Beszélgetés Böjte Csabával

„Jót tenni: jó!”

Beszélgetés Böjte Csabával 

Dimény Orsolya interjúja

      Még látom az emelkedő hegyet, amelyek tetején, a pára fátyolos ölelése mögött Déva vára pihen, a maga romos egyszerűségében. Lábainál sejtem a régi ferences kolostor szerény, fehér falait, ahol interjúalanyom békés és határozott temperamentumával fogad. Tekintetéből és egész lényéből lelkesedés és szeretet tölti be a szobát, amint elkezd "gyermekeiről" mesélni... 

      Milyen körülmények között éltek korábban az alapítvány intézeteibe érkező gyerekek?

      Akik hozzánk kerülnek, már megszokták otthon a nélkülözést, a veszekedéseket, így nagyon sokat jelent számukra a tiszta ruha, a meleg ágy, a főtt étel, a szép szó, amit munkatársaimmal nyújtani tudunk. Csodálatos élmény látni, ahogy -első lépésként-, fürdés után ezek a gyerekek átalakulnak, megszépülnek. Percek alatt az addig konok, kételkedő rosszcsont egy hálás, szeretteljes kisangyallá változik. Természetesen a teljes „metamorfózis” hosszabb folyamat, mert sokszor nagyon alapvető dolgokkal sincsenek tisztában. Ebben az időszakban nagyon oda kell rájuk figyelni, és elmagyarázni, hogy miért nem helyes, ha például lopnak vagy hazudnak. A nyomornegyedekben nem létezik magántulajdon. Ahol 8-10-en laktak egy kis szobában, és mindenük közös volt, természetes volt nekik, hogy például a papucsot mindig az használta, akinek éppen szüksége volt rá. Tehát ha a gyerek elvesz valamit, ami nem az övé, akkor az nem feltétlenül azért van, mert rossz, hanem egész egyszerűen másképp volt szocializálva.   

      Általában meddig maradnak itt a gyerekek?

      A mi Családunk olyan, mint egy nagy fa, amire az ég madara rászállhat és megpihenhet. Van aki egyszerűen továbbrepül, más fészket épít rá, a harmadik odút váj belé. Legkevésbé sem áll szándékomban ketrecbe vagy kalitkába zárni a gyerekeket. Előfordult, hogy talpraállása után a szülő hazavitte a gyereket. Az esetek 80%-ban sajnos ez nem történik meg. Ilyenkor nagyon örülünk annak, ha legalább meglátogatják, vagy vakációban gondját viselik. Nálunk nincs olyan gyerek, akinek ne lennének rokonai, akikkel tartsák a kapcsolatot. Azt tapasztalom, hogy amikor otthonról visszajönnek akár egy hétvége után, sokkal kezelhetőbbé válnak. A gyerekek félév, vagy tanév végére elfáradnak, így a tanároknak és nevelőknek is nehezebb együttműködésre ösztönözni őket. A családi környezetben kicsit megnyugszanak, és visszatérve megújult erővel folytatják a mindennapokat. 

       Mit gondol, hogyan lehet szellemi és lelki értelemben is egészséges gyermeket nevelni?

      Katolikus keresztény ember lévén hiszem, hogy Isten nem teremt selejtet, hanem mindenki lelkébe, szívébe sok-sok értéket rejt el, ami csak arra vár, hogy kibontakozhasson. Nevelés, és legfőképpen önnevelés révén jönnek felszínre a bennünk csillogó kincsek. Ha a gyereket elkezdi érdekelni, hogy általa milyen „szimfóniák” akarnak megszólaltatni, csak akkor tudom segíteni őt. Amikor látja, hogy én nem ellenfél, hanem partner vagyok, akkor szövetségesként fog bennem megbízni, mert tudja, hogy tőlem kapja a gólpasszokat, amelyeket neki kapura kell lőni. Egyértelmű, hogy mindenki hálás, ha jó labdát kap. Azt szoktam mondani a gyerekeimnek, hogy nem számít hogy miben jók, azt szeretném, hogy abban, amit vállaltak, bajnokok legyenek.

      Ebben az értelemben használja olyan gyakran írásaiban a szárnyalás szót?

      Az ember számára az jelenti a boldogságot, ha engedi felszínre törni a benne lévő értékeket, és meg tudja valósítani azokat a szép gondolatokat, terveket, álmokat, amiket magában őriz. Ha van szárnyunk, akkor bontsuk ki, és emelkedjünk az égbe, tehát váljunk azzá, akinek születtünk. Különben csak vergődünk, mint a partra vetett hal, vagy valami buta, fölösleges célért szaladgálunk. Hiszem, hogy elérhető a boldogság ezen a földön. Sokan azt mondják, hogy a világ nem fejlődik, hanem egy helyben toporog. Megkérem azt, aki így gondolja, hogy látogasson el például a szalontai házunba, és nézze meg, hogy az egykori román laktanyában, ahol régen katonák masíroztak, most 65 gyerek kacag és játszik. Ennek az álomnak a megvalósítása valóban szárnyalást feltételezett, és el kellett hinnem, hogy Isten általam akarja a háborúk fészkét – a kaszárnyát szeretetotthonná varázsolni, nemzetközi összefogás révén. 

      Elégedett-e mindazzal, amit mostanáig sikerült elérnie az Alapítványnak?

      Sem az állam, sem az egyház nem képes a szociális problémákat megoldani, és nekem sem ez a feladatom. Akkor lenne jobb a világ, ha mindenki hajlandó lenne lehajolni az elesetthez. Itt nem feltétlenül csak a gyerekekre gondolok. Nekem az a célom, hogy megmutassam az embereknek, hogy jót tenni jó, és a lehetőség mindenki előtt nyitott, mert sajnos minden városban vannak koldusok, és otthontalan gyerekek.  

      Melyek a jövőbeli tervei?

      Mostmár nem az legfontosabb, hogy újabb és újabb házakat nyissunk. Ez nem azt jelenti, hogy nemet fogok mondani, ha valaki felajánl egy alkalmas ingatlant, de nem ebbe az irányba akarok tovább menni. Hanem bátorítani szeretném a fiatalokat, hogy merjenek családot alapítani, felelős szülőként alkotni és teremteni. Azáltal, hogy valaki igent mond egy csepp kis életnek, új világok nyílnak ki előtte. Olyan döbbenetes élmény, amikor egy védtelen kis ember a lüktető szívével a nyakadba csimpaszkodik. Bár nem élek családban, apának érzem magam, mert ezek a gyerekek hozzám jönnek és nekem mondják el a szerelmüket, félelmeiket, örömüket.  

      Az anyagin túl milyen segítségre számít a továbbiakban?

      Túl sokan zárkóznak be a házba és látják értelmetlennek az életüket. Én arra szólítanám fel őket, hogy jöjjenek el hozzánk, és segítsenek nekünk! Mindig szövetségeseket, munkatársakat keresek, akik hajlandóak szánni az életükből a gyerekeknek, ha csak egy hétvégét is. Amikor az ember nem használja az izmait, a szellemi képességeit, akkor leépül. Az erőnk, időnk, munkabírásunk nem fog elraktározódni későbbre, hanem elvész. Ha képesek vagyunk áldozatokat hozni, akkor sokkal többet kapunk majd vissza.  

      Hogyan látja, mi tartja össze ilyen szorosan az önök közösségét?

      Ez a világ olyan, mint egy puzzle. Ha egymás mellé kerülünk – Isten Országa kezd kirajzolódni, de csak akkor, ha bele tudunk simulni egymás "hajlataiba". A embertársaim erényeit és hibáit ki kell tudjam egyenlíteni a sajátjaimmal. Ez csak összefogásban valósulhat meg, ha mindenki tudatosan vállalja, hogy a másikra is szükség van – legyen bármilyen kicsi darabocska – ahhoz, hogy teljes legyen a mozaik. Közösségünknek pontosan az a célja, hogy az egymásban lévő jót felerősítsük.

      Mit jelent fényt vinni az emberek szívébe?

      A sötétség a világosság a hiánya, tehát nem lehet összetörni és kilapátolni az ablakon. Sokkal egyszerűbb, ha meggyújtunk egy gyertyát. Tehát nem a rossz, a hiány ellen kell küzdeni, hanem életre hívni a fényt, a saját és mások életében egyaránt. Jézus Krisztus azt mondta, hogy minden ember előtt áll két út. Az egyik kibontakozáshoz, növekedéshez vezet, a másik pedig a legsötétebb pokolba visz. Csak tőlünk függ, hogy mikor és melyiket választjuk. 

      Honnan tudhatjuk, hogy éppen melyiken vagyunk?

      Amikor az ember a szívében, lelkében békét, örömöt érez. és nem esik nehezére reggel felkelni, akkor biztosan jó irányba tart. A fiú azt a lányt kell elvegye, akinél szebbet el sem tud képzelni, és akiért le tudná hozni a csillagokat is az égről. Nem szabad megalkuvásokba menni, mert egy életünk van, ami nagy kincs. Az értéket pedig csak értékért érdemes odaadni, felesleges elkótyavetyélni semmiségekért. 

      Hogyan látja a magyarság helyzetét ma Erdélyben?

      Bejártam az egész Kárpát-Medencét, és azt tapasztalom, hogy mindenhol van ennivaló, ruha, iskola és templom is. Ennél jobb körülményei szerintem nem voltak a magyarságnak. Akármerre megyek, arról prédikálhatok, amiről akarok, a tanárok úgy tartják meg az óráikat, ahogy jónak látják. Soha nem volt elérhető ennyi könyv sem, mint napjainkban. Persze a kereskedelem és a politika el akarja hitetni velünk, hogy a világ rossz, de szerintem a probléma forrása sokkal inkább belső: nehezen merjük kimondani, hogy „itt vagyok, számíthatsz rám!”  

      Akkor talán nem léteznek olyan problémák, mint például a környezetszennyezés?

      Nem mondom azt, hogy egy gondtalan világban élnénk, de én hiszek a gondviselő, munkálkodó Istenben. Szent Ferenc volt az első, aki a latin obedienta (engedelmesség) szót nem a megszokott katonás fegyelmezettségként értelmezte, hanem azt mondta, hogy odafigyelést jelent. Gyakorlatban: ha  nem csapkodom az ajtót, akkor az talán 5-10 évvel is tovább fog szolgálni. Ha látom, hogy az ablakpárkányomon a virág szomjas, megöntözöm: és nem engedem, hogy szemétté váljon az, amit bevittem a házamba. A gyerekkel is sokkal könnyebb, ha felmérem, hogy mik az igényei, a szükségletei, és annak megfelelően, szeretettel és odafigyeléssel közeledek felé, nem pedig lenézően. Mennyivel szebb lenne a világ, ha mindenki engedelmeskedne az őt körülvevő életnek...