Egy levél a távoliaknak

Kedves Amerikában élő Magyar Testvéreim!

A tegnap este jöttem Moldvából. Egyik szemem kacag, a másik meg végtelen szomorúság miatt sír.

Sír: Nagyon nehéz lenne elmesélni mindazt, amit ott láttam, tapasztaltam. Hatalmas sártengerben nagyon szerény kis házikók, rengeteg csillogó szemű magyarul is szépen tudó kisgyerek. Vannak olyan falvak, ahol az egyik román tanár azt mondta, hogy ő 24 éve tanít ott, de eddig egyetlen gyerek se ment a kilencedik osztályba, városba tovább tanulni. Képzeljétek el azt a közösséget, ahol senkinek sincs még inas iskolája sem, nem hogy érettségije, vagy főiskolája. Az egyik román római katolikus pappal beszélgettem, aki nagyon szívélyesen fogadott, de azt is elmondta, hogy a katolikus falvak nagyon el vannak nyomorítva, felejtve a hatóságok részéről. Sajnos Románia más vidékeihez viszonyítva nagyságrendekkel nagyobb a csángó falvakban a szegénység, az elmaradottság. Sajnos gyakorlatilag ezekben a falvakban nincs egy gramm aszfalt, egy négyzetméter sánc, jóformán nincs közvilágítás, nincs semmilyen állami beruházás. Viccesen szoktam mondani, hogy Erdélyben az utak minőségéből meg lehet állapítani, hogy az adott vidéken mennyi magyar él. Minél rosszabbak az utak, annál több magyar él ott. E képlet szerint, a csángó falvakban rengeteg magyar él, mert hihetetlenül rosszak az utak. Az emberek kizárólagosan a mezőgazdaságból élnek, és a mezőn szinte mindent kézzel végeznek el. Talán egyetlen kitörése a fiataloknak az egyházi szolgálat, vagy az, hogy elmennek külföldre segédmunkásnak. 

Miért kacag a másik szemem? Olyan fiatal értelmiségiekkel találkoztam, akik gyakorlatilag Isten nevében olyan munkát vállalnak nap mint nap, amelyet csak a középkorban élt misszionáriusok vállaltak fel. Munkájukat látva szívemet eltöltötte az öröm, a remény és a büszkeség. Úgy érzem, hogy míg ilyen lányai és fiai vannak a mi népünknek, addig biztos, hogy van jövője nemzetünknek. Ők ott Moldvában szeretetből, középkori körülmények között, sokszor mindennapos zaklatások közepette, szinte segédeszközök nélkül végzik szeretetből, a nemzetmentés csodaszép munkáját.   Kacag a szemem, mert Csíkfalvában, ahol mi is besegítünk, két hét alatt 40 gyermek iratkozott be a magyar tanfolyamra. Két héttel ezelőtt még semmi sem volt, s most meg kacagó szemű vidám gyerekek fogadtak, ragyogó arccal. Érzem, hogy Moldva száraz erdő, hatalmas tüzet lehet ott rakni.

Milyen elhatározások körvonalazódtak meg bennem?

A Moldvai csángó testvéreim évszázadokon keresztül 150-200 km-t gyalogoltak a gyímesi szoroson keresztül, hogy részt vegyenek a csíksomlyói pünkösdi búcsún. Egyetlen szál ami őket Erdélyhez köti, az a Csíksomlyói Mária. Erdélyi székely népemmel együtt én is nagyon szeretem a Mennyei Anyánkat. Életem folyamán nagyon sokszor ajánlottam magamat Szűzanyánk kezébe. Ültem az autóban, néztem a tájat, és kicsordultak a könnyeim. Határozottan éreztem, hogy csángó testvéreim oly sokszor jöttek Máriához, most Mária nevében én is el kell jöjjek a Moldvai testvéreinkhez. Még pontosan nem tudom, hogy mit kér az Isten tőlem, de határozottan érzem, hogy számukra iskolát-, kollégiumot kell létesítenünk. Ők ezt tőlem, a Szent Ferenc alapítványtól írásban is kérték

A tanítok összeszámolták, hogy hány csángó gyerek szeretne nyolc osztály után, magyar nyelven tovább tanulni. Jelzem azt, hogy ezek a gyerekek mindent román nyelven tanultak mostanig, magyarul heti két órájuk van, 2-3 éve. Negyvenen jelentkeztek 4-5 faluból. A tanáraik szerint, segítséggel meg is bírnák a magyar nyelvre való átállást. Óriási kihívás! Úgy néz ki, hogy lenne tanári kar. Igazából épületre lenne szükség, olyanra mely mellett kollégiumot is lehetne kialakítani.  Erre a célra vásároltunk 15 ha földet, és Május elsején szeretnénk az alapkövet letenni.

Szeretettel kérlek, hogy imádkozzatok, és segítsetek a Boldogságos Szűz Anya tiszteletére Moldvában, Rekecsenyben megépíteni a Csángó-magyar iskolaközpontot.

Kisebb testvéri szeretettel, Csaba t.

2005. január 22.