Ne féljetek!!
Sokan
kérdezgetik a gyerekeink, kollégáim közül, hogy mi lesz velünk?
Mi lesz az alapítvánnyal, a gyerekekkel? Mi lesz a világgal ebben
a nagy gazdasági válságban? Válaszom õszinte: Igen, én is
úgy érzem, hogy nagyon nehéz idõk jönnek, kemény a
válság, az átrendezõdés, amelybe a világ, a Kárpát-medencei
magyar nagy családunk, népünk és egyházunk belesodródott, de
meg vagyok gyõzõdve, hogy mi erõsebbek vagyunk... Képesek vagyunk
tovább lépni, a világunkhoz hozzátartozó nehéz idõket
kitartással, összefogással legyõzni .
Gyermekkoromban
és késõbb is sokszor jártam vihartól tépett erdõkben.
Hihetetlen pusztítást tud a szélvihar okozni. Általában a
beteg, korhadt fákat dönti le a vihar, meg azokat,amelyek nem
eresztettek mély gyökeret, nem kulcsolódtak bele a kemény,
sziklás anyaföldbe. De a legnagyobb pusztítást ott végzi, ahol a
fák nem zártak össze õsi rendben. Ott, hol a fák saját
testükkel nem védik egymást, hanem az idegen kéz által
megbolygatott rendjükben a vihar hézagot talál, ott betör, és a
kidõlõ fák a mögöttük lévõkre zuhanva hatalmas erdõket
tarolhatnak le. Szívszorító látvány, ahogyan ezek a hatalmas,
egészséges fák egymásra roskadva, derékba törnek vagy tõbõl
kicsavarodnak, amíg a szem ellát, temetõ az erdõ.
Viharok
mindig is voltak, és mindig is lesznek, általa újul, frissül a
világ, újul meg az élet. Ahogyan a tektonikus lemezek keresik
óriási földrengések közepette a helyüket, a megújuló világ
is él, mozog és reng. Már évtizedek óta mondják, hogy nem
fenntartható ez a fogyasztásra épülõ, habzsoló rohanás. Azt,
aki folyamatosan két kövér vacsorát elfogyaszt, megüti a
guta. Hiába rakjuk tele hátizsákunkat sok-sok mindennel, mert
akkor az utunk nem kirándulás, hanem verejtékes szenvedés, robot,
málha cipelés, és úgy fogunk kínlódva a életünkön keresztül
botorkálni, hogy az igazi értékekre nem lesz szemünk. Tudomásul
kell vennünk, hogy nem építhet erején felül fölöslegesen
mindenki magának 2-3oo négyzetméteres palotát, telezsúfolva azt
sok-sok fölösleges kacattal. Ahogyan bölcs, okos
könyvekbõl tanuljuk az egészséges táplálkozást, ugyanúgy meg
kellene tanulnunk a fenntartható otthonteremtés, közlekedés,
életvitel szabályait és persze nemcsak mi, hanem társadalmunk
minden része, a kormányok maguk is. Meg kellene tanulnunk annyit
meríteni a közös nagy fazékból, hogy mindenkinek jusson, és
hogy a jövendõ generációk számára is lakható legyen ez a
föld.
Szaporodjatok, sokasodjatok, és hajtsátok
uralmatok alá a földet, mondja az Úr elsõ parancsában, még a
bûnbeesés elõtt. Én nem hiszem, hogy Ghandi szavaira a tengerbe
kellene dobnunk évezredes fejlõdésünk gyümölcseit, a földbõl
általunk teremtett gépeket, szerszámokat, az autót, repülõt.
Anyagi civilizációnk nem rossz, de csak egyik lába az örök élet
útján járó embernek. A másik lábunk a vándorlásban az élõ
hit, a bennünket soha cserben nem hagyó remény, és az emberiséget
nagy családdá, testvéré tevõ keresztény szeretet és jóság.
Mindezek iránytûje a tízparancsolat és Mesterünk mindenben utat
mutató fõparancsolata, a Szeretet parancsolata. Az Istenbe
kapaszkodó ember tudja, hogy nem reménytelen tragikus hõs, hanem a
keskeny, meredek útnak vándora, mely a Személyes Végtelen
karjaiba visz. Szent Pál is dolgozott, a hideg ellen sátrakat
készített, és hajókra ült, és korának egyik legnagyobb
technikai vívmányát, a betûvetést felhasználva írt nekünk
halhatatlan leveleket, de mindennapjait az Isten és a testvéri
szeretet ragyogta be. Két lábon járt, és célba ért, egy
asztalhoz ülhet Szent Péterrel és a többiekkel, a Mestere
asztalához. Ahhoz az asztalhoz, melyhez mindannyian meghívást
kaptunk, és ahol nincs elsõ és utolsó vendég, ahol Istenünk
öröme a mi örömünk lehet, és boldogságunk teljes
lesz.
Képesek vagyunk megújulni? A csodálatos anyagi
kultúránk mellé felfejleszteni egy érett, felnõtt lelki kultúrát
is? Hogy ne sántikáljunk, döcögjünk életünk útjain, hanem
szapora léptekkel haladjunk a végtelen szeretet, Istenünk országa
felé?
Nem a porból született emberke, bölcsességében,
szerencséjében bízom, hanem a bennünket teremtõ Istenben, ki
megtestesült, és a szentírás lapjairól így szól hozzánk:
"Atyánk mindmáig munkálkodik és én is munkálkodom".
Hiszem, hogy az Istenre figyelõ ember erõsebb, mint a jelenlegi
gazdasági válság, és hiszem, hogy ez a hatalmas átrendezõdés
nem világunk pusztulását, hanem megújhodását hozza el.
Nem
kell félni, hanem keressük az utat, mert hisszük, hogy van
tovább.
Szeretettel, Csaba t.
2oo9. március
3.
