–Bíboros úr sûrû programjai ellenére is, ha teheti, mindig jelen van a
Pázmány Péter Katolikus Egyetem, a Szent István Társulat rendezvényein,
tudományos konferenciákon. Több egyetem díszdoktora és nem utolsósorban
az MTA levelezõ tagja. De más, kisebb szintû oktatási intézményekbe is
ellátogat, idén a katolikus oktatási intézmények tanévnyitóján mondott
beszédet. Hogyan vélekedik a hit, a tudomány és az oktatás viszonyáról?
– Az emberi közösség kezdettõl fogva arra törekedett, hogy
mindent megtudjon az õt körülvevõ világról, Isten és ember viszonyáról,
az élet értelmérõl. Minden szuverén emberi közösség ha élni akar,
rákényszerül arra, hogy elméletileg és gyakorlatilag elhelyezze önmagát
a kozmoszban. Hammurabi törvénykönyvének (Kr. e. 1750 körül)
preambuluma az istenek megemlítésével kezdõdik, annak felsorolásával,
hogy mi mindennek az urai ezek az istenek, és mi köze van a királynak
és a népnek az istenekhez, hogyan mozgatják õk a világot. A közösség
elhelyezi magát a kozmoszban, a mindenségben. Utána ennek alapján, és
immár erre hivatkozva mondják ki a közösségi viselkedés szabályait.
Nagyon fontos, hogy az emberiség, a nemzet a legmagasabb szintû tudás
elérésére törekedjék, amit az ember el tud érni az adott pillanatban.
Manapság átéljük azt is, hogy ez a legmagasabb szintû tudás egyben
dinamikusan fejlõdik is, tehát nem egy egyszeri alapkõ, amit letettünk
és utána nem kell rajta változtatni.
A legmagasabb szintû
tudás elérésére való törekvés szükségszerû. Ebbõl következik az
alacsonyabb, tehát a középszintû és az elemi szintû oktatás
szükségszerûsége is. Mert nem csupán a hétköznapi gyakorlat
segédeszközeként tanulunk meg írni, olvasni, tanulunk közismereti
tárgyakat, hanem azért is, mert megvan bennünk, ha nem is minden
egyénben külön-külön, de a közösségben az a törekvés, hogy a legtöbbet,
amit ember tudhat, azt tudjuk meg magunkról, a világról és nem
mellékesen Istenrõl. A világot és a világ értékét is meg akarjuk
ismerni. A megismerés, a megértés és az értékelés mindig valamihez való
viszonyításban áll. De a világmindenséget mihez viszonyítjuk? Ha nincs
a világmindenségen kívül semmi más, amihez viszonyíthatunk, akkor abban
a pillanatban minden relatívvá válik, mert legföljebb azt mondhatjuk,
hogy egy kisebb közösség tevékenysége egy nagyobb közösség
szempontjából lehet hasznos vagy haszontalan, mondhatjuk azt, hogy egy
rövidebb idõszakban történt események egy hosszabb idõszak
szempontjából lehetnek fontosak vagy kevésbé fontosak, de hogy végül az
egésznek mi a jelentõsége, ezzel adósak maradunk. Márpedig ez kihat az
életünkre. Az apró döntéseinkre, a hétköznapi döntéseinkre is. Az
oktatás és a nevelés ennek felismertetésére irányul.
– Hogyan tud ebben a felismertetésben segíteni az Egyház?
–
Amikor az elemi szintû oktatásról beszélünk, elõször is a családra
gondolunk, arra, hogy a gyereknek, amikor megszületik, ha jó családba
születik, ahol szeretettel fogadják és nevelni akarják, akkor az elsõ
tanítói a szülei és testvérei. A szülõknek elsõdleges joguk
van gyerekük neveléséhez. Amikor az Egyház részt vesz a nevelésben,
akkor ezt részben a szülõk megbízásából, kérésükre teszi.
Az
Egyháznak kötelessége is, hogy akit egyszer megkeresztelt, azt vigye is
mind közelebb Krisztushoz: tanítsa meg a keresztény élet értékeire,
elveire, és segítse õt abban, hogy harmonikusan tudja élni ezt a
keresztény életet. Az Egyháznak alapvetõ kötelessége a hitben való
nevelés. Csakhogy az emberi személy egységes. Nem lehet a kultúrát, a
profán ismereteket, az erkölcsi fejlõdést, a kommunikációkészséget, a
világnézetet, a vallásos ismereteket és értékeket, érzéseket és
összefüggéseket leválasztani az élet egyéb területeirõl.
Ebbõl
következõen az a nevelés harmonikus és jó, amely minden szempontból
vezeti a felnövekvõ emberi személyt. Nem lehet a vallásos értékektõl és
közösségektõl elzárni a fiatalokat, és ezért is olyan fontos, hogy az
egyház ezen a téren segítséget tud adni a vallásos szülõknek a
katolikus óvodák és iskolák által.
– Korunkban sokan
kételkednek abban, hogy egyáltalán megismerhetõ-e bennünket körülvevõ
bonyolult világ. Sokak szemében a tudomány is elveszítette igazi
értékét. Milyen választ ad erre a dilemmára az Egyház?
–
Az ismeretanyag megbecsülése korunkban nem magától értetõdõ. E
tekintetben jelentõs különbség van a régi világhoz képest. Régen úgy
gondolták, hogy az ember a józan eszével megismeri a világot, annak
törvényszerûségeit, és nagykorú döntéseket hoz. Nehéz eldönteni, hogy a
vallásos megismerésben és tapasztalatban mennyi igazság van, de a
természettudomány alapja biztos – vélték még a XIX. században. A
társadalomtudományokban is egzakt ismeretanyagot próbáltak
összegyûjteni, abban a bizalomban, hogy ezeken alapulnak a tudományos
megállapítások. A vallásnak is a természet és társadalomtudományok
eszköztárával kellett igazolnia magát, akkor volt igazán szalonképes.
Ehhez
képest ma azt látjuk, hogy az utóbbi 10–20 évben az ember természetes
megismerõ képességébe vetett bizalom is megrendült. Abban, hogy az
emberek a világról filozófiailag reális, hiteles és stabil képet
alkossanak, nem sokan bíznak.
A történet- és
társadalomtudományokban megjelent a szubjektivizmus kísértése, részben
maguknak a tudományterületek mûvelõinek oldaláról. Ebbõl következik
például az a már a marxizmus idején megindult folyamat, hogy a
történelmet szubjektíven át lehet értékelni. Új és új filozófiai
áramlatok jelentek meg, és sokan arra a következtetésre jutottak, hogy
a múlt történéseinek az objektív igazságát sem lehet megismerni,
annyira ki van szolgáltatva az emberi megismerés társadalmi
feltételezettségének. A hermeneutika szerint a történelem és a források
olyan válaszokat adnak az embernek, amilyet az adott társadalmi és
kulturális környezetben megfogalmazott kérdés sugall. Ebben sok igazság
van, de ez mégsem jelenti azt, hogy nem volt objektív, megismerhetõ
történeti múlt, vagyis nincs különbség a hermeneutikailag önkritikus
megismerés és a közönséges történelemhamisítás között.
Olyanfajta
bizonytalanság terjedt el, ami lassan átcsapott még a
természettudományok területére is. Elkezdõdött az a folyamat, amit
természettudományi hallgatók, vegyészek, gyógyszerészek úgy fogalmaznak
meg, hogy sokszor már a természettudományos kísérletekben sem egy
igazságot, egy munkahipotézist akarnak igazolni, hanem adott esetben
egy gyógyszergyárnak vagy bármilyen iparágnak az elõzetes állítását,
megrendelését.
Ez nem szolgálja az emberi közösség javát. Ha
az ember már a természettudományok esetében is kételkedik az objektív
igazság lehetõségében és megismerhetõségében, akkor ez az ember
személyiségének elbizonytalanodásához vezet. A fiatalok hajlamosak
arra, hogy nagyon rugalmasan alakítsák életüket, túlreagálják ezeket a
relativizáló tényezõket, és azt mondják, hogy akkor semmit sem érdemes
olyan igazán jól megtanulni, mert nem maradandó értéket sajátítok el,
amikor tanulok, hanem csak egy pillanatnyi elvnek felelek meg.
Ha
ezt az apák elvként kimondják, akkor a fiúk már helyesen írni sem
tanulnak meg, elmarad a pontos fogalmazás, a kifejezés
mûfajainak pontossága és szabatossága. Márpedig ha ettõl
elrugaszkodunk, akkor a kommunikációban gyengébbek leszünk: kevesebb és
pontatlanul megfogalmazott ismeretet közlünk egymással. Vagyis
eszkalálódik ismereteink bizonytalansága és pontatlansága, s errõl
részben mi magunk tehetünk.
Ebbõl a bizonytalanságból mutatja
meg a kivezetõ utat II. János Pál pápa enciklikája, a Fides et ratio,
amelyben megfordítja a XX. század elején elterjedt szemléletet és azt
mondja, hogy a hitbõl merített bizalom segíthet bennünket abban, hogy
az emberi értelem objektív megismerõ képességében is bízni tudjunk,
vagyis igazán objektív értékként nézzünk a tudományra és az emberi
tudásra. Tehát hívõ alapállásunk meggyõzõdésem szerint segíthet
bennünket abban, hogy objektíve is értékes, használható, és a
társadalomnak a tényleges javát szolgáló tudást szerezzünk és ezt
alkalmazzuk. Fides et ratio – hit és ész támogatják egymást. A magasabb
szintû oktatási intézmények, mint például a katolikus egyetemek
feladata, hogy ennek szellemében oktassanak és kutassanak.
Neumayer Katalin/Magyar Kurír
