1983 szeptemberében kezdtem a teológiát, és mindjárt az
elsõ héten mennem kellett, ministrálni Dr. Jakab Antal püspök
úrnak. Õ minden reggel egyedül misézett a püspöki
kápolnában, és az elsõ éves kispapok mentek névsor
szerint egyenként ministrálni neki. A névsor elején voltam,
kellett is mindjárt mennem reggel korán a püspökségre.
Férfiasan most már be merem vallani, hogy bár templomba járó
ember voltam, valahogy a ministrálás az életembõl kimaradt; nem
szerettem szerepelni, fontoskodni, inkább megálltam a templomban
hátul, csendesen - így nem is tudtam egyáltalán ministrálni.
Persze nagyon hamar kiderült, hogy a püspök úr latinul misézik,
és a nép híján a válaszokat az egyetlen kispap kellett mondja.
Addig latint, mivel reálszakon végeztem, egyáltalán nem is
tanultam, így egybõl kivert a veríték, mikor a misekönyvet
megláttam az oltáron. Elkezdõdött a szentmise, és hihetetlen
zavaromban, elkezdtem össze-vissza lapozni a misekönyvet, még
olvasni is elfelejtettem, de õ jóságosan segített,
megvárta, míg makogva kiolvasom a válaszokat. Mérhetetlen
zavarban voltam, de azért csodáltam a püspököm hihetetlen
önuralmát: ahogyan a szentmisét, szépen, csendesen - úgy, mint
ki az Isten színe elõtt áll - befejezte, majd letérdelt hálát
adni. Én is letérdeltem, és meg voltam gyõzõdve, hogy az én
papi életutamnak vége, mert szépen el fognak tanácsolni.
A püspök az ima után, lassan felkelt, szólt, hogy várjam
meg, aztán kacsázó lépteivel eltûnt a szobájában, majd egy
csodálatos szép naranccsal tért vissza, és szó nélkül
átnyújtotta nekem. Meg voltam döbbenve, nem szidott, nem alázott
meg, sõt szóvá sem tette ügyetlenségemet. Öt évet dolgoztam a
teológia elõtt, egy évet lent a bányában, ennél sokkal kisebb
hibákért milyen sokat veszekednek az emberek, kint a világban?
Számomra egyszerûen hihetetlen volt ez a határtalan önuralom,
belsõ nyugodtság, ahogyan viselte az én tudatlanságomat. Óriási
hatással volt rám püspököm jósága, csendes, szó nélküli
szeretete. Azon a héten kívülrõl megtanultam az összes választ
a latin szentmisére, így hétvégére már minden nagyszerûen
ment. Nem hiszem, hogy veszekedéssel, fenyegetéssel el tudta volna
ezt érni velem.
Persze, még ezen a héten az is
kiderült, hogy furcsa kacsázó járása, a börtönben viselt láb
bilincsein lógó vasgolyó hurcolásától alakult ki. Nem emelte
fel a lábát, szinte a földön húzta, mintha még mindig a
csontjaiba vágott volna a Krisztus szeretetéért viselt bilincs.
Nem beszélt a börtön éveirõl, talán egyszer, akkor is csak úgy
viccesen, megemlítette, hogy fül-orvosnál volt, és azok a komoly
mûszereikkel megállapították, hogy ólommal szennyezett a
hallószerve, és meg is kérdezték, hogy nyomdában dolgozott?
Vidám hangját szinte most is hallom, ahogy kacagva mondta: "Nem
én sokkal mélyebb kapcsolatban voltam az ólommal, lent dolgoztam
évekig a bányában."
Szememben, bár nálam alacsonyabb
volt, mégis óriásinak tûnik. Büszke vagyok rá, hogy Krisztus
nagy papi családjába õ fogadott be, õ szentelt fel. Jó
vele egy csapatba tartozni, az õ lelki nagycsaládjának tagjának
lenni. Most is, ha rá gondolok, betölt a belõle áradó
határozottság, csendes alázatos konokság, az a fény, mely
mindent olyan egyszerûvé tesz. Személye, számomra garancia volt
az Evangélium hitelessége mellett.
Élõ szenttel nem
igen találkoztam, de úgy gondolom Jakab Antalt megismerve, hogy
nagyon jó lehet közéjük tartozni. Kicsinységem tudatában
szeretnék majd egyszer melléje ülni annál a nagy asztalnál, hol
nincs elsõ és utolsó vendég, melyet Isten azoknak terít, kik
szeretik õt.
Pappá szentelõ püspököm iránti
õszinte szeretettel,
Böjte Csaba OFM
