A
fegyverletétel
1849. augusztus 10-én
minisztertanácsi megbeszélésre hívták az Aradon táborozó
Görgeyt, aki akkor még nem volt a magyar hadak fõvezére. Kossuth
és Görgey közt döntõ megbeszélés zajlott, miközben Temesvár
alatt Dembinszky és Bem döntõ csatát vívtak az osztrák
fõsereggel. A csatát elvesztettük.
1849.
augusztus 11-én Aradon két kiáltványt tettek közszemlére. Az
egyikben Kossuth Lajos tudatta a nemzettel, hogy a nemzet életének
megmentése egyedül a hadsereg fõvezérétõl, Görgeytõl várható,
akinek a kormány átadta a legfõbb polgári és katonai hatalmat.
"Az igazság és a kegyelem istene legyen a
nemzettel!"-fejezõdik be Kossuth kiáltványa. A másik
hirdetményben Görgey tudatta mindenkivel, hogy a kormány
lemondott, és minden hatalom az õ kezében összpontosul. Augusztus
12-én már egyeztetések folytak Világoson a Bohus kastélyban a
cári hadi követtel a feltétel nélküli fegyverletételrõl, a
fegyverletételt Görgey közölte a tábor tisztjeivel is.
Másnap
1849. augusztus 13-án Görgey táborkarával Rüdigerhez indult,
hogy tájékoztassa a feltétel nélküli fegyverletétel
elfogadásáról. Már naplemente volt, amikor Rüdiger megérkezett
a két harcvonalba fölállított sereghez. Ellentmondás nem
lehetett. A gyalogság gúlákba rakta fegyvereit, a huszárok
leszálltak lovaikról, az ágyúk legénység nélkül egymás
mellett sorakoztak. Az annyi küzdelmet, vereséget és gyõzelmet
látott "Mária-zászlók" a lefegyverzett magyar csapatok
elõtt a földön hevertek. Ettõl a pillanattól kezdve a magyar
fõsereg nem volt többé, foglyok lettek. A lefegyverzett
legénységet a számukra kijelölt táborba kísérték. Görgeyt
13-án a kisjenei orosz fõhadiszállásra kísérték, ide érkeztek
meg másnap a tisztek is. Innen - a terv szerint - 15-én
Nagyváradra, Paskievics orosz fõvezér fõhadiszállására kellett
volna érkezniük. Görgeyt oda is kísérték, a tiszteket azonban
Nagy-Szalontáról Sarkadra, majd Békés-Gyulára kísérték, és
az összes tisztet átadták az osztrákoknak. Görgey példáját -
más választás nem lévén - elõbb-utóbb követte a többi
hadtestparancsnok is. Damjanich is föltétel nélkül föladta az
aradi várat a muszkáknak, akik kiszolgáltatták õket az
osztrákoknak. A beláthatatlan következményekkel járó
fegyverletétel az egész nemzetet megrázta.
Utolsó
napok az aradi várban
A világosi
fegyverletétellel meghalt a szabadságharcunk. Gyuláról már a
hatalmas gyászmenet indult, amikor a tiszteket az osztrákokhoz
vitték, hogy átadják nekik. Aradon pedig már megtörtént a nagy
temetkezés.
Az aradi vár Arad városától
keletre a Maros folyó bal partján terül el. Három oldalról a
folyó kanyarulata övezi. Akkoriban Magyarország egyik legerõsebb
vára volt. A vár déli oldalán lévõ kazamatákba a világosi
fegyverletétel után több száz foglyot börtönöztek be, közülük
sokan rabságukat is itt töltötték le. Sok elítélt, vagy
kegyelmet kapott halálraítélt, Kufsteinban és más császári
börtönben raboskodott. A 13 tábornok a vár közepén található
négyszögletes emeletes épületbe, a fõõrház négyszögbe
került. Ezzel szemben volt a vár- és térparancsnokság, innen 50
lépésnyire a templom. Mindegyiküket külön szobában helyezték
el. A hatlépésnyi hosszú deszka padlózatú szobákban tábori
ágy, egy szék, egy fiókos asztal (melyen ettek), egy kis asztal,
melyen mosdótál s egy kancsó víz állott, valamint egy tükör
volt. Szolgálatukra öt megbízható közlegényt rendeltek ki,
akiknek kötelességük volt mindenrõl jelentést tenni a
fõporkolábnak, amit nekik a tábornokok esetleg mondtak. A
tábornokokat a hadbíróság szeptember 21-én és 26-án hallgatta
ki, ahol példás méltósággal viselkedtek. Ernst hadbírósági
elnök példás büntetést ígért, mivel a császárhoz hûtlenek
lettek. Mindkét napon ítéletet hoztak. 21-én: Kiss Ernõt
golyóra, Vécsey Károly grófot akasztófára ítélték. 26-án a
többiek fölött ítélkeztek. Schweidel József kivételével
mindenkit akasztófára ítéltek. Mind a 13 tábornokot
felségárulásért ítélték el. A Haynauhoz eljuttatott kegyelmi
kérvényeket elutasították. Mindössze annyi változás történt,
hogy kegyelembõl Dessewffy Aristid és Lázár Vilmos halálos
ítéletét golyó általira változtatták.
1849.
október 5-én 9 órakor a Haynau által megerõsített hadbíróság
ítéletet felolvasták. Az elítéltek mellé lelkészeket
rendeltek, és a várban rendkívüli intézkedések léptek életbe.
Teljes készenlétet, kijárási tilalmat, megkettõzött õrséget
rendeltek el. A másnap végrehajtandó halálos ítéletekhez negyed
6 órára a Wocher-zászlóaljat rendelték ki. A várban még a
helyõrség is abban a hiszemben volt, hogy mindössze két személyt
fognak kivégezni. Ennyi gyilkosságra senki sem gondolt, arról csak
a hadbírák tudtak.
Október 5-én
délután 2 órakor a minorita atyák megjelentek a várban, és az
elítéltekhez vezették õket. Kivétel nélkül valamennyien
levélírással foglalkoztak, hogy utolsó búcsút vegyenek
szeretteiktõl. A szobákban két õr volt, az asztalokon két-két
égõ gyertya között feszület adott néma, kísérteties,
ünnepélyes légkört a sötét börtönszobáknak. Damjanich
kivételével - akinek lábtörése ezt nem tette lehetõvé -
mindenki tábori ágyáról felugorva, az ajtóban fogadta a
lelkészeket, akikkel több órai barátságos beszélgetést
folytattak.
Damjanich János tábornok
elsõ kérdése Kossuthtal volt kapcsolatos, de a pap nem tudott rá
választ adni. "Csak legalább õt
óvja meg Isten a mi sorsunktól, így legalább még marad némi
remény, hogy hazánknak még egyszer fölvirrad!" "El
vagyok készülve, lelkem tiszta s az Isten a tanúm, hogy amit
tettem, nem magamért, hanem mint becsületes patrióta a hazáért s
mindnyájunkért tettem. Elvakítottak, megcsaltak benneteket.
Bocsássa meg nektek az Isten!"Nemsokára
õt is meglátogatták a minoriták, akiket lelkesülten fogadott,
Kossuthról, Klapkáról, Bemrõl és a haza sorsáról beszélgettek
egyfolytában.
Nagy-Sándor
József tábornok lángoló gyûlölettel
nyilatkozott Görgey eljárásáról és az osztrákokról. "Eleget
figyelmeztettem Kossuthot, fájdalom õ nem hitt nekem, míg ideje
volt..."
Leiningen-Westerburg
Károly gróf, tábornok szeretett
feleségérõl, rokonairól beszélgetett a lelkésszel, és németül
a következõt is mondta: "Százszor
inkábba csatában elesni, mint egy percig osztrák fogolynak
lenni!"
Vécsey Károly gróf,
tábornok imádott feleségérõl és egészségi állapotáról
beszélgetett többnyire, és megjegyezte: "hogy
inkább meghalni akarok, mint e helyen egy esztendeig ülni".
Lázár
Vilmos tábornok is gyöngéden,
szeretettel leginkább feleségérõl és gyermekeirõl beszélgetett,
és több tábornok-társa felõl tudakozódott.
Lachner
György és Pöltenberg Ernõ tábornokok
utolsó gondolatai a családjukhoz szóltak.
Knézich
Károly tábornok volt talán a
legkomorabb, alig szólt. Imádkozott.
Török
Ignácz tábornok saját,
várerõdítményekrõl szóló munkáját olvasta németül. A lelki
atyától Komárom sorsa felõl érdeklõdött. De mivel a
minorita-atya nem tudta, hogy elõzõ nap már letették a fegyvert,
csak annyit mondott, hogy õk is letenni készülnek a fegyvert.
Török Ignácz felsóhajtott, és megjegyezte:"Hát hiába
erõsítettem meg úgy!"
Kiss
Ernõ tábornok volt a legkevésbé
nyomott hangulatban. Utolsó kívánságai közt az szerepelt,
hogy "csak legalább egy csatában
vezényelhetne még..". Õ is
Kossuth sorsáról tudakozódott.
Schweidel
József tábornok könnyezve, öleléssel
fogadta Bardócz-atyát. Elmondta, mint rendelé a bécsi
fõhaditanács Budára, hogy harcoljon Jellachich serege ellen.
Pesten letette az esküt a magyar kormányra katonáival együtt, és
mint igaz, hû, magyar hazafi harcolt az esküjéhez és a magyar
nemzethez híven. Ártatlannak tartotta magát. Aggodalommal töltötte
le, hogy fia, aki kapitányként harcolt, szintén az õ sorsára jut
majd, és így feleségének és gyermekeinek nem marad támasza. Fia
tõle nem messze volt bebörtönözve, de nem kapott engedélyt, hogy
elbúcsúzhasson tõle. Nála lévõ pénzét - miután a pap az
õröket kiküldte - átadta a papnak, aki azt a késõbbiekben
eljuttatta a családjának.
Aulich
Lajos tábornok a gyertyaláng mellett
Horatiust olvasott. Hallgatag volt, ítéletével nem foglalkozott.
Amikor lelkész-vendégét meg akarta kínálni szivarral, látta,
hogy mindössze egy szivarja maradt. "Sajnálom,
ezzel meg nem kínálhatom, kell a reggeli útra."
Már
délután 5 óra volt, amikor a lelkészek elvégezték a lelki
gyakorlatokat. Mindannyian áhítattal imádkoztak, és arra kérték
a papokat, hogy másnap reggel amennyire lehetséges korán jöjjenek.
A papok Howiger várparancsnoknál jelentkeztek, aki frivol hangon
érdeklõdött, a "pacienseikrõl", majd tréfálkozva
megjegyezte, már csak egy alkalom van hátra. Ezt követõen
Damjanich, Lahner, és Vécsey tábornokok feleségeinek megengedték,
hogy férjeiket meglátogathassák. Ekkor tudták meg a szerencsétlen
asszonyok, hogy utoljára láthatják férjeiket, mert másnap
kivégzik õket.
A tragikus
hajnal
Éjjel két óra tájt a
lelkészek visszaindultak a várba, nem tudtak aludni, nehogy
elkéssenek. Sietségük másik oka az volt, hogy a tábornokok közül
többen is arra kérték õket, hogy szeretteikhez juttassák el
leveleiket és emléktárgyaikat. Hûvös éj volt, a hold világított
a sötét úton. Összeszorult szívvel mentek át a Maros hídján,
és azon gondolkodtak, hogy amikor visszafelé jönnek majd, a magyar
nemzet legjobbjait már gyalázatos halállal megfosztották
életüktõl. A várkapuhoz érve egyikük öklével háromszor
zörgetett. A csikorgó kapu kitárult, õk elõmutatták
engedélyeiket és nehéz szívvel elindultak az
áldozatokhoz.
Winkler Bruno minorita
Lázár Vilmost és Nagy Józsefet, Sujánszky minorita: Pöltenberget
és Aulichot, Bardócz Sándor minorita: Schweidelt és Törököt,
Pléva Balázs minorita: Lachnert és Knézichet, Marchot Eduard
szent-Ferenczi áldozár: Kiss Ernõt és Vécseyt, Baló Béni
helvét lelkész: gróf Leiningent és Dessewffyt, Szombathy Balázs
görög keleti lelkész Damjanichot voltak hivatva az utolsó útra
lelkileg felkészíteni.
Damjanichnál
volt hajnali négy óra körül a brünni hóhér, akivel a tábornok
kivégzése elõtt beszélni akart, amikor még megkereste Sujánszky,
akivel utoljára még politikáról, Kossuthról, és indulatosan
Görgeyrõl beszélgettek. "Görgey gyalázatosan megcsalt
bennünket, õ csak a maga élete
biztosításáról gondoskodott, bennünket cserben hagyott!
Leginkább vitéz bajtársaimnak sorsa szomorít engem... nem félek
a haláltól - hisz ezerszer néztem én a szemébe; ámde mégis
fáj, hogy felsõ helyrõl azon kegyelmet sem nyerhetõk, miszerint
katonához illõleg - golyó által végeztessenek ki.-"
A
tábornokok közül senki sem aludt ez en az éjjelen. Az üdvözlések
után a szokásos vallási szertartásokat megkezdték. Majd az ég
Urához imádkoztak összekulcsolt kézzel a halni készülõ, -ha
nemzetiségüket tekintve nem is mind-, de szívükben kivétel
nélkül magyar tábornokok. Sujánszky minorita a késõbbiekben
elmondta, hogy "valami oly szellemi
s földöntúli kifejezés volt az összekulcsolt kezekkel imádkozó
tábornokok szemeiben, hogy õ teljesen feledvén állását s
kötelmeit, szenteket hitt maga elõtt látni, és zokogva hozzájuk
imádkozott."
A
tábornokok átadták a lelkészeknek a búcsú-leveleiket és
emléktárgyaikat, hogy azokat juttassák el szeretteikhez.
A
kivégzés
1849. október 6-a
szombatra esett. Ködös reggel volt. Sötét, sûrû felhõk
borították be az eget. Sehol egyetlen halvány napsugár. Negyed 6
órakor dobpergés és tompa moraj között állt fel a kivégzéshez
a Wochner-ezred egyik zászlóalja. A várban fogva tartott több,
mint hatszáz fogoly a cellájába zárva ki sem mozdulhatott. A
bástyákra ágyúkat vontattak fel, mellettük égõ kanócokkal a
tüzérek várakoztak.
Fél 6-kor a
fõporkoláb két alfoglár kíséretében kivezette a négy golyó
általi halálra ítélt tábornokot: Kiss
Ernõt, Lázár Vilmost, Dessewffy Aristidet és Schweidel
Józsefet. Szemtanuk szerint, amikor
kijövet megpillantották egymást, kezet szorítottak egymással, de
a megindultságtól szólni nem tudtak, az égre néztek. Egy-egy
lelkész vezette õket karonfogva. Mind a négy tábornokon fekete
attila, hófehér ing, fekete nadrág és kesztyû volt. A zászlóalj
kettévált és a négy halálraítélt hõst két oldalt körbefogva
kísérték a vesztõhelyre. Amikor oda értek, a nyolc-nyolc katona
elvált a tábornokoktól, és velük szemben felsorakozott
zászlóaljhoz csatlakozott. A négy tábornok a lelkészekkel
imádkozott, majd a hadbíró felolvasta az ítéletet. A lelkészek
visszavonultak. Felhangzott a parancsszó. A négy tábornokot a
zászlóaljtól 15, egymástól 5-5 lépésre állították,
attilájukat és mellényüket levették, szemüket fehér
zsebkendõvel bekötötték. A tábornokok térdre ereszkedtek. A
sorból 12 katona kivált, 3-3 a tábornokok elõtt megállt, majd
amikor a parancsnok kardjával jelt adott, eldördültek a lövések.
Hárman azonnal meghaltak. Kiss Ernõ mozdulatlanul térdelve maradt,
mert csak a vállán érte a lövés. Erre három közlegény
odarohant, és közvetlen közelrõl agyonlõtte. Schweidel kezében
feszülettel halt meg. Kiss Ernõ utolsó szavai a következõk
voltak: "Szegény hazám! Vége
mindennek! Isten büntesse meg hóhérainkat!" Lázár a
lelkészt arra kérte, ha a lövés nem ölné meg azonnal, ne
engedjék kínlódni. Utolsó szavai:"Istenem!
Nõm és három gyermekem."-
voltak. Dessewffy utolsó
szavával is azt kérte, hogy levelét feleségéhez juttassák
el.
Ezalatt a porkoláb, az alfoglár és
brünni hóhér szilvapálinkát iszogatott a foglyok szomszédságában
lévõ szobában. Hat óra volt, amikor a zászlóalj a négy
tábornok holtteste mellett két õrt hátra hagyva visszaindult a
többi, kilenc áldozatért. Arcukon meglátszott az itt eltöltött
négy hét. Mindegyikük lábán és egyik kezén bilincs volt.
Elsõnek Nagy-Sándor József ért
ki, utolsónak lábtörése miatt Damjanich érkezett.
A nyolc tábornok hozzá, a legnagyobbhoz közeledett. Damjanichot
egy paraszt-szekérrel vitték a kivégzõhelyre, de arra felsegíteni
a parancsnok csak a hóhértól engedte, aki Damjanich kérésére
mellé ült a szekérre. Az odarendelt magyar parasztember sírva
hajtotta lovait az akasztófákhoz. A menet elindult, az elítéltek
két oldalán 20-20 közlegény képezte a korlátot. A tábornokok
hat sorban kettesével, közöttük egy-egy lelkésszel egymás
mögött haladtak, mögöttük döcögött a szekér Damjanichcsal és
a díszbeöltözött bakóval. Negyedórai út után megérkeztek a
durván faragott 8 lábnyi facölöpökhöz, a kivégzõ helyre.
Amikor Vécsey,
aki életében csak két-oszlopú akasztófát látott, megütközött,
hogy ilyen akasztófát ácsoltak számukra. Az egyik lelkész a
megindulástól zokogni kezdett. Damjanich egész úton utolsó
szivarját szívta.
Az oszlopok elõtt 12
lépésre állt meg a katonaság, és háromszöget alkotott, és így
a lelkészek és elítéltek középre kerültek. A kilenc oszlop 3-3
lépésnyi távolságra volt egymástól felállítva. Alattuk
zsámolyszerû kis emelvény, melyet az adott pillanatban kirúgtak
az akasztott alól. A híd mindkét oldalán lovas õrök vigyáztak
Új-Arad felé pedig egy dragonyos osztály volt felállítva, hogy
senki ne juthasson át. Mégis 50-60 embernek sikerült a hely
közelébe jutnia.
Leininger gróf
kérésére együtt imádkoztak, majd fél 7-kor felolvasták a
halálos ítéleteket. "A
leggyalázatosabb koholmányok"-
jegyezte meg Damjanich. Vécsey Sujánszky lelkészhez lépett, s
arra kérte, szóljon az érdekükben a bakónak, hogy emberségesen
bánjon velük. Majd az elõírásoknak megfelelõen a porkoláb
Tichy vezénylõ õrnagy elé lépett, és az elítéltek számára
háromszor kegyelmet kért. A válasz mindhárom esetben:"Istennél
a kegyelem!"- volt. Ezt követõen a porkoláb tisztelgett, majd
az elítéltekhez lépett, és mindegyiket az osztrák hadseregben
betöltött tisztségén szólította meg. Elõvette kulcsait, hogy a
tábornokokat sorban megszabadítsa bilincseiktõl és a hóhér
rendelkezésére bocsássa õket.
A
tábornokok akasztása
Elõször Pöltenberghez
lépett, aki egy perc halasztást kért, a kocsin ülõ Damjanichhoz
lép, megszorítja a kezét, mire Damjanich lehajol hozzá, és "Isten
áldjon meg barátom!" üdvözléssel
megcsókolja. Erre Pöltenberg minden tábornok társát és a
lelkészeket megcsókolta, amit azok könnyes szemekkel viszonoztak.
Visszatérve a bakóhoz, az, arra szólítja fel, hogy kösse ki
nyakkendõjét, és mellénye felsõ részét is gombolja ki, és
lépjen fel a bitófa alatti emelvényre. Még egy utolsó Isten
hozzádot int, majd megkötözik a kezét, nyakába ujjnyi vastagságú
kötelet tesznek. Pöltenberg balkarjával arcát elfedte, és egy
perc múlva már hõsi halottunk lett. A második áldozat Török
Ignácz tábornok. Õ ugyanúgy
búcsúzott társaitól, és a többiek is, mint Pöltenberg. Minden
akasztás elõtt ugyanaz a ceremónia ismétlõdött.
Sorrendben Lachner György, Knézich
Károly tábornokok
következtek. Nagy-Sándor
József tábornok ötödikként
leírhatatlan büszkeséggel lépett az akasztófa alá. Már
nyakában volt a kötél, amikor utolsó erejével kiáltotta: "Éljen
a haza!" .
Gróf Leininger-Westerburg térdre
ereszkedve még utolsó búcsúszavakat írt feleségének, akitõl
olyan levelet kapott, melyben kegyelemrõl biztosították. "Négyen
már függnek elõttem... mindennek vége van... Isten
veled!..." Mindössze 30 éves
volt. Õ volt az egyetlen, aki honvéd egyenruhában jelent meg a
kivégzésén. Tichy õrnagytól engedélyt kért, hogy a
katonasághoz néhány szót intézhessen. Miután megkapta, délcegen
a honvéd-tábornoki egyenruhájában elõre lépett, és németül
szólt a katonasághoz arról, hogy a róla terjesztett rágalmak,
miszerint Buda ostrománál orrozva osztrák tiszteket megölt volna
nem igaz, de bebörtönzése nem tette lehetõvé, hogy a rágalmakat
megcáfolhassa. Isten ítélõszéke elé kerülve mindezeket
rágalomnak vallja. Majd kezet szorít társaival, s a hóhért kézen
fogva a bitófához lép. Nyakán a kötél, amikor a következõ
szavakkal búcsúzik:"Isten veletek
bajtársak! Nemsokára egy más, igazabb bíró elõtt fogunk állani,
ki igazságosabban fog felettünk ítélni!" Damjanich
e közben Sujánszky minoritát azzal vigasztalta, hogy Krisztus is
az igazságért feszíttetett meg. Aulich
Lajosra hetedikként került sor.
Nyolcadiknak a legnagyobb következik. Damjanich
tábornok a magyar hadsereg bálványa,
és a csatákban az ellenség réme volt. A porkoláb, amikor megáll
elõtte, tiszteleg s így mondja: " Ich bitte Herr Hauptmann!"
A hõs tábornok, akinek annyi gyõzelmet köszönhettünk megvetõ
tekintettel válaszol a címre, és a lelkészekhez fordulva így
szól: "Azt gondoltam már, hogy én
leszek az utolsó, ki a csatában mindig elsõ voltam." Leoldott
fekete nyakkendõjét Sujánszkyval küldi szeretett Emiliájának
utolsó emlékül. Könnyezõ papok emelik le a szekérrõl. Két
mankója segítségével indul a bitófa felé. Szürke kabát, barna
nadrág, sárga házicipõ az öltözéke. Egy pillanatra megállt.
Rendkívüli hatást tett mindaz, ami lényébõl sugárzott, még az
ott fölállított osztrák katonaságra is. Osztrák tisztek és
közlegények között többek szemében könnyek csillogtak. Még a
vezénylõ õrnagy is hátrébb vonult lovával. A lelkész az
akasztófáig kísérte. Damjanich homlokon csókolta, majd az
emelvényre lépett. Amikor a hóhér nyakára teszi a kötelet,
figyelmezteti:"Kérem, vigyázzon a
szakállamra, össze ne kúszálja, mindig kedves volt elõttem".
Utolsó leheletével mondja: "Édes
Emíliám! Éljen a haza!" És
szíve megszûnt dobogni. Gróf Vécsey
Károly volt az utolsó, akinek még az
a szomorú sors is kijutott, hogy végig kellett néznie
tábornok-társai akasztását. Szándékosan akasztották utolsónak,
mivel nagyon haragudtak rá a temesvári ostromzár és a délvidéki
hadsereg magyar részen való megtartása miatt. Az akasztást
követõen a szíve még egy percig dobogott.
A
kilenc hõs tábornokot, a magyar szabadság vértanúit estig nem
vették le az akasztófáról. A látvány számos tisztet és
közlegényt kiborított. A bakó dolga végezte után félrevonult.
Az õrnagy imát vezényelt, majd beszédet mondott, melyben
feltétlen engedelmességre szólított, majd néhány õr hátra
hagyásával a katonaság visszavonult. A lelkészek letérdeltek a
bitófák elé, és a halottak lelki üdvéért hosszan imádkoztak.
Az akasztófák alatt aradi parasztokkal gödröt ásattak, és este
a hõseinket "eltakarították". Este nyolc órára a
közlekedést helyreállították, és a nép tömegegesen megindult
a magyar Golgotához. Mindenki sírt, aki az oszlopokon függõ
hõsöket látta.1849. október 6-a, azóta gyásznap a magyar
történelemben.
A vár egyik tisztje
Vécsey Károlynéhoz egy föliratot juttatott el. Ebben az írásban
a szavak kezdõbetûi a 13 aradi vértanú nevének kezdõbetûit
adják vissza. A német szöveg így
szól: Pannonia! Vergiss Deine Todten Nicht, Als Klager Leben Sie.
Magyar fordítása: Magyarország! Ne
feledd halottaidat, mint vádlók élnek õk.
Ezen
a napon, este 5 óra után a pesti "újépület"-nek
nevezett kaszárnya mögött - mivel az akasztás akadályokba
ütközött - golyó általi halállal végezték ki gróf Batthyány
Lajost, az elsõ független magyar miniszterelnököt.
Azóta
159 esztendõ telt el. Harcok és küzdelmek közepette él emlékük.
Arad közterén szobor áll emlékükre. Október 6-a nemzeti
gyásznap, melyrõl az iskolákban megemlékeznek. Azonban a 13 hõs
tábornok hivatalos rehabilitálása a mai napig nem történt meg.
De ez, soha sem befolyásolta a köztudatot. Õk a magyar nép
szívében hõsök, vértanuk voltak mindig, és azok is maradnak. Az
aradi tizenhármak a nemzet szabadságharcának legnagyobbjai,
akiknek gyalázatosan kiontott élete a Habsburg házat terheli, amit
soha nem lehet jóvátenni, és amit nem szabad soha
elfelejtenünk.
Orbán
Éva
--
www.magnificat.ro