Szabó Ferenc SJ: Prohászka Ottokár élete és műve

A szerző bemutatja Prohászka Ottokár gyermekkorát, tanulóéveit, az Esztergomban eltöltött huszonkét esztendőt, majd csaknem ugyannyi ideig tartó püspöki szolgálatát. Részletesen elemzi viszonyulását a modernizmushoz, feltárja politikai, társadalmi kapcsolatait, ismerteti a zsidóságról vallott nézeteit. Képet kapunk a szociális apostolról, a teológus, a spirituális, a szépíró és a misztikus Prohászkáról, a magyar katolikus költőkre kifejtett hatásáról. Gazdag bibliográfia egészíti ki a kötetet, felsorolva az egykori székesfehérvári püspökről szóló irodalmat.

A jezsuita szerzetes szerint a következő két témakör alkotja Prohászka Ottokár hitvédő és apostoli tevékenységének tengelyét: teológiailag nyitottság a természettudományok felé, valamint a teológia életté válása, a morális, nevezetesen a nemzetgazdaság és a szociális kérdés etikai vetülete. Prohászka Ottokár alapvető figyelmeztetése volt, hogy a Szentírás „nem azt mondja meg nekünk, hogyan forog az ég, hanem, hogyan jutunk az égbe.” Prohászkát egész életében az foglalkoztatta, hogyan lehet a lelkeket Krisztushoz, a szeretet uralma alá vezetni. A neves francia jezsuita paleontológushoz, Teilhard de Chardinhoz hasonlóan a hit vidám merészségével nézett szembe a tudomány által felvetett problémákkal, a tudomány valós eredményeit elfogadta, de bírálta a vallással szembeni ellenséges érzületet, a megvetést, a kevélységet, az elfogult ideológiát, az ateizmust, mindazt, amit egyes modern tudósoknál tapasztalt.

Szabó Ferenc monográfiájából kiderül: a székesfehérvári püspök munkásságában kiemelkedő helyet foglalt el a szociális kérdés, többször is felszólalt a szegények védelmében, és bírálta a súlyos társadalmi, gazdasági visszaéléseket. Figyelmeztetett az egyház, a papság e téren elkövetett mulasztásaira is. Elutasította a liberális és szociáldemokrata elméleteket a válságok megoldására, álma egy keresztényszociális társadalom megvalósítása volt, amelyben érvényesülnek a krisztusi elvek. Szolgálata kezdetétől terjesztette és igyekezett a gyakorlatba is átvinni azokat a szociális eszméket, amelyeket a pápák kifejtettek a Rerum novarumtól a Centesimus annusig. Kinek higgyen a munkás? című dolgozatában Prohászka például így fogalmazott: „Mit ér a politikai szabadság, ha nincs mit enni? Mit ér a testvériség, ha az egyik testvér leeszi a pecsenyéről a húst; s a másiknak odadobja a csontot? Mit ér az egyenlőség a törvény előtt, ha az egyik fogpiszkálóra és csipkére többet költhet, mint a másik lakásra, élelemre, családjára? … Korunk nagy betegsége az, hogy terjed a szegénység; ez pedig nagyobb izgató minden emberfiánál.”

Fél évvel halála előtt, 1926 őszén azt mondta egy katolikus nagygyűlésen: „Ne féljünk itt a radikalizmus vádjaitól. Aki ezzel vádol, annak mi azt feleljük, hogy voltaképpen csak azt akarjuk, amit XIII. Leó pápa akart. XIII. Leóval hirdetjük, hogy a proletariátusnak joga van emberhez méltó életre, joga az otthonra, a család fönntartására, a munkának a termelés gyümölcseiben való igazságos részesedésére. Valljuk, hogy ezt nem lehet megtenni a mai rendszer gyökeres megváltoztatása nélkül, s hogy ahol milliókat kell jobb helyzethez juttatni, ott azoknak, kik birtokolnak, áldozatot kell hozni. Valljuk a magántulajdon szentségét, de nem minden magántulajdonét; nem valljuk a plutokrácia rettenetes uzsoráinak, nem a közjóval ellenkező terjeszkedésnek jogait. A magántulajdon a kapitalizmusban oly méreteket ölt, hogy arányai elfojtják az életet s kevés kézben halmozzák föl a világ gazdagságát. Erre nincs jog, s erre nincs szentség; erre nem terjeszkedik ki a tulajdon szentsége sem. Nem az elv áttöréséről van itt szó, hanem a mértékről, melyben az elv valósuljon, hogy milliók egzisztenciáját, a még nagyobb elvet, magát az emberi életet lehetetlenné ne tegye.”

A kötet alapján az is egyértelmű, hogy Prohászka Ottokár tisztában volt azzal: a válságos helyzetek megoldása nem rendszer-, hanem emberkérdés. Új világot csak megtért, a szeretetet és igazságosságot gyakorló emberekkel lehet építeni, innen van az egyház evangelizáló küldetésének jelentősége minden korban. Egy 1923-ban tartott beszédében arra figyelmeztet, hogy minden reformnak kulcsa „jó világ jó emberekből lesz”, és nem fordítva: „Ez utóbbi irányt követi minden társadalmi reform, mely a materializmuson, vagyis a lélektagadáson épül; az előbbi irány pedig a keresztény kultúrát megteremtő lélekállítás s lélekhit, vagy mondjuk inkább, lélek szerinti élet volt… A keresztény kultúra bennünk van; ha ott nincs, sehol sincs, mert kívül nem lehet… A keresztény kultúra Krisztus világossága, melyben látunk célt, utat, eredményt, lelket s kötelességet…”

Ez a gondolat minden korban időszerű, így ma is: új világot csak lélekben tiszta emberekkel lehet építeni, a lélek megújulása, erkölcsi felemelkedés nélkül változhat ugyan a rendszer, de ez önmagában kevés a minőségi előrelépéshez. Külön fejezetben foglalkozik Szabó Ferenc Prohászka Ottokár életének és munkásságának egyik legvitatottabb részével, a zsidósághoz való viszonyával. Azzal kapcsolatban, hogy balliberális oldalról gyakran elhangzik a vád, hogy az egykori székesfehérvári püspök antiszemita volt, Szabó Ferenc egyetért az egyébként liberális Gyurgyák János véleményével, aki A zsidókérdés Magyarországon című monográfiájában (2001, Osiris Kiadó – a szerk.) Prohászka Ottokár zsidóellenességének kulcsát abban látja, hogy az esztergomi tanár és a székesfehérvári püspök elkötelezte magát Magyarország szellemi-erkölcsi újjászületéséért, Isten országának szolgálata volt fő célja. Fáradhatatlan szociális munkássága a liberális kapitalista és a marxista, ateista szociáldemokrácia között kereste a középutat. Ebben, illetve a lelki-erkölcsi megújulást célzó apostolsága távlatában érthetjük csak meg a zsidósággal kapcsolatos magatartását. Minden, ami akadályozta ennek a katolikus reneszánsznak a megvalósulását, kivívta ellenszenvét. S Prohászka úgy látta, hogy a zsidóság többsége szemben áll mindazzal, amire ő az életét feltette: katolikus és nemzeti újjászületés, erkölcsös élet, a szegények és a megnyomorítottak felemelése. Ugyanakkor Prohászka nem csupán a zsidóságot, de az ún. keresztény kurzust is keményen bírálta, amelytől kezdetben sokat várt, de hamar kiábrándult belőle, így fogalmazva meg lesújtó véleményét: „keresztény kurzus, keresztények nélkül”, vagyis csak program a kereszténységről, de képviselői lélekben nem keresztények. Szabó Ferenc nem hallgatja el, hogy naplójában a zsidóságot illetően Prohászka Ottokár sokszor általánosított, de azt egyrészt nem szánta közlésre, másrészt viszont kritizálta a magyar magyarokat is bűneikért, lustaságukért, széthúzásukért. Bírálta a feudális főurakat, főpapokat, a jozefinista papságot is. A zsidóság jogos kritikája nem antiszemitizmus. A holokausztot pedig nem láthatta előre. Arról sem tehet, hogy az általa használt hungarizmus fogalommal a fajvédők később visszaéltek. Prohászka megkülönböztette a jó zsidókat és a rossz zsidókat, miként a jó keresztényeket és a rossz keresztényeket. Bírálatának tárgya volt mindenki, aki szavakban vagy cselekedetekben szembement az evangéliummal, s a krisztusi szeretetre épülő keresztényszociális eszmerendszerrel.

Szabó Ferenc emlékeztet rá, hogy Prohászka Ottokárt sokan Pázmány Péter bíboros, esztergomi érsekhez hasonlítják, kiemelve a XX. századi katolikus megújhodásért Pázmányéhoz mérhető apostoli munkáját. Prohászka egyik beszédében tűzhöz hasonlította Pázmány Pétert, „mely égett s gyújtott.” A könyv szerzője szerint „Prohászka lelke-szelleme is tűz volt, mely gyújtott és világít ma is, egy évszázad távlatából; ma is, amikor Magyarország sötétben keresi a kiutat, az erkölcsi megújulást.”

Szabó Ferenc tudományos szinten, ugyanakkor közérthetően megírt, teljességre törekvő monográfiája nagy mértékben elősegítheti Prohászka Ottokár személyiségének mélyebb megismerését, szellemének szétsugárzását, és esetleges boldoggáavatását. (Szent István Társulat, 2007)

Bodnár Dániel/Magyar Kurír

Kép: Berta Gábor