Szeretettel Családomnak!
Még pár perc és útnak
indulok, Frankfurtba és onnan Amerikába megyek.
Szeretném
megölelni az én nagy családomat. Mind az 1500 gyereket, a helyes kis
okoskákat is, de a bátortalan, csak most induló kicsiket is, és a nagyra nõtt,
sokszor a határaikat feszegetõ kamaszokat is. Jó lenne a munkatársaimat is
megölelni, megropogtatni szeretettel a csontjaikat. Én még soha nem mentem ilyen
sok idõre el, 15 év alatt egyszer hiányoztam 21 napig, és most egy hónapra
megyek Amerikába, Kanadába, a tengeren túlra.
Szívemben aggodalom és
nagy nagy féltõ szeretet van, és úgy érzem, hogy kell mondanom valamit, valami
szépet és okosat, mi itt marad helyettem velük.
1100 éve halt meg Árpád
vezér. Egy férfi, kinek egyetlen levele, alkotása, épülete, semmi sem maradt
ránk, de aki képes volt egyetlen asztalhoz ültetni 7-talán 10 törzsfõnököt.
Szeretem magam elé képzelni, ahogyan szerre érkeznek egy nyílt területre a
törzsfõnökök, lóháton, fegyveres kísérettel, ahogy a durva, kemény arcokon, és
ölésre kész fegyvereiken csillog a napfény. És Árpád vezér fogadja õket, majd
egyetlen asztal köré ülnek a vezérek. A fegyveres szolgák, az asztaltól
távolabb, intésre várva, feszülten ülnek, kezükben fegyvereikkel, egymás
csapatait méregetve árgus szemekkel.
Feszült pillanatok! Árpád vezér
nagysága, hogy ezeket az embereket képes volt egyetlen asztalhoz ültetni, és
meggyõzni õket, hogy tegyék félre mindazt mi elválasztja õket. A vélt vagy valós
sérelmeiket, sebeket, melyeket egymásnak okozhattak, talán nyelvi, szokásbeli,
kulturális, világnézeti különbségeiket. Árpád vezér képes volt meggyõzni ezeket
az embereket, hogy együtt, egymásra figyelve, közösen lesznek csak képesek maguk
számára otthont, békét, nyugodt, csendes életet teremteni itt a Kárpát-medencében. Gondolom, hogy egyik másik vérmesebb vezér újból és újból
felszökött, talán kardot is rántott, de a bölcs Otthon teremtõnek, mindig
sikerült, a tárgyaló asztalhoz ültetni a marcona vezéreket. Tárgyaltak,
érveltek, beszéltek, és így kompromiszumokból végül megszületett a
vérszerzõdés, az 1100 éve élõ Magyar nemzet. Népünk mindig virágzott,
mikor ez az Árpádi egymásra figyelõ, a másikat szeretettel
befogadó, a közös jót keresõ lelkület uralkodott. De
mindig halál, széthullás és megsemmisülés járt az egymásnak feszülõ, saját
igazát keresõ testvér háborúk nyomában.
Kedves gyermekeim, kedves
szeretetteim, mi mást kérhetnék Istentõl számotokra, most az utam elõtt, mint
ezt az Árpádi alázatos egy asztalhoz ülést. Biztos, hogy áldozatokkal jár a
másikat elfogadni és vele szeretetben együtt munkálkodni, de nincs más út, mely
az életre vezet.
Nézzetek a mi Urunkra, Jézus Krisztusra, láthatjátok,
hogy õ bár megtehette volna, mégsem egyedül akarta megváltani a világot. Jézus
társakat keresett, gyûjtött maga mellé, és kitartó, folyamatos újrakezdéssel
építette a maga közösségét, az Egyházat. Szeretettel kérlek, hogy számotokra, a
kisebb nagyobb egyéni gyõzelmeknél legyen értékesebb az összetartó szeretet, a
másikhoz lehajló jóság, a megbocsájtó irgalom. Végül is bármit, amit teszünk,
egymásért tesszük, egymás nélkül csak cifra piramisokba bezárt élõ múmiák
lesztek, de együtt közösségben Isten alázatos vándorló népe vagyunk, kikre vár
a szeretet gyümölcse, békés, örömteli, becsületes fõldi élet, és a ráadás, a
Krisztus által megígért örök élet.
Ezekkel a gondolatokkal ölelnélek
meg, ha tehetném mindnyájatokat, most a nagy út elõtt, sok szeretettel,
Csaba t.
Déva, 2007. október 12.
--
www.magnificat.ro
