2007. december 22. szombat
Kedves Testvérek!
Ülők, és mint pap, készülök egy temetésre. Ülök, nézek előre, gyomromat összeszorítja egy nagyon durva, kemény kéz, gondolataim szétszaladnak, cikáznak, de újból és újból egyetlen üzeneté állnak össze: bármennyire nehéz is, én mégis hiszek a szeretet végső győzelmében.
Ez a fájó történet is a miénk, s mivel minden képzelt, álmodott világnál sokkal szebb, ez, melyben élnünk adatott, alázattal megosztom veletek is. Megosztom veletek, mert tudnunk kell, még ilyenkor az ünnepek táján is, e világban nemcsak angyalok, szent férfiak, nők, pásztorok, és napkeleti bölcsek élnek, hanem köztünk él a gonosz is, mely megtalálja a maga Heródesét és mindent kiszolgáló katonáit, hogy pusztítson és öljön, összetörje Isten szép világát.
Ma, egy negyven éves, fiatal embert kell eltemessek. Egy magyar édesapát, ki szerelemből nősült. Megszöktetett egy lányt, és boldogan éltek hosszú éveken keresztül. Született hat, szép, egészséges gyermekük, nevelték, majd a kommunizmus bukásával széthulló bányarendszer maga alá temette őket is. Mint csoportvezető bányász sokat keresett. Munkahelye megszűnte után, Dévára költöztek. Minden biztatás ellenére, őrezignáltan folyamatosan azt mondta: hogy lehetne egy építkezésen segédmunkás, a bányában kapott fele pénzért?
Persze egyszerűbben is elmondhatnám ezt a történetet: Az ördög mint ordító oroszlán szétverte a családot, az édesapa elzüllött, a gyerekek nálunk kötöttek ki, és minden erőfeszítésünk ellenére, mint hajléktalan ember az elmúlt napokban megfagyott, egy elhagyott mozi mögötti kanálisban. Három nap után találták meg, és most gyászbeszédet kellene mondanom a gyermekeinek, kik már évek óta az én gyermekeim is.
Az elmúlt tavasszal meglátogatott ez a hajléktalan ember. A hosszú hideg tél hihetetlenül megviselte, oda tettem fürödni, borotválkozni, felöltöztettük tetőtől talpig. Szép, magas ember volt, jól állt rajta a ruha. Leültünk beszélgetni, majd behívtam hat szép gyermekét. Kértem, hogy írjanak egy levelet az angyalnak. Kérdőleg néztek rám, a tavaszi napfényben. És én akkor arra biztattam, hogy kérjünk az angyaltól egy szép kis karácsonyfát, egy olyan fát, mely mellett ott áll az édesapa, az édesanya, és a hat gyermek, s mely körül egy szívvel - egy lélekkel éneklik a szép karácsonyi énekeket. Milyen kis dolog egy csendes karácsonyi meghitt pillanat, - mondhatná bárki, - de ez a fényévekre lévő egyszerű álom, keserves sírásra késztette az édesapát, és a gyermekeit.
Nem sírni kell, hanem valóra váltani ezt a szép, egyszerű gondolatot, - mondottam. Az édesapa rámnézett, és azt mondta, hogy neki nincs visszaút, neki a felesége, a családja nem fog megbocsájtani soha. Nézze, - mondottam - én térden állva kérek maga helyett bocsánatot feleségétől, gyermekeitől, mindenkitől. A gyermekek síró szeméből láttam, hogy tőlük nem is kell bocsánatot kérni, édesapjuk könnyei elmostak minden gyermekkori értelmetlen veszekedést, verekedést, nélkülözést, szenvedést. Megfogtuk egymás kezét, és olyan jó volt élő hittel mondani az Úr imáját, és a többi szép imánkat egy szívvel, tudva, hogy Isten szeretete gyógyít. Azt gondolom, hogy akkor ott mindannyian hittünk a csodában, az újrakezdésben, mely el is kezdődött: Mi alkalmaztuk ezt az embert az állataink mellé, de egy pár hét után ő eltűnt, és csak most került újból elő.
Karácsony van, itt állunk mindannyian együtt a temetőben. De a szép zöld ágak nem karácsonyfává állnak össze, hanem koszorúvá, melyen egyetlen mondat áll: "Szeretett édesapánk, minden kudarc ellenére, itt a koporsód mellett is, hiszünk a szeretet végső győzelmében".
Csaba t.
2007. december 22.
