Csaba testvér szupersztár

Böjte Csaba erdélyi ferencesrendi szerzetes gyermekmentő szolgálata a nulláról indult a rendszerváltás után, ma már több mint ezerötszáz utcagyerekről gondoskodnak karitatív alapon. Csaba testvért hajléktalanságról, gyerekkereskedelemről, nemzetpolitikáról, a kisebbségi és a túlvilági létről faggattuk. Lutherről, a vegyesházasságról, és adóforintokról is szó esett, kértünk és kaptunk bulvárelemeket is.



Csaba testvér, hol, mikor és hogyan kezdődött?


Erdélyben, Déván voltam plébános. 1992-ben mindenki azt hitte, hogy egy rövid átmeneti időszak után a kommunizmusból belépünk a gulyáskapitalizmusba. De sok volt az összedőlt család, sok volt a gyerek az utcán. Jöttek koldulni hozzánk. Szerveztünk egy tábort 1993-ban nekik, és az olyan jól sikerült, hogy a végén nem akartak hazamenni, egy éves tábort követeltek. Akkor naivan szerveztünk egy egy éveset. Amikor a paptársaim és az ismerőseim meghallották, hogy befogadtuk a gyereket, mindenfelől új és új gyerekeket irányítottak hozzánk. Most már 15 éve csináljuk, de már 43 településen táborozunk, több mint 1500 gyerekkel. Kik ezek a gyerekek? Vannak szüleik?

Nem vagyunk egyformák. Van akinek, hála Istennek, nagyon jó a szeme, van, akinek sajnos szemüvegre van szüksége, mert nem jók a látási készségei. És vannak olyan emberek is, akik a családfenntartó képességeiket részben, vagy teljesen elvesztik. Nem képesek gondoskodni a gyermekeikről. Vagy már elhaltak, vagy betegek, vagy elzüllöttek, vagy van olyan is, hogy egyszerűen nem képes rá valaki. Ilyenkor szoktak bennünket megkeresni. Ha tényleg komoly probléma van, akkor próbálunk a süllyedő család mellett, mint mentőcsónak megjelenni.

Santo subito!

Böjte Csaba 1960-ban született Kolozsváron. Édesapját egy verse miatt a Ceaucescu-rezsim bírósága hét évi börtönre ítélte, ahonnan négy és fél év múlva szabadult, a börtönben elszenvedett kínzások következtében azonban szabadulása után másfél hónappal meghalt. A félárván maradt gyermek, majd később ifjú sokszor haraggal gondolt erre, aztán arra a következtetésre jutott, hogy a baj nem az emberben lakozik, hanem a tudatlanságban, és a sötétséget csak úgy lehet eloszlatni, ha fényt és bölcsességet viszünk az emberek szívébe. Miután erre ráébredt, eldöntötte, hogy pap lesz. Civilként autóvillamossági szerelőnek tanult, majd miután ezt feladta, egy évig bányászként élt a Hargitán. A ferences rendbe még a Ceaucescu-diktatúra alatt jelentkezett 1982-ben, tanulmányait Gyulafehérváron és Esztergomban végezte, 1989-ben szentelték pappá. Dévai plébánosként oltalmába fogadott néhány utcagyereket, és a lakatot leverve az elhagyott és évtizedek óta üresen álló ferences kolostorba költöztek. A többi már történelem. Azért próbáltok tenni valamit, hogy a szüleikkel ne veszítsék el a kapcsolatot?

Gyakorlatilag nincs is olyan gyerek nálunk, aki ne tartana vagy nagymamával, vagy nagynénivel, vagy valakivel a családból kapcsolatot. Ez nem jelenti azt, hogy haza is viszik, sok gyerekünk szülei hajléktalanok. Ők néha eljönnek, ott alszanak nálunk néhány napig... szóval törekszünk rá, de nem minden szülő képes arra, hogy hazavigye a gyerekét. A gyerekek körülbelül egyharmada árva, de van olyan gyerek is, akinek apja is, anyja is él, mégis a nagymama viszi haza hétvégére. Van egy kislány, akinek a dédnagytatája él, és minden este hazaviszi, pedig már 90 éves. Jópofa bácsi, eltotyog a kolostorig... nincs két egyforma eset. Szülői értekezletet szoktatok tartani?

Igen. Itt Magyarországon is rengeteg hajléktalan él, szerintem többüknek szintén van gyereke, családja. Én azt tapasztaltam, hogy ha ezeket az embereket megszólítjuk, behívjuk és komolyan vesszük, akkor ők is kezdik nagyon komolyan venni a szülői pozíciójukat. Persze meg szoktam mondani, hogy az egy hét alatt (eddig tart nálunk az első szülői értekezlet!) nehogy szégyent hozzanak a gyerekükre, adunk nekik ruhát, borotvát. Hihetetlenül meg tudnak szépülni, megkomolyodnak. Minden nap prédikálok nekik, és filmeket nézünk. Ha az embernek több energiája lenne, érdemes lenne ezeket a társadalom által leírt embereket összeszedni és rehabilitálni. Ebbe az irányba nem gondolkodsz?

Több olyan szülőt is alkalmaztunk az évek során, akik beadták a gyerekeiket hozzánk. De sajnos nem mindenkit lehet talpraállítani. Pedig ha egy autó elromlik, azt megszervizelik, nem hagyják ott az út szélén. Az emberekbe is óriási összegeket invesztál az állam, a himlőoltástól kezdve az oktatásig. Ha valaki balesetet szenved, akkor pár perc múlva ott vannak a mentők, a tűzoltóság, mindenki. De ha megbicsaklik az élete, és nem tud talpraállni, senki nem kérdezi meg, hogy mi van veled, mi a gond? Nagyon keveset teszünk azért, hogy az élete helyrezökkenjen, megtalálja a helyét, hasznos tagja legyen a társadalomnak. Most hány gyerekről gondoskodik az alapítvány?

Több mint ezerötszázról. Köztük egészen picikről is, és van nagyjából 40-50 egyetemistánk is. Hogyan tudod ezt finanszírozni?

Azt gondolom, hogy az élet az Istentől jött, szent dolog. Fenn kell tartani, ha támogatja az állam, az önkormányzat, ha nem. Nálunk nem támogatta, ezért azt mondtam, hogy azok segítsenek, akiknek nincsenek gyerekei. Ha a társadalomban lévő erőt fókuszáljuk, az működik. 1999-ig egyetlen lejt sem kaptunk a román államtól, a fejkvóta most havi 1000 lej, azaz négyezer forint, attól sem megyünk a falnak. A többit saját erőből gyűjtjük össze, gazdálkodunk, és mindenféle szép dolgot próbálunk kitalálni, hogy az emberek megajándékozzanak. Három évvel ezelőtt, ha az éves költségvetést elosztottam 365-tel, egy euró/nap jött ki gyerekenként. Télen kicsit több, nyáron kicsit kevesebb. Ezért arra bíztattam az embereket, hogy vállalják egy-egy gyerek napi költségeit. És hála Istennek sikerült is minden gyereknek "keresztszülőt" szerezni: főleg Erdélyből és Magyarországból, de Németországból, Ausztriából, Angliából, Amerikából is adakoztak. Velük személyesen tartjuk a kapcsolatot, a gyerekek írnak nekik. Számukra ez sikerélmény, hogy látják, hogy a gyerekük, akit napi egy euróval támogatnak, halad, fejlődik, kibontakozik. Amikor elkezdted, csak a helyiek segítségére számíthattál. Azóta az egész világ tud rólatok. Ezt hogy sikerült elérni?

A hópehely is milyen pici. De ha sok van belőle, akkor azon sízni lehet. Soha senkitől nem kértem sokat, mert ha tőlem kér valaki sokat, azt én sem tudom megadni. Így sokan adnak keveset, de ebből, hála Istennek, sok lesz. Mert az emberek látták, hogy a mi hordónkon nincsen rés, amit beleraknak, az benne is marad. Most voltam Amerikában. Tizenkét nagyvárosban jártam, mindenütt prédikáltam a templomban. Ha jobban sikerül a prédikáció, az mindjárt látszik a perselyen is. Mindenütt azt láttam, hogy az emberek jók, és szívesen tesznek jót.
Kik nevelik a gyerekeket ebben a 43 árvaházban? Átlátod még, mi folyik?

Úgy gondolom, hogy Isten jó világot teremtett. Ha szomjúságot teremtett, akkor van valahol egy kút is, víz is van, ami oltja a szomjunkat. Ha van egy gyerek, aki azért sír, hogy vegye őt ölbe valaki, hogy törődjön vele valaki, akkor csak kell legyen valahol egy nő, aki meg azt gondolja, hogy az lenne a szép az ő életében, ha ölbe tudna venni egy gyereket. És van valahol van egy ház is, aminek az lenne a jó, ha a poros csendjét a gyerekkacagás felverné. Ez egy óriási kirakós játék, megvan minden, csak türelmesen össze kell forgatni. Most úgy van, hogy mindegyik háznak van egy házvezetőnője. Amikor az első lányunk, aki nálunk kezdte az első osztályt, leérettségizett és jelentkezett nevelőnőnek, azt mondtam, hogy mától fogva nagytata vagyok. Azóta a kollégákra bíztam a gyereknevelést, és a házak vezetését. Inkább a házvezetőket próbálom lelkesíteni, meg az anyagiakat előteremteni, hogy ez meglegyen. Örökbefogadások nincsenek?

Három státusa lehet itt Magyarországon is a gyermekeknek: a szülő vagy neveli, vagy lemond róla, és akkor elhagyott gyerek, vagy amikor a szülő nem képes nevelni, de nem is akar lemondani, megkéri a hatóságot, vagy valakit, hogy helyezzék el a gyerekét. Nálunk a gyerekek ebbe a harmadik kategóriába tartoznak. Nálunk nincs elhagyott gyerek. Ha nagyon akartuk volna, adhattunk volna örökbe gyereket. De úgy éreztem, hogy annyi gyerek van az utcán, ha valaki örökbe akar venni gyereket, akkor intézze el az állami árvaházban, vagy máshol. Mi egyetlen gyereket sem adtunk örökbe a 15 év alatt. Romániában élünk, virágzik a gyerekkereskedelem. Nagyon nehéz lett volna tisztán csinálni. Voltak alapítványok, akik nagy pénzeket kaptak a gyerekekért. Téged nem környékeztek meg ilyesmivel?

De igen, de nem mentem bele. Milyen iskolákba járnak? Államiba, vagy vannak saját iskoláitok?

Az elején volt egy iskolánk Déván, de most azt is föladtuk. Az összes gyerekünk állami iskolába jár. Olyan is volt, hogy mi mentettük meg a magyar iskolát, másképp megszűnt volna. Ilyen értelemben nem vagyunk konkurencia, ezért mindenütt szeretnek minket. Én azt vállalom el ingyen, amit más pénzért sem csinálna meg. Semmi hasznom nincs belőle, de nekem nagyobb öröm, mintha mekkorát ökörködtem volna valami lányokkal, vagy valami hasonló. Az önkormányzatok hogy viszonyulnak ehhez?

Az elején Déván egy kicsit nehéz volt, hogy lenyeljenek minket, az 1990-es évekig állami monopólium volt Romániában a gyereknevelés. Civil, meg katolikus pap, és még a tetejében magyarul is beszél, hát persze, hogy nehéz volt ezt lenyelni. De én ezt tudtam, ezért próbáltam nem még nehezebbé tenni: mindig szépen beszéltem velük, kedvesen, szeretettel. Most hála Istennek békében élünk. Sőt, most már megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy csak oda megyünk, ahová a polgármester, a plébános és az iskolaigazgató is hív. Sőt, most már a rendőrkapitány, aki néhány éve még a szabályokat macerálta, ha jön egy rendőr-delegáció Dévára, akkor elhozza a többi rendőrt, és mutogatja, hogy itt nálunk Déván ezt így csináljuk, úgy csináljuk. Büszke rá, hát az a jó.

Ha utcán kapnak el gyereket, akkor is elhozzák hozzánk, hogy fogadjuk be. A román közigazgatás nagyon sokat fejlődött tizenöt év alatt. Déván a románság 90 százalékos többségben van, esélyem sem lett volna erőből megoldani bármit is. Tehát elmentünk például a polgármesterhez, és felköszöntöttük. Mondtam a gyerekeknek, nézzétek meg, ő a polgármester. Ő a város legjobb embere. Ha nem lenne ilyen jó ember, meg se választották volna. Én is rá szavaztam. Nagyon jó ember. Szeressétek, adjatok puszit neki, köszöntsétek fel, névnapja van, énekeljetek neki. Ez az ember ma már hozzánk jár misét mondatni, és kifizeti a számláinkat, ha nincs pénzünk fűtésre. Csak magyar gyerekekkel foglalkoztok?

Romániában nagyon sok a vegyesházasság. Ha valaki a felmenőit kezdi nézni, akkor sok minden van. Olyan gyerek nincs, akinek nagytata, nagymama, anyuka, apuka, valaki ne lenne magyar. Azt szoktam mondani a gyerekeknek, hogy ha a szekér előtt két ló van, mind a kettőt ütni kell. Ha valaki két családban érzi otthon magát, az nem gond. Én úgy gondolom, hogy valahova tartozni tudatosan vállalt közösséget jelent. Árpád vezér hét törzsében is voltak kunok, besenyők, székelyek, nem biztos, hogy ugyanabból a vérvonalból lehet bennünket levezetni. De tudatosan vállaltuk a vérszerződést, a közösséget, a nagycsaládot. Ettől érzem én magam magyarnak, hogy ezt tudatosan vállaltam. Mit szólsz a magyarországi közállapotokhoz?

Nagyon veszélyes irányba ment el - Romániában is, - az anyagiak miatti versengés, most valahogy nincs is felső határ. Ezért már olyan magatartásformákat is bevállalnak politikusok, emberek, amik már a szabadrablás határát súrolják. Ezt nagyon veszélyes dolognak tartom. És ez még tovább fog menni, mert az anyagiak kevesek, mi meg sokan vagyunk. Az lesz, hogy elkezdik egymást agyonverni az eszkimók. 

A népszavazást hogy éltétek meg odaát?

Hát hogy is mondjam, bután. Aki sose volt beteg, talán nem tudja értékelni az egészségét. Mi erdélyi magyarok sokat szenvedtünk a magyarságunkért, sok nehézségen mentünk keresztül. Nálunk még megkönnyezik a himnuszt. Magyarországon nem veszik komolyan a valahová való tartozást, a nemzeti identitást. Minket ez sokkal mélyebben sebzett. De most is azt mondom, hogy előre kell nézni, és nem az a fontos, ami mögöttünk van, tovább kell menni, a holnapot kell építeni, de akkor biztos hogy nagyon rosszul esett. Mit vársz a pénteki eseménytől?

Ez egy nagy közös koncert lesz. A mi gyerekeink is fognak zenélni. Több ezer embert várunk, és szeretnénk, ha sokan eljönnének. Ugye, a hópehely effektus. Ha mindenki megfizeti a jegyet, akkor ebből egy újabb otthont tudunk létrehozni Csíksomlyón. Volt ott egy egyházi gyerekotthon, azt államosították, aztán a '90-es évek elejére bebukott, és üresen áll, és most úgy néz ki, hogy megkaptuk mi. Ez egy 3000 négyzetméteres épület, tehát körülbelül 150 fiatalt tudnánk ott elhelyezni. Hogyan tudtok még adományokat fogadni?

Az egy százalék megdöbbentő volt számomra. 2005-ben kaptuk először, és azóta minden évben egy-egy árvaházat tudunk ebből a pénzből kiépíteni. Mert ha tízezer ember adja, akkor az már nagyon sok. A magyar adózók egy százalékából?

Erdélyben két százalékot adnak, Székelyföldön mi kaptuk a legtöbbet. De Magyarországon is annyi volt, hogy talán ötödikek voltunk a listán. Sokan adták nekünk. Ebből megépült a kovásznai, az idén megépül a gyergyói otthon. A kis dolgokat nem szabad leértékelni. Régebben kiraktam egy darab kenyeret a Szent Antal oltárhoz, és elmondtam a híveimnek, hogy régebben úgy volt, hogy a szegényeknek adtak kenyeret. És hosszú évekig Déván mi azt a kenyeret ettük, amit a híveink hoztak a Szent Antal oltárra. Ez olyan szép volt. Bemegy az ember a templomba, és ott van a kenyér. Kéne még néhány bulvárelem, hogy kattintsanak...

Múltkor beszéltem az egyik püspökkel, és mondta, hogy a mai világ milyen rossz, hogy az emberek elfordultak az Istentől, az egyháztól. Azt válaszoltam, hogy én annyi jó embert látok. Akik nap mint nap segítenek. És nem csak templomba járó vallásos emberek. Tavaly eljött vagy ötszáz motoros, hat vagy hét kilométer hosszan, ez már tüntetés Erdélyben. A hatóság felvezette őket. Annyira megható, hogy ezek a durva, kemény férfiak, nők bejöttek a templomba, és a gyerekek énekeltek nekik. Szűz Anya, meg nem tudom mi, Micimackó, de annyira szép volt. Aztán mikor hazamentek, az egyik nő írt nekem egy emailt, hogy bevállal két gyereket támogatásra, mert az élettársa megkérte a kezét, annyira nagy élmény volt neki. Tíz éve együtt élnek, de erről még nem beszélt az

ő párja. Rettentően hálás volt. Vállalkozások is támogatnak?

Én kollektívtől, közösségtől, sem pártoktól nem fogadok el támogatást, csak fizikai személyektől. Nem akarok reklámhordozó lenni. Volt úgy, hogy megkerestek, jött egy férfi, aki azt mondta, hogy ő egy érdekvédelmi társaság jogtanácsosa. A honlapukra felraknák, hogy támogassák a mi gyerekeinket. Kérdeztem, hogy melyik az ön honlapja. Aztán kiderült, hogy valamilyen prostituáltak.
Szexoldal?

Olyan is volt, hogy lejött két nagyon szép lány, akiknek lejött a ruhájukról, hogy hol dolgoznak. És kérdezték, hogy vannak-e utcanő gyerekek nálunk. Mondtam, hogy vannak, erre adtak egy borítékot. Siettek haza, azt mondták hogy korábban soha nem jártak Romániában. El is mentek. Fölbontottam, ötezer euró volt benne. Az önkénteseitek honnan jönnek?

Volt egy német kislány, akinek ahány hajszála volt, annyifélére volt festve. Azt mondta, hogy jött szociális munkát végezni. Mondtuk neki hogy nagyon szép, tényleg megható, de ha valamelyik gyereknek az ujja beleakad ilyen karikába, az mégse jó. Nézze meg, hogy itt nálunk a lányok nagyjából hogyan vannak öltözve. Ha ezt vállalja, akkor szeretettel fogadjuk. Hazament, és visszajött egyszínűre festve, normálisan felöltözve, egy karika sem volt rajta. Az anyukája kérdezte, hogy mit fizettünk ezért? Mert ő száz eurót ígért minden karikáért, de annyiért egyet sem vett le a lánya. Jót tenni jó. Sokféle öröm van ezen a Földön. Az ember dorbézol egyet, vagy mit tudom én mit csinál, az is biztos érdekes. Tegnapelőtt hoztak hét gyereket hozzánk. Ebből négy fiúcska. Édestestvérek, a legnagyobb hét éves. Van egy hároméves ikerpár fiú, van egy négy éves, és van egy ötéves fiúcska. Új hely, a kicsik elkezdtek sírni, este volt. Az ötéves fiú felkelt az ágyból, odament, ölébe vette a hároméves fiúcskának a fejét, elkezdte simogatni, és altatódalt énekelt neki. Sokféle öröm van, de mikor kezded érezni, hogy ennek a gyereknek kinyitottál egy ajtót, belülről érzed, hogy ezért érdemes élni. Mik a tervek a jövőre nézve? Meddig bővülhet ez a hálózat? Akarsz-e menni más országba?

A bentlakó otthonokon kívül napköziket is fenntartunk. Azt látom, hogy ez a napköziotthonos tevékenység nagyon eredményes. Előbb-utóbb erre Magyarországon is vevők lesznek. Mert ez azt jelenti, hogy nem kell elvenni a szülőtől, minden este hazamegy a gyerek. Ha a szülő nem képes a gyerekét valamire megtanítani, akkor tovább termelődik, ami volt. A napköziben viszont két-három év alatt szemmel látható eredményeket lehet elérni. És nem kerül sok pénzbe. Az idén is három olyan gyereket tudtunk alkalmazni, akik nálunk nőttek fel. Megállják a helyüket, dolgoznak. Ott van a Pali. Hogy szokott kezdődni? Az apja pásztor volt, az anyukája meg szintén sose volt otthon, mert mindig a piacon volt a sajttal. A gyerek odahaza nem tanult. Egy ideig az iskolában tűrték, aztán volt egy vérmesebb igazgató, az nyakon is verte. A Pali meg kiszúrta a kocsija gumiját. Ezt megint nem lehetett tolerálni, elhívták az apát. Az ostorral hazáig verte a gyereket, aztán a gyerek hálából felgyújtotta a garázst, ráégett az autóra, a fél falu kigyúlt. A plébános éjnek idején elhozta hozzánk a gyereket, hogy csináljunk vele valamit, bármit, csak haza ne vigyük, mert meglincselik. A gyerek leérettségizett, most munkatársam. Kemény, durva, egyszerű szülőknek a gyereke, de én el mernék vele menni a világ végére is. Belevaló, nagyszerű fiatalember lett belőle.
Ez mind-mind öröm. Nem csak a túlvilág. Táboroztunk Esztergomban, akkor mondtam az ottaniaknak, hogy én nem tudom, hogy önök hogy élnek, azt sem tudom, hogy mit csináltak, de egy dolgot tudok. Hogy ha magukat az utolsó ítéleten a Jóisten megkérdezi, hogy mi jót csináltál a földön, akkor nyugodtan elmondhatják, hogy Uram, nem emlékszel?! Két hétig nálunk táboroztál! Luther idejében a bűnbocsánati cédulák eléggé botrányosak voltak. De én azt gondolom, hogy a mai világban az emberek érzik, hogy a hibáikat, a bűneiket jótettekkel jóvátehetik.