gondolatot, szeretettel megosztom.
Kinek van igaza? Én nem szeretnék belevegyülni egyik oldalon sem az igazságért vívott küzdelembe, mert én azt látom, hogy Saullal, a rosszindulatú, gyilkos szándékú zsidóval Jézus párbeszédet kezd: "Saul, Saul miért üldözöl engem?". És a párbeszéd odáig fejlõdik, hogy Saulból a népek apostola lesz, Szent Pál is megírja a csodaszép Szeretet himnuszát. Jézus nem elítéli, hanem felszabadítja a bûnben, a sötétben élõ embert, szabaddá teszi a szeretetre, a bizalomra, a jóságra.
Ez az út az egyetlen járható út! Számomra az emberek nem statikus, ércbe öntött, merev entitások, hanem a fény felé hajló, igazságot keresõ, dinamikusan fejlõdõ, maréknyi porból született Isten Gyermekei. Hiszem, hogy mindannyian vágyunk arra, hogy kibontakozzunk, virágot, gyümölcsöt hozzunk, hogy így életünknek értelme, nemes célja legyen. Az lenne a fontos, hogy a párbeszéd által segítsük egymást, hogy mindenki írja meg a maga Szeretet himnuszát.
Meg vagyok gyõzõdve, hogy Isten teremtette szép világunk elég nagy, van itt hely bõségesen mindannyiunknak. Abban is biztos vagyok, hogy jóságos mennyei Atyánk jól feltarisznyázta a világunkat, van elég vasérc, réz, szén, kõolaj, jutna mindannyiunknak, ha bölcsen és testvéri szeretettel használnánk fel azt. Világunkat, mint egy óriási puzzlet képzelem el, megvan itt minden, csak a gonosz egy kissé összezavarta a darabokat, de nekünk nyugodt, békés munkával, szépen sikerülhet, sikerülnie kell mindent helyrerakni. És ez szép dolog, férfihoz méltó élet, számomra szebb, mint egy tökéletes kész világot szájtátva szemlélni.
Jézus Krisztus azt mondta: "Atyám mindmáig munkálkodik, és én is munkálkodom." Igazából az én reményem ez a mindmáig munkálkodó Isten, mert azt el tudom hinni, hogy az én, a te munkád értelmetlen, céltalan üres lötyögés, de azt, hogy a teremtõ Isten mindig a szeg mellé ütne, azt nem. És mi mindannyian ennek a teremtõ Istennek a kisebb - nagyobb munkatársai vagyunk. Hiszem, hogy minden nyafogás, siránkozás ellenére a világunk elõre halad, és kibontakozik. Természetes, hogy kinövünk egy-egy cipõt, ruhadarabot, társadalmi szokások, valós, vagy vélt értékes beidegzõdések dõlnek körülöttünk halomba. Az emberiség nagy fájáról népek, nemzetek törnek le, és semmisülnek meg, ha nem tudnak rugalmasan megújulni, elõre nézni, de ez nem a világ vége. Hiszek a kibontakozó gyõzelmes életben, mely tudatosan a fény felé tör, a fény felé, melynek a neve: õszinteség, igazság, szolidaritás, élet, szeretet, Isten.
Nem hátrafelé kell nézni. Valóban értékes, megszokott, hozzánk nõtt ruhadarabokat kell az emberiség levessen. Jézust megfeszítették, mert mint ideje múlt ruhából kilépett az Ószövetség megannyi évszázadokon keresztül csiszolódott hagyományából, szokásából. Számára egyetlen érték amelyhez föltétlenül ragaszkodott, a szeretet parancsában megfogalmazott Isten és ember szeretet. Szereti a mennyei Atyát, bízik benne, a kereszten is kezébe ajánlja a lelkét, és hisz az Isten által teremtett emberben, annak jóságában, ezért kér nagypénteken számunkra bocsánatot: "Bocsásd meg nekik atyám, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek." Úgy gondolom, hogy nekünk is, csak a Krisztus által elfogadott és az Újszövetséget jelentõ szeretet parancshoz kell feltétlenül ragaszkodnunk. Minden más elengedhetõ: a múlt sérelmei, országok határai, kiürülõ intézmények tekintélye, minden. De még a szertartások, szokások, hagyományok, megannyi beidegzõdés mind mind csak eszköz, mankó, mely által a szeretet útján tovább mehetünk. Az út a fontos, és nem a jármû.
Én nem ünneplem meg, de még gyásznapot sem tartok azon a napon, melyen apámat elhurcolták a kommunista verõ legények, hogy börtönbe zárják, összetörjék, megöljék. Nem tartom meg ezt a napot, mert Krisztus azt kéri, hogy bocsássunk meg hetvenszer hétszer, és ez szabadságot jelent nekem. Szabad vagyok, mert nem kell magammal hurcolnom ezt a szörnyûséget. Jézusnak egyetlen parancsa a szeretet parancs. Nekem lököttségnek tûnne, ha egy házaspár évente megtartaná azt a gyásznapot, mikor jól összevesztek. A lényeg az, hogy szeressék egymást, és a házasságkötés napját ünnepeljék meg, a gondokat, nehézségeket, maréknyi porságukból fakadó gyengeségeket alázattal bocsássák meg egymásnak. Nem lehet évrõl évre tragédiákat ünnepelni, unokákon számon kérni a nagyapák által elkövetett sérelmeket. Úgy gondolom, hogy a sok lamentáció, siránkozás, ellenségeskedés helyett elõre kellene néznünk. A múltat, és annak minden akarva vagy akaratlanul okozott sebét, fájdalmát, kellene hagyjuk, hogy az idõ begyógyítsa, s nekünk az elõttünk álló feladatokra kellene koncentráljunk.
A kiengesztelõdések új ünnepeit kellene alázattal megszervezni.
Elõre kell nézni, tovább kell mennünk egyénileg is, de közösségileg is. Az emberiség nem érte el a lelki, szellemi, anyagi fejlõdésének a csúcsát, nem értük el a plafont. Hiszem, hogy van tovább, az emberiség létével irt szeretet himnuszt még nem fejeztük be, az csak Isten országának beteljesedésével ér véget. Hihetetlen távlatok vannak elõttünk, az ember szinte beleszédül ha elõre néz, de félnünk nem kell, mert magunk elõtt láthatjuk gondviselõ Istenünk karjait. A félelem megbénít, a remény, a gondviselõ jóságban vetett hit szárnyakat ad.
Jézus Krisztus nem pánikol sem nagypénteken, sem húsvét vasárnapján. Békés nyugalommal megy a szeretet útján, mert hisz a szeretet végsõ gyõzelmében. Nincs más út, csak a párbeszéd és a szeretet útja, melyen ha következetesen haladunk, akkor hiszem, hogy életünk a szeretet himnuszának megírásába torkollik.
Kisebb testvéri alázattal,
Csaba t.2007. május 18.
)
